Az elmúlt év augusztus 6. és 10. között öt napos kiránduláson volt alkalmam részt venni a Magyar Országos Vadászkönyv Klub szervezésében Erdélyország egyik nevezetes helyén, Marosvécsen, a Kemény-kastély parkjában rendezett Kárpát-medencei Magyar Vadász Helikon megalapításának emlékünnepségén. Utazással együtt élvezetes öt napot töltöttünk el a klubtársakkal. Elszállásolásunkról báró Kemény János unokája, Nagy Kemény Géza gondoskodott Galonyán, a Kemény János egykori vadászkastélyában.
Mivel egykorúak vagyunk Gézával, így hamar megismerkedtünk, és szóba elegyedtünk. Én saját részről megajándékoztam a házigazdánkat a saját könyvem harmadik kötetével, mire ő szintén megajándékozott a nagypapája által egykoron írt „Halász, vadász, madarász” című igen érdekes könyvvel. Ezúttal ebből a könyvből szeretnék idézni egy részletet.
Részlet báró Kemény János kötetéből
Április vége felé, amikor a gyantaszagú hegyek között vad szerelmi táncukat a piros szemöldökű fajdkakasok, a borszéki erdőgazdasághoz tartozó gyönyörű tájon, a cifra pataki leshelytől alig egy-két puskalövésnyi távolságra barnasörényű vérmedve rohant reá Niculai Sálivas vadőrre, hogy szétmarcangolja.
Azt hitte bizonyára, hogy a hajnal előtti sötétségben, amikor javában kóstolgatta a magasles alá csaléteknek kitett lódögöt, Niculai bácsi eresztette oldalába azt a kegyetlen puskagolyót, mely véresre szaggatta oldalát.
A medve nem ismerhette a régi, nagy tapasztalatú vadőr természetét: hogy nem szeret vadat ölni, mert az erdő lakóinak védelmét vallja hivatásának. Hogy a cserkészösvények tervezgetését szereti, amelyeken be lehet lopózni a vadak közelébe, hogy kilessük életük sok kedves titkát, és vadetetőket, sózóvályúkat készíteni, csurgóvá fogni össze a rejtett források szerteszét szivárgó vízét, tisztítani, javítgatni a vadlegelőket, hogy a szarvas meg az őz dagadtra hízzék, szépséges agancskoronát neveljen vadászszívek, kiránduló szemek gyönyörűségére, s legyen bőséges, védett málna-, szeder-, áfonyalegelő, vackorszüret vadkannak, vadmalacoknak. Nem tudhatta a seblázban égő medve, hogy Niculai bácsi olyan nagyon szereti az erdei állatokat, hogy talán még a dúvadat is futni hagyná, ha nem gondolna arra, hogy a farkas, meg a hozzá hasonló vérengző népség az erdő vadjainak mindenre elszánt, kegyetlen ellensége!
A medve azt tudta csak, hogy a sajgó oldalából ömlik a sötétvörös vér, s hogy a vadnyomozó kutya, mely felverte sebágyából, békességben még elvérzeni sem hagyja! Feltápászkodott. Megrázta magát. S mint aki a halál beállta előtt bosszút akar állani minden szenvedésért, hörögve, fújva, fogait csattogtatva vetette magát a kutyára! Szörnyű kavargás következett, szörnyű körözés! Hol a kutya rohant elől s a medve utána, hol a medve farát tépkedte vadul a vadászlázban égő nyomozóeb!
Körök! Körök! Körök! Kisebbek, nagyobbak! Egyre vadabbul kavargó körök! Az elszabadult indulatok vad hajszáj!
És Niculai bácsi csak állt, lövésre tartott fegyverrel a kezében.
Pattanásig feszült idegekkel figyelte a küzdelmet. Nem lőtt. Nem szeretett – ha kell, ha nem – vadat ölni. De ez nem is volt az ő feladata.
Valahol fent a gerincen állt egy idegen országbeli fizető vadászvendég, aki az éjszaka folyamán a medvét megsebezte. A vadőr abban reménykedett, hogy a nyomozóeb odaforgatja, kényszeríti a medvét a vadászvendég puskacsöve elé. És biztatni kezdte kutyáját:
- Ne hadd! Szoríts! Ne hadd!
A váratlan hangra a medve megállt. Fejét a hang irányába fordította. És megpillantotta Niculai Salivast. Csaholó négylábú ellenfele már nem érdekelte. Mancsával megmarkolta a lábatlankodó kutyát és félre gurította. S már rohant is neki, fújva, fogát csattogtatva Niculai Salivásnak.
A vadőr szétvetett lábakkal állotta helyét. Válhoz emelte fegyverét. Célzott és elhúzta a ravaszt… Kopp! Csak ennyit szólt a puska, mint amikor megpöccintenek egy tárgyat valami vékony fémdarabocskával.
A puska csütörtököt mondott!... És ekkor átvillant az agyán, hogy kölcsön puska van a kezében. A sajátja a javítóban. Ez ócska, de gondolta, jobb, mint semmi!... Nem volt mit tenni, futni kezdett. A medve utána!... S közben kiáltozott föl, a hegygerinc felé:
- Lőjétek! Lőjétek!...
De már vágta is magát a földhöz, mert a medve beérte. Jobb így a földön önként, mintha a kormos mancsok döntik le… Borzalmas erővel lángolt fel a harc. A medve hörgött, harapott, a vadőr pedig védekezett úgy, ahogy tudott, kézzel, lábbal, ordítozással. Vérzett a lábszára, vérzett a combja, s borzadva látta, hogy a medve az ő torka fele fordul, hogy átharapja!...
Nem, nem akar elpusztulni! Nem! Nem így!... Összeszedte minden erejét, s tenyerével félre nyomta a lihegő medve torzonborz fejét.
Aztán egy szörnyű csattanás a közvetlen közelében!... És a medve halálos hörgéssel túrja orrát a földbe…
Györffy István, a Maros Magyar Autonóm Tartomány vadászati technikusa aggódva hajolt le vérben fekvő munkatársához: Niculai Sáliváshoz. Hallván a segélykiáltásokat, ő érkezett elsőnek a harc színhelyére. Közvetlen közelből, vállhoz emelt fegyverrel leste a pillanatot, amikor golyót küldhet a vérengző állat szívébe, anélkül, hogy a munkatársát, barátját megölné!... S íme, végre sikerült! Sikerült abban a pillanatban, amikor Niculai bácsi minden erejét összeszedve félre nyomta a medve torzonborz fejét.
És mialatt a vérben fekvő vadőr s a vadászati technikus összefonódott tekintete az emberség, a helytállás diadalát hirdette, odafent, a hegygerincen, a fizető vadászvendég visszacsúsztatta tokjába filmezőgépét. Bizonyára arra gondolt, hogyha a felvétel sikerült, lesz mivel dicsekednie odahaza a barátainak. Azzal, hogy milyen érdekfeszítő keskenyfilmet készíteni a Kárpátokban…
Közreadta: id. Stók Lajos
Kövesse a Kárpátinfo.net oldalunkat: Facebook, Telegram, Twitter!
Legfrissebb híreink: Orosz-ukrán háború, Mozgósítás, Kárpátalja hírek
Kövesse a Kárpátinfo.net oldalunkat: Facebook, Telegram, Twitter!
Legfrissebb híreink: Ukrajnai háború, Mozgósítás, Kárpátalja hírek, Ukrajna elnöke
