Január közepén jártunk, csikorgóan hideg téli este volt. A vadőr kinyitotta a kis kunyhó ajtaját, ami távollétekor kulcsra volt zárva, és mielőtt belépett volna, ránézett az ajtótól kissé távolabb lévő hőmérőre.
– Barátom – gondolta magában –, még csak este öt óra, és már -20 fok hideg van! Hiába, a tél az tél, ilyennek kell lennie.
Ahogy megnyitotta az ajtót, kellemes melegség áradt ki a helyiségből. A kunyhó nem volt nagy, de néhány ember számára elegendő helyet biztosított szükség esetére. Nem ő lépett be elsőként, hisz a Pajtikutya mindig megelőzte ebben, bárhogyan is próbálkozott. Sosem bántotta a tolakodásáért a kutyát, hiszen már nem fiatal, de hűséges társa. Nem volt tisztavérű, farkaskutya és kopó keveréke. Csak a színében hasonlított a farkaskutyához, de az állása, a formája mind a kopót idézte. Igen jó vadászkutya volt.
Ahogy belépett, bezárta maga mögött a kunyhó ajtaját. Az első dolga az volt, hogy meggyújtsa mindkét petróleumlámpát. Ezután levetette meleg nappali lábbelijét, amit egyből a szokott száradási helyére tett a cserépspór mellé. Ezután fölhúzta a pompás, báránybőrből készült szobapapucsát, amit olykor még nyáron is használt, ha úgy adta az alkalom. Persze, amikor ilyen hideg volt, minden más tevékenységet félretéve, első teendője volt a spór tűzterét megpakolni fával. Most is ezt tette, ugyan valamikor déltájt távozott, de az akkor berakott famennyiség elégnek bizonyult estig. Arra mindig vigyázott, hogy nyáron bekészletezze a télire szükséges famennyiséget, és arra is, hogy bükk- vagy gyertyánfa legyen a fásszínben. A spórban a száraz bükkfa hamar lángra kapott, és a kis helyiségben ily módon egyre melegebb lett.
Bizony a hideg, és a délutáni járkálás igencsak jó étvágygerjesztőnek bizonyult. Mivel volt készen eledele, ezért csak odatette azt melegedni, perceken belül készen is volt a fenséges étek. Vacsora után rágyújtott a szokott cigarettára, közben ránézett az órájára, ami éppen hét órát mutatott.
– Hogy telik az idő! – gondolta magában, de nem csak az óra mutatójára gondolt eközben. Amúgy, benn a kunyhóban nem nagyon szokott dohányozni, inkább kinn a frisslevegőn szívja el a cigarettát, de az adott helyzetben semmi kedve nem volt kimenni a jó meleg szobából.
Dohányzás közben kinézett az ágya mellett lévő kisablakon. Ez nála megszokás volt, még éjjel is, ha megébredt. A Keleti-Kárpátok fölött épp akkor kelt fel az öreg Hold, mely teljes terjedelmével bevilágította a Kőhát-hegy egy részét.
- Nagyon hideg lesz az éjjel! – gondolta magában, hiszen a Holdnak olyan udvara volt, hogy szinte jobban világított, mint maga az éji vándor.
Mivel minden dolgát elvégezte, ideje volt lefeküdni. Bár semmi nem sürgette, de úgy érezte, hogy a pihenés jót fog tenni a délutáni séta után. Mikor ágyba bújt, dunyhájával jól betakarózott, mert ő minden időszakban csak dunyhát használt. Úgy tartotta, hogy a dunyha télen fűt, nyáron hűt. Mindezt még gyerekkorában, a szülői háznál szokta meg, mert kiskorukban a testvéröccsével együtt aludtak, és édesanyjuk mindenkor gondosan betakarta őket, dunyhával.
A kunyhóban félhomály uralkodott. A hó fehérsége és a holdvilág a szobát éppen annyira világította meg, hogyha gyengén is, de a lényeges tárgyakat föl lehetett ismerni. Pajtikutya a szokott helyén, a rakottspór mellett, a fásládán pihent. Hogy miről álmodozott, azt nem lehetett tudni, de bizonyára régi vadászesetek járhattak a fejében neki is, mert néha-néha föl-fölhorkantott. Az öreg vadőr nem tudott aludni, csak magában morfondírozott, mint általában a magányos emberek. Eszébe jutott a délután talált három farkasnyom, amiket a területe egyik körzetében látott.
Idegesítette az ordasok megjelenése, hisz a tél folyamán eddig még nem találkozott velük. De azt is tudta, hogy ilyenkor, január közepén, még tart a párzási időszak, és a Máramarosi-havasokból minden évben tiszteletüket teszik az Avas-hegységben is.
Ilyenkor, telihold idején, három-négy napig álmatlanság gyötörte, csak forgolódott az ágyban, csak pillanatokra lépett át azon a bűvös határon. Most is fektében kifelé nézett az ágya mellett lévő kisablakon. Belebámult a januári fagyos havas tájba, nézte a gyümölcsfák zúzmarás ágait. Eszébe jutott a gyermekkora: amikor az apai nagymamájánál aludt a régi erdészházban, akkor is kopogós hideg telek jártak. Ő a nagymama lábának végében aludt, mert onnan jobban tudott kifele nézni a fagyos télbe.
Sosem ismerte apai nagypapáját, akit 1946 januárjában ítéltek el a szovjetek tíz évre, de örökre odamaradt a lágerben, valahol Szibéria fehér pusztaságában. Már gyermekkorától kutatott utána, érdeklődött a szüleitől, és azoktól, akik ismerték. Megmagyarázni még saját magának sem tudta, miért, de élénken érdekelte nagypapája múltja. Ez az érzés bizonyára azért táplálódott benne, mert az öreg a Magyar Királyi Erdészetnél dolgozott mint szakvizsgázott erdőőr. Náluk apáról fiúra szállt a természet szeretete.
Madár sem mozdult, körös-körül csöndesség honolt. Csak az almafák ágai reccsentek néha a nagy hidegben, a kis házikóban meg a régi bútorok sóhajtottak olykor, bizonyára ők is a szebb múltról ábrándoztak. Pajtikutya éppen csak, hogy nem horkolt jódolgában, olyan jól aludt. Végre a vadőr is aludt. Nemcsak a gyerekkori dolgairól álmodott, hanem a hányattatott életéről is. A megaláztatásokról, az otthonától és a kedves hegyeitől távol, más országban, más körülmények között eltöltött évekről, amikor idegen emberek között hánykolódva tengődött.
Annyira kínozták ezek a kellemetlen emlékek, hogy teste úszott a verejtékben, csak akkor nyugodott meg a lelkében, mikor azt álmodta, hogy a jó Isten hazasegítette kedves falujába, kedves hegyei közé, és ismét kedvelt szakmájában dolgozik. De hirtelen felébredt: talán a rémisztő álmok gyötrelmeitől, ám lehet, hogy a vadászösztöne keltette fel. Felült az ágyán, megnézte az órát, ami éjfél utáni fél kettőt mutatott. Hátra fordulva ismét kinézett az ablakon. A holdvilág már a nyugati irányból fénylett egyre gyengébben, és inkább Ugocsa környékét világította be az Avas-hegyvonulat vége felé. Néhány darab fát rakott a spórba, úgy gondolta, hogy ez reggelig elég lesz, majd ismét visszatért az ágyhoz, bebújt a dunyha alá, és újra az álmok süppedő talaján járt.
Ha az ember álmodik, legalább örömöt lel benne, ha akar, vagy, ha tud. Ő most már a jövőről próbált álmodni, hátha jobbat hoz számára, mint a múlt, mert a múltat elrabolták sokunktól, sok minden mással együtt, de a jövő még előttünk lehet – gondolta magában, és mélyen elaludt…
„Mily szerencsés az ember, akinek van jövője, akinek még lehet! Ahhoz, hogy teljes emberként élhessen, le kell tennie a múltidős terheket!” (Lengyel János)
Kövesse a Kárpátinfo.net oldalunkat: Facebook, Telegram, Twitter!
Legfrissebb híreink: Ukrajnai háború, Mozgósítás, Kárpátalja hírek, Ukrajna elnöke
A Hormuzi-szoros blokádja miatt az Európai Uniónak élelmiszerhiánnyal és jegyrendszer bevezetésével kell szembenéznie.
Csapást mértek az ukrán erők az orosz fekete-tengeri flotta Sztrileckij nevű hadihajóforgalom-irányító pontjára.
Felfegyverkezésével Oroszország a NATO-val való katonai konfrontációra készül − jelentette ki a német védelmi miniszter.
A harci járművek vásárlása egy egymilliárd eurós katonai segélyterv részeként valósul meg.
Csapon végső búcsút vettek a háborúban elesett Szerhij Pireutól.
Törökországban, az Ararát-hegy lábánál egy különös kőzetképződmény lapul a hegyoldalban, amely pontosan akkora, mint a Bibliában leírt Noé bárkája.
Új korszak a határátlépésben: az eCserha rendszer júniustól a személyautók számára is elérhető lesz.
A 380 évvel ezelőtt létrejött ungvári unió egyházi, szellemi és kulturális örökségéről tartottak konferenciát Beregszászon.
A megkezdett növényvédelmi munkákat folytatni kell, különös figyelemmel a gombás betegségekre és a kártevők elleni védekezésre, még termés hiányában is!
A csapásoknak halálos áldozataik is vannak, lakóházak rongálódtak meg, ipari, vasúti és kikötői infrastrukturális létesítményekben keletkeztek károk.
