novella

Gyerekkorunkban egy fedél alatt laktunk szülővárosunk egyik kültelki utcácskájában.

Napjainkban Grabovszkij utcának nevezik, de amikor én születtem, a múlt század 70-es éveinek elején, a szovjeturalom alatt, még Kolhoz utcának hívták.

Mindig úgy tekintettem erre a furcsa emberre, mint aki egyszerre él a kaffkai, a rejtői és az örkényi világban, magában hordozott egyfajta komor-komikumot, valótlansági állandót. Mira nem jött és nem ment, ő mindig jelen volt.

„Mily szerencsés az ember, akinek van jövője, akinek még lehet! Ahhoz, hogy teljes emberként élhessen, le kell tennie a múltidős terheket!”