Magyarországon vadásztam

Ez év november 21. és 23. között ismét Vásárosnaményban rendezte meg a Magyarországi Világjáró Vadászok Klubja a szokásos évi fácánvadászatát. Már negyedik éve kapok meghívást erre az eseményre, de ez idáig mindig úgy hozta a sors, hogy vissza kellett mondanom, különféle okok miatt. Az idén viszont úgy döntöttem, hogy minden más dolgot félreteszek, és most már, legalább egyszer az életemben, megpróbálom, milyen is Magyarországon a fácán vadászata. Nem a teríték mennyisége érdekelt, sőt, még az általam produkált találatok száma sem, egyszerűen maga a vadászati kultúra, az emberekkel való ismerkedés.

Mikor október elején Gergely Imre, az Országos Nimród Egyesület elnöke megemlítette a részvételi lehetőséget, egyből igent mondtam. Persze november 21. még igen messze volt, de úgy döntöttem, bármi is lesz, megoldom az esetleges akadályokat, és erre a vadászatra mindenképpen elmegyek. A vadászvér nem hagyott nyugodni. A meghívástól számított másfél hónapos időszak hamar eltelt, és már csak egy hét maradt az eseményig, de én már azt sem tudtam, hova tegyem magam izgalmamban. Most pontosan az az érzés volt bennem, mint fiatal vadász koromban – ezelőtt negyvennyolc évvel –, amikor először hívtak meg az idősebb puskások egy komolyabb nagyvad vadászatra odahaza. Akkor is egy héttel előtte elkezdtem pakolni a hátizsákomat, nehogy valami véletlenül is kimaradjon belőle.

Végre mindennel elkészültem, de két nappal az utazás előtt jutott eszembe, még nem terveztem meg az utazást. Végül ez is megoldódott, ugyanis egy nappal az indulás előtt véletlenül összefutottam, vagy a jó Isten adta úgy, Nagy János Nándor klubtársammal, aki felajánlotta, hogy szívesen elvisz. Huszonegyedikén délben indultunk Budapestről, és délután négy óra körül érkeztünk meg Vásárosnaményba, a Hunor szálló udvarára. Mi is lehetett volna más a szállásunk neve! Éppen idejében érkeztünk, mert mire megkaptuk a szobáinkat és elhelyezkedtünk, éppen ott volt az idő, a megbeszélt a közös vacsorához.

A vacsora alatt néhány, számomra még ismeretlen vadászemberrel ismerkedtem meg, de a jelenlévők nagy részével már korábban találkoztam különböző alkalmakkor. A vásárosnaményi Hunor szálloda közvetlenül a Kraszna folyó partján helyezkedik el festői környezetben. De nem csak a környezete szép, maga a szálloda is gondozott, tiszta és igen barátságos személyzettel rendelkezik.

Vacsora után egy cigaretta elszívására egy barátommal kimentünk a szálló udvarára, közben elbeszélgettünk, de utána mindannyian nyugovóra tértünk, hiszen tisztában voltunk azzal, hogy másnap nem lesz könnyű napunk. Reggel hét órára volt megbeszélve a reggeli, és nyolc órakor már fel kellett sorakozni mindannyiunknak az eligazításra, amit a terület gazdája Kis B, Zoltán tartott. Zoli bácsi ismertette a legszükségesebb tudnivalókat, majd bemutatta a terület hivatásos vadászát és vadőrét, végül kellemes, balesetmentes vadászatot kívánt mindannyiunknak, de mivel őt hívta a munkaköri kötelessége, elköszönt a társaságtól.

Már kilenc óra volt, amire kiértünk a területre, és elkezdhettük a vadászatot. Az időjárás nem éppen nekünk kedvezett, inkább a madaraknak. Bár nem esett sem hó, sem eső, de az északi szél kegyetlenül „borotválta” az arcunkat. Az első hajtás egy derékmagasságú fűvel benőtt bokros terület volt. A hajtók egész közel mentek egymáshoz, mivel az előző napi esőtől beázott madarak nem nagyon akartak fölszállni. Még így is nehéz volt fölemelni a madarakat, hogy a hajtók szinte csak pár méterre mentek egymástól, de a tizenegynéhány magyar vizsla megtette a magáét. Itt szeretném megemlíteni a vizslák munkáját. Pontosan nem tudom megmondani hány kutya volt, de azt tudom, hogy kutyák nélkül semmire sem mentünk volna, mert a sebzetten lehulló madarakat sem tudtuk volna megtalálni, nemhogy a magas fűben rejtőzködő, lapulókat felriasztani.

Az első hajtásban, mindannak ellenére, hogy az erős szél a lővonaltól lényegesen oldalra vitte a madarakat, tetemes zsákmányra tettünk szert. Ezután még négy hajtást csináltuk az egyre rosszabbodó időben. Engem sajnos a madarak igyekeztek kikerülni, pontosabban, mindig megvártam, mikor a klubtagok elfoglalják a jobb helyeket, vendég lévén, nem akartam szemtelenül furakodni. De végül az utolsó hajtásban, annak is a legvége felé, jobb kéz felől két kakas reppent fel egy hajtó elől, ami nekem éppen szép lövésre esett. Az elsőt az alsócsővel szólítottam le a magasból, a másodikat a fölsőcső tartalmával sikerült elkapni. Tehát sikeres fácán dublét sikerült lőni, méghozzá életemben először szemüvegben, amit negyvennyolc évig nem használtam.

Mindezek után mindannyian összegyűltünk, és elindultunk a nem messze álló sátor alá, ahol elfogyasztottuk a meleg és igen finom ebédünket. Mivel az időjárás nem kedvezett a további hajtásnak, úgy döntöttek a szervezők, hogy nincs értelme a továbbiakban erőltetni a vadászatot. Így hát elindultunk mindannyian a Hunor szálló udvarára, ahol a személyzet fenyőágakból fölravatalozta a terítéket, amely nyolcvanhét fácánból állott, voltak ott vegyesen tyúkok és kakasok. Ezek után meghallgattuk a helybeli vadászvezetőség pohárköszöntőjét, mindannyian pezsgővel koccintottunk az eredményes és balesetmentes vadászatra, majd a fotózkodás következett.

Este hat órától közös vacsorára gyűltünk össze a szálloda éttermében, ahol már egészen kötetlen beszélgetések zajlottak. Másnap, vasárnap reggel hét órától volt a reggeli, és utána mindenki elindult hazafelé. Így ért véget az első magyarországi fácán-vadászatom, a Magyarországi Világjáró Vadászok Egyesületének jóvoltából.

Stók Lajos