Hajnal az erdőn

Mikor megébredtem, koromsötétség volt az erdőn körülöttem. Megnéztem az órámat, fél kettőt mutatott. Korai még az idő – gondoltam magamban. Az égen ezernyi csillag ragyogott, mint az augusztusi tiszta égbolton általában. A holdvilág a nyugati égboltról, valahonnan Ugocsa irányából pislogott vissza halványsárga, és egyre gyengülő sugaraival. Jól éreztem magam a leshelyemen.

Napközben forróság volt, de az augusztus közepi éjszakák kezdtek hűvössé válni. Azt már rég megtanultam a régi öreg vadászoktól, hogy egy takaró a hátizsákban nagyon jó szolgálatot tud tenni még nyáron is. Ez idő tájt, az 1980-as évek elején, a hálózsákot csak hallomásból ismertük, és ha volt is emitt-amott, ilyen kiskeresetűek számára, mint jómagam voltam akkoriban, elérhetetlen árban lehetett megvásárolni. Úgy voltam vele, hogy számomra megtette egy gyapjú pokróc is. Sosem voltam nagyigényű. Persze a leshelyet, azt mindig körültekintően megválogattam, hogy kényelmes, és egyben biztonságos is legyen.

Egyáltalán nem a vadtól féltem, nem arra gondoltam a biztonsági megjegyzéssel, hanem hogy védve legyek a korhadt fáktól, vagy száraz lecsüngő ágaktól, abban az esetben, ha netalán vihar kerekedne éjszaka. Mert ugye mindent figyelembe kell venni, ha a vadász az éjszakát kinn tölti az erdőn, főleg egyedül, és jó messze a lakott területtől.

Kis leshelyemet is úgy választottam ki, hogy lehetőleg egy erdei útelágazásnál legyen, és a két völgyből, ami előttem jobbra is, balra is volt, a huzat a légmozgást inkább az én irányomba hozza. Ám azon is gondolkodtam, hogy az ilyen szélmozgás csak este a kiváltó vadra jó, de a reggeli pitymallatkor a már visszaváltó vadra semmit nem ér. No de – gondoltam magamban –, lesz, ahogy lesz, mert a kiszemelt leshely igencsak megfelelőnek tűnt. Egy, a valamikori geológusok által talajmintavételre kiásott mélyebb gödröt néztem ki leshelynek, mely az évek folyamán az esővíztől összecsúszott, épp annyira, hogy jól betakaródzva is csak a fejem látszott ki belőle.

Késő délután lett, mire a „kapitális” leshelyemmel elkészültem. A gödör alját fenyőágakkal béleltem ki, hogy alulról ne fázzak, majd egy pompás villásvégű mogyorófaággal a lehullott falevelekből annyit gyűjtöttem össze a lesgödör szélére, hogy elegendő legyen eltakarni a pokrócot. Mire mindezzel végeztem, ott is volt az idő, hogy elhelyezkedjek a helyemen. Miután illendően betakartam magamat, a puskára fölszereltem a fegyverlámpát, épp ott volt az idő, hogy a vad meginduljon barangolni az erdőn.
Néhány írásomban megemlítettem már, hogy az esti lesésnek nem nagyon voltam a híve.  Több okból sem szerettem. Sokkal többre néztem a hajnali leseket, mikor üde, friss a levegő, és kipihenve, nem fáradtan érkezik a vadász a területre. Ilyenkor sokkal éberebb, és a vad sem reagál annyira mindenre, mint este.

Ezen az estén is úgy jártam, mint már oly sok esetben. Illendően elhelyezkedtem és már csak az kellett, hogy valami vadféle mozduljon az erdőn, lehetőleg a leshelyem körül. Az este csendes volt. Az erdei madarak szintén készülődtek, ki-ki a saját fészkére vagy éjszakázó fájára, de még vidáman énekeltek, röpködtek ide-oda az ágak között, más híján bennük gyönyörködtem. A sok gyönyörködésnek az lett a vége, amit már fönn az első sorban leírtam.  Mikor megébredtem, az erdő koromsötét volt körülöttem. Most nagyon örültem a meleg leshelyemnek. Igen! Ez volt az a pillanat, amikor megnéztem az órámat, és úgy döntöttem, hogy még valóban korai az idő.

Az erdei madárvilágnak van egy tulajdonsága: nyáridőben az est beálltával a madarak egymás után egyre csöndesebbek lesznek, és éjfélkor teljesen elnémul az erdő. Viszont hajnali két óra tájt egymás után kezdenek ébredezni (náluk nincs óraátállítás), eleinte halkan, emitt-amott hallani őket, majd egyre erősebben zsibonganak, ahogy a napocska kel fölfele a keleti égbolton. Ezért voltam nyugodt, mikor megébredésem után megnéztem az órámat. Tudtam, hogy a vad ilyenkor még valahol a réteken, esetleg a gyümölcsösökben táplálkozik. No meg a meleg teknőformájú leshelyem is vonzott, ezért döntöttem úgy, hogy még egy kicsit fekszem. Persze a jó meleg kávé a termoszból – amit még este jó előre elkészítettem – egy cigarettával most sem maradhatott el. Nem kellett félnem a cigaretta füstje miatt, mert az erdő teljesen csöndes volt, és a hajnali légáramlat még nem indult be.

A fönt nevezett tevékenység elvégzése után ismét az oldalamra fordultam, és vártam, mikor kezdik el az erdő énekesei a hajnali előadásukat. Észre sem vettem, mikor nyomott el újra az álom, csak arra ébredtem, hogy pitymallik, és a környéken található összes madárfaj egymás elébe mondja a maga megszokott reggeli énekét. Most már felültem a fekvőhelyemen, és a hátam mögé tettem a hátizsákomat, ami idáig párnaként szolgált, hogy legyen minek neki dőlni és kényelmesen ülni. Körös-körül az erdő madárdaltól volt hangos, és a völgyekben emitt-amott hajnali ködpára úszott, amiből meg tudtam állapítani a légmozgás irányát.
De ez a ködpára már nem az a nyári ködpára volt, ami hamar szétoszlik, ez már az a valóságos augusztus második felét jelző ködpára, amibe a szarvasbikák egyre jobban, és egyre erősebben beleszagolnak, mert ők is érzik a vágyaikat, ők is tudják, hogy ez a köd már csak egyre erősebb lesz, és elhozza számukra is a kedvező időszakot.

Elmélkedésemet egy távoli lövés szakította félbe, mely nem túl messze tőlem, nyugati irányból jött, és kis idő múlva még egy lövés követett. Úgy látszik – gondoltam magamban –, mégsem egyedül vagyok az erdőn, ahogy este tudni véltem. Kis idő múlva a nyugati irányból, ahonnan az iménti lövések dördültek, erős csörtetés hallatszott. Kezembe vettem a fegyveremet, hátha valami lőhető vad engem is meglep. De a köd egyre erősödött, ezért a csörtetés okozóit nem sikerült meglátnom, csak a távolodó zajokat hallhattam, amiből arra következtettem, hogy azt egy konda disznó okozta.

Nem sokkal ezután egy enyhe hajnali szellő kisöpörte a környékről a ködöt, és most már teljes pompájában láthattam a reggeli napfényben csillogóan szikrázó erdőt. A fák lombjairól egyre jobban kezdett csöpögni a harmat, és ezzel még csillogóbbá, még szebbé téve az egyre magasabbra emelkedő napocska fénysugarait. Ránéztem az órámra: hat óra pár percet mutatott. Jól eltelt az idő – gondoltam magamban, és neki láttam a cókmókom összepakolásának, mivel már tapasztalatból tudtam, hogy ez idő tájt már nem kell várni vadat. Erre az időre a vad már elmegy a nappali pihenőjére, esetleg egy-két megkésett példány szokott meglepést okozni.

Fölálltam, hogy végezzem az összepakolásomat, mikor a hátam mögül egy őzbak akkorát riasztott (furcsa erős hangforma, amit a vadászok riasztásnak neveznek), hogy majdnem visszaestem a helyemre. Persze lövésre nem is gondolhattam, két okból sem: a töltött fegyver a földön hevert, egészen távol tőlem, a másik meg – a riasztás után a bak nagyot ugrott, és neki az erdőnek fölfele. Szinte semmit sem láttam belőle, csak emitt-amott a kontúrjaiból egy kicsit. Hogy bak volt, azt a kemény, érces hangjából könnyű volt megállapítani, no meg abból is, hogy egy kemény vágta után ismét megállt, és föntről, a meredek hegyről szidalmazott engem keményen. A suta is szokott riasztani, ha megretten valamitől, de lényegesen kevesebbet, mint a bak.

Lassan, komótosan összepakoltam, és a hátizsákomat a vállamra véve, a puskát a kezemben tartva megindultam lefelé az erdőből. Azon morfondíroztam magamban, hogy alapjában véve az éjszaka folyamán semmit sem láttam. Nem is láthattam – dorgáltam magamat, hisz szinte az egész éjszakát átaludtam. Sebaj. Hisz egy vadász nem csak azért és akkor jön az erdőre, ha szerencsét sejt. Egy fárasztó munkahét után egy ilyen erdei lesvadászat alapjában véve pihenésnek számít. Az persze még jobb, ha egy ilyen pihenés zsákmánnyal is párosul. Igaz, ezt sokan nem tudják értékelni, és ez így is van rendjén. Jól néznénk ki, ha a nyári hétvégeket a fél falu az erdőn töltené, akár pihenés szempontjából is! Ha nem is sikerült elejtenem semmit – állapodtam meg magammal –, mégis gyönyörű éjszakám volt. A hajnali madárcsicsergés, a párás köd, az őzbak riasztása, a gyönyörű napfelkelte és még sok olyan más dolog, amire az ember sok év távlatából már nem is emlékszik, csak haloványan.

Bizony rég volt, de nagyon szép volt. Amíg élek, sosem fogom elfelejteni ezeket az éjszakai leséseket, mert nem csak ez az egy volt, hisz jónéhány éjszakát töltöttem az erdőn ilyen formában, hol társasággal, hol egyedül. Manapság már, túl a hatvanon, csak a sajgó csontjaim emlékeztetnek ezekre a régi eseményekre. Azt viszont volt alkalmam megfigyelni, hogy napjaink vadásznemzedéke sosem fogja megtudni a fönt leírtakat. Nem fogom fejtegetni, miért, mert nem látom értelmét. Más idők, más szokások. Ma már más szelek fújnak. Csak sajnálni tudom azon vadászokat, akik megtehetnék, de mégsem teszik, mivel ezzel nagyon sokat vesztenek.

Id. Stók Lajos

 

---

Kövesse a Kárpátinfo.net oldalunkat: Facebook, Telegram, Twitter!
Legfrissebb híreink: Ukrajnai háború, Mozgósítás, Kárpátalja hírek, Ukrajna elnöke

---