Futni, de nem egyedül

Illés próféta nagy hűséggel követte az Urat, hirdette az igét, de volt, amikor megfáradt. Akkor elvonult, egyedül volt, és így is látta magát:

„Egyedül én maradtam meg, de az én életemet is el akarják venni” (1Kir 19,10b).

Megjelenik előtte az Úr, halk és szelíd hangon szólítja, s ő ugyanerről tesz bizonyságot: egyedül vagyok a szolgálatban. Egyedül vagyok a nehézségeimmel, a terheimmel. Pedig nem volt egyedül, valamivel később azt olvassuk, hogy hétezer ember volt, aki nem hajtott térdet a Baal előtt. Hétezer ember, ő mégis egyedül érezte magát.

Mostanában sokszor eszembe jut Illés, amikor megfáradt. Előttem vannak szolgáló közösségek, ahol mégis egyedül vannak az emberek. Hitoktatók, lelkészek, ifjúsági munkások, keresztyén emberek, akik a maguk helyén megállnak, szolgálnak, hirdetik az igét vagy egyszerűen végzik az Istentől kapott feladatot: tanítók, anyák, apák, munkások. Végzik a dolgukat egyedül. Viszik a feladatok, a korszak terhét, mintha egyedül volnának a küzdelemben. Olyan jó volna látni azt a hétezer embert, és ráébredni, hogy mégsem vagyok egyedül. Más is küzd azzal a nehézséggel, amivel én. Rendben van, amit érzek, amit átélek. Ha küzdelmeim vannak, nem biztos, hogy velem van a baj, csak az életben vannak küzdelmek, és ez így van helyén.

A Zsidókhoz írt levél azzal biztat, hogy

„mi is, akiket a bizonyságtevőknek ekkora fellege vesz körül, tegyünk le minden ránk nehezedő terhet és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát” (Zsid 12,1).

Vajon minket nem vesz körbe a bizonyságtevőknek nagy fellege? Előttünk nincsenek olyan bizonyságok – a magunk vagy mások életéből –, amelyek erőt adnak továbbmenni, újra felállni a megfáradásból és megújult erővel tenni a ránk bízottakat? Én azt hiszem, hogy ott vannak a bizonyságok, csak talán elhalkultak. Hadd biztasson minket az Úr arra, hogy erősödjön fel a mi hangunk a bizonyságtételre, mondjuk el a testvéreknek – vagy alkalom adtán akár idegeneknek is –, hogy mit éltünk át az Isten mellett. Hadd legyen nyitott a szemünk és fülünk a mások bizonyságtételére. Ott van körülöttünk az a bizonyos felleg: lássuk meg, halljuk meg és merítsünk belőle erőt, hiszen nem vagyunk egyedül sem az örömünkkel, sem a bánatunkkal, sem a nyert csatáinkkal vagy éppen a most folyó küzdelmeinkkel. Merítsünk erőt, hogy valóban állhatatossággal futhassunk meg az előttünk álló pályát!

Szemere Judit
Forrás: TeSó blog