Beszélgetés Baksa Zsolt nagymuzsalyi lelkésszel: Isten a maradékkal is tud újat kezdeni

A család, a környezet igencsak meghatározó egy gyermek fejlődésében. Előnnyel indul az életben az, akit kicsi korában is istenfélő közeg vesz körül, aki látja, megtapasztalja, mit jelent hitben járni, Jézus közelében lenni. S aki maga is átadja szívét, életét Istennek, még gyermekkorban. Közéjük tartozik a csongori születésű Baksa Zsolt, aki az ébredés gyermekeként indult, s ma Nagymuzsaly, Gut, Halábor, Kuklya református lelkésze.

– Én nagyon hálás lehetek az Úrnak, mert egy olyan közösségben, egy olyan faluban születtem, Csongoron, ahol már gyermekkoromban benne lehettem egy ébredési időszakban – emlékszik vissza beszélgetőpartnerem. – Lelkészünknek, id. Pocsai Sándornak nagyon fontos volt, hogy minél többen és minél többet halljanak az evangéliumról, így különböző helyekről hívott meg szolgálattevőket a gyülekezetbe evangelizálni. Akkor jutott hitre a családunkban elsőként anyai nagymamám, Ilonka mamám, majd édesanyám is elindult az Úr útján. Később a másik nagymamám, Lenke mamám is átadta szívét az Úrnak. Alig voltam négyéves, és a családban már sokat hallottam Jézusról. Szívesen hallgattam az új énekeket, amelyeket otthon énekeltek a családtagjaim. 

– Ön tehát az ébredés gyermeke. Abba a korosztályba tartozik, amikor már szabadon lehetett konfirmálni, és részese lehetett az ifjúsági táboroknak, ahol szintén sok fiatal megtért….

– Igazából már amikor a hit megjelent a családunkban, és rendszeresen gyakorolták azt, a nagymamáimmal én is bekapcsolódtam. Láttam, hogy ők bibliaolvasással kezdik a napot – én is elkezdtem olvasni a Bibliát, a gyerekbibliával kezdtem. Hallgattam azokat a prédikációkat, amiket Sanyi bácsitól kapott Ilonka mamám, aki kazettamissziót végzett a gyülekezetben. Bibliaórákra, szövetségi bibliaórákra jártam a nagyszüleimmel, ezzel egyidőben a házunkban is megnyílt a szövetségi bibliaóra. Ott már gyerekként én is hozzászóltam az adott témákhoz és bekapcsolódtam a közös imádságokba is. 

– Ez valószínűleg jó alapot adott.

– Igen. Aztán az én életemben is eljött a döntés. Zimányi József evangelizált egy hétig Csongoron. 12 éves lehettem. Akkor már éreztem, hogy nem elég templomba járni, kell egy átadott szív is. Egyik este szinte erőteljesen döntésre hívott az Úr. Hadar Andris barátommal visszamentem a templomba döntésre híváskor. Akkor éreztem először, milyen az, amikor az Isten szeretete átölel. Átéltem, hogy gyermekévé fogadott az Isten, hozzá tartozom. Olyan buzgóság volt bennem, emlékszem, összehívtam a környező gyerekeket és bibliaórát tartottam nekik. Aztán Csákány Ágnes hitoktató meghívott bennünket Andrissal a megtért fiatalok bibliaórájára, és szombatonként minden héten ott voltunk. 

– Nagyon sok fiatal életében látjuk, hogy egy-egy tábor, vagy evangelizáció alatt átadják életüket Istennek, aztán valahol megrekednek, megállnak. Nem volt semmi kísértés, ami letéríti erről az útról?

– Jó lenne azt mondani, hogy egyenes volt az út, de sajnos a kamaszkorban jöttek a kísértések nálam is. Sokszor nem találtam a helyemet a világban. Fiatalon hitre jutni csodálatos dolog, mindig mondom, de egy harc is. A világ csábítása mellett ott van a vágy, hogy megismerjem Isten akaratát. Ezt a harcot gyerekként nem mindig könnyű megvívni.

– Mi segített az egyenesen úton maradni?

– Meg kellett tanulnom újra és újra leborulni Isten elé, akkor Ő mindig felelt, megbocsátott, erőt adott. Kegyelemből élünk – ezt már gyerekként megtapasztaltam. Mindig az Istennél van kiút, felemeltetés, nem a saját erőmből vagyok keresztyén, nem saját erőmből vagyok, aki vagyok…

– Mikor kapta az elhívást a lelkészi pályára?

– Ilonka mamám sokszor mesélt nekem arról, hogy a nagyapám szeretett volna lelkész lenni, de a szülei nem engedték, dolgoznia kellett. Ilonka mamám mondta, hogy ami nagyapádnak nem sikerült, hátha neked megadatik. Ám én nem tartottam magam alkalmasnak erre a nemes feladatra. A kazettákról hallgattuk az igehirdetéseket, s ott a lelkészek olyan bölcsen bontogatták az igét. Mondtam is, hogy mamám, én nem vagyok erre alkalmas. De ő csak reménykedett, valószínűleg imádkozott is érte. Aztán amikor elkerültem a Nagydobronyi Református Líceumba, Menyhárt Istvánnal lettem jó barátságban. Ő már akkor elhívást kapott a lelkészi szolgálatra, s hívott engem is, hogy induljak el én is ezen az úton. Neki is azt mondtam, hogy nem vagyok erre alkalmas. Nem is mentem el a püspöki hivatalba a meghallgatásra, pedig akkor is hívott István. Közben meg vívódtam, nem hagyott az Úr. Éreztem, mintha belső kényszer lett volna, hogy ez az én utam, mert Isten ott akar látni, még ha én alkalmatlannak is érzem magam. Akkor elmentem Horkay László püspök úrhoz, elmondtam, hogy én is lelkész akarok lenni, de már megvolt a meghallgatás. Aztán szerveztek egy újabb meghallgatást, és alkalmasnak találtak. Így jutottam a Sárospataki Református Akadémiára. Utána már nem győztem eléggé hálát adni az Úrnak, hogy erre az útra vezetett.

– Mit tart a legfontosabbnak egy lelkész szolgálatában.

– Az évek során kimunkálta bennem az Úr, hogy mi a fontos általában is a hívő ember életében, meg lelkészként is. Az egyik a hitébresztés, aminek fontosságát már gyermekként is megtapasztaltam. Ehhez az szükséges, hogy lelkészként alkalmas eszköz legyek az Isten kezében. Vannak próbák, nehézségek, a Sátán támad, és fontos, hogy ne tegyen alkalmatlanná. Az Istennel való közösségünknek rendben kell lenni, tisztán kell tartani a szívet, ahová adja az igét. Először nekünk, lelkészeknek kell leborulni, megújulást kérni a szívünkbe, az életünkbe, és utána adja az Isten az igét, tud használni, tud alkalmassá tenni bennünket a szolgálatra. A másik, amit nagyon fontosnak tartok, az a szeretetnek a megélése. Igazából megérttette velem az Isten, hogy az, amit kapok az ő közelségében, akár egy személyes áhítatban, akár egy igehirdetésben, azt ki kell vinni onnan, akkor lesz értelme. Nekem sem csupán a szószéken, a bibliaórán kell hívő embernek, lelkésznek lenni. Isten rám bízta, egyre inkább a szívemre helyezi, hogy a szeretet által kell élő bizonyságtévőknek lenni. Isten egyre inkább mozgatja a szívemet, hogy betegeket menjek látogatni, haldoklókat. Isten megérttette velem, hogy nagy felelősségünk van a legkiszolgáltatottabbak, a magukra hagyatottak, a szenvedők felé, akiknek nincs kihez szólni, nincs, aki rájuk mosolyogjon, törődjön velük. Feléjük is vinnem kell Isten szeretetét. 

– Hogy érzi, jó helyen van? A helyén van?

– Van sokszor bennem harc, a feleségemmel is küzdöttünk ezzel, hogy nem lenne-e könnyebb, ha elmennénk Magyarországra. Lehetőség is lett volna hová menni. Legutóbb akkor volt ez a kísértés, amikor egy évig háromhetente, havonta Munkácsra kellett járnom a behívás miatt, az kicsit kezdte felőrölni az idegeimet. Szüleim, feleségem is izgultak. Akkor ez egy kritikus pont volt. A püspök úrnak is jeleztem, ő próbált nyugtatni, erősíteni, biztatni. Hála Istennek, megoldódott ez a kérdés. Ebben a nehézségben is Isten megmutatta az ő hatalmát, az ő szabadítását. Akkor megérttette velünk, hogy itt a helyünk. 

– A tanulmányai befejezése után hogy alakult az életük?

– Legelőször Mezőváriba kerültem segédlelkésznek. Zán Fábián Sándor püspök úr nagyon barátságos volt és segítőkész, meg a váriak is szeretettel fogadtak bennünket. Hamarosan barátságok is szövődtek. Ott is volt egy megtért, hívő mag, akik rendszeresen összejártak, imádkoztak, mi is bekerültünk ebbe a körbe. Nagyon sokat formáltak bennünket, tanácsoltak. Egy évig voltunk ott, aztán kerültünk Nagymuzsalyba. Nem volt könnyű kezdet itt, mert a gyülekezet nagyon szerette az előző lelkészét, ők elköltöztek Magyarországra. Kellett egy kis idő, hogy elfogadjanak egy új lelki vezetőt, de szép lassan minden a helyére rázódott. Elkezdtük a felújításokat, a templom, a gyülekezeti ház után most a haranglábat újítjuk. Egymásra találtunk a gyülekezettel. Elődeim általában rövid ideig szolgáltak Muzsalyban, mi pedig már, Isten kegyelméből, lassan 14 éve itt vagyunk, és ezért hálásak is a hívek, hogy maradtunk. 

– Feleségével hogyan ismerkedtek meg?

– Mi egyidősek vagyunk, már első osztálytól kezdve együtt tanultunk, s majd a líceumban is osztálytársak voltunk. Ám akkor nem volt semmi romantikus kötődés. Bár a gimiben már a részemről jelentkezett a vonzalom, de nem volt komolyabb közeledés. Amikor hazamentem Sárospatakról havonta egy-egy hétvégére, természetesen elmentem istentiszteletekre. Renáta Beregszászban a Rákóczi Főiskolán tanult biológia-földrajz szakon, s hétvégén ő is hazajött, és ott volt a templomban. Istentiszteletek után találkoztunk, és nagyokat beszélgettünk. Egyre többet gondoltam rá. Sokat imádkoztam, mert az Úr akaratával akartam a kapcsolatba belépni. És Isten rávezetett, hogy választásom egyezik az ő akaratával. Ezután kérdeztem meg Renátától, hogy udvarolhatok-e neki. Aztán gyorsan komolyra fordult a dolog, másfél év múlva össze is házasodtunk, így már férj-feleségként kerültünk Váriba szolgálni. Az Istentől kértem el, és valóban olyan társat kaptam, aki hozzám illő, akit azóta is szeretek, sőt egyre jobban szeretek, a házasságunk is jó irányba fejlődik, úgyhogy boldognak mondhatom magamat. A szolgálatban is igazi segítőtársam. A feleségem nagyon sokat segít a kommunikációban, a kapcsolatépítésben. Ő is eljön velem a bibliaórákra, istentiszteletekre nemcsak itthon, Muzsalyban, de Guton is. Feleségemmel egyesek jobban megtalálják a közös hangot, mások meg velem, úgyhogy így nagyobb közösséget tudunk építeni. A gyerekheteken Renáta is ott van az asszonyokkal a konyhán, én meg a gyerekek között szolgálok. 

– Közben igazi családdá váltak…

– Nagyon hálás vagyok az Úrnak, mert két gyermekkel is megáldott bennünket. Emília lányunk 13, Nimród Zsolt pedig 11 éves. 

– A lelkész nemcsak a szószéken lelkész, meg nemcsak lelkész, de férj és családapa is…

– Olykor nehéz megtalálni az egyensúlyt. Amíg csak Muzsalyban szolgáltam és Kuklyában, talán még könnyebb volt összeegyeztetni a családi életet a szolgálattal. Most, hogy Guton is – és egyelőre Haláboron is – én vagyok a lelkész, ez nehezebben megy. Feleségem reggeltől délutánig tanít, nekem meg akkor kezdődnek hétközben a szolgálatok. Persze vannak találkozási pontjaink, főleg az étkezéseknél, az asztal mellett. Meg a reggeli, esetleg délutáni kávézásnál tudunk igazán beszélgetni. Nyáron egyszerűbb, mert neki is vakációja van, nekem meg nincsenek kátéóráim. Ilyenkor tudunk közös programokat tervezni gyermekeinkkel. Meg az őszi, tavaszi szünetben. Persze igyekszünk gyakrabban közös sütögetést szervezni, vagy esetleg fürdőzünk, horgászunk együtt. Viszont gyakran tartunk közös áhítatokat, közösen énekelünk, imádkozunk. Ezek az alkalmak nagyon össze tudják hozni a családot. 

– Azt szokták mondani, a parókia fala üvegből van, a lelkészcsalád élete a gyülekezet előtt zajlik…

– Eleinte nehéz volt megszokni, de elfogadtuk, hogy hozzátartozik a lelkészi élethez. 

– Így valahol példát is tudnak mutatni. 

– Viszont látják a hiányosságokat is, hogy a lelkész sem tökéletes, a lelkészgyerekek sem azok, és így helyére billen a lelkészcsaládról kialakított esetleges idealizált kép. Hívő emberek vagyunk, igyekszünk megélni hitünket a családon belül is, akárcsak a gyülekezetben, de nem tagadhatjuk, hogy ott vannak a gyarlóságok is az életünkben. Amiket be kell vallanunk, és dolgozni kell rajta, imádkozni azért, hogy megváltozzunk. Ez szerintem fontosabb, mintha magamat tökéletesnek mutatnám, közben meg nem vagyok az. Istennek rajtam is kell dolgoznia, ezt nem tagadhatom.

– Hogyan látja a gyülekezet, az itteni magyarság helyzetét és milyen jövőképet vízionál?

– Ma reggeli csendességemben egy olyan igét olvastam, ami a jelenlegi helyzetünkre is érvényes. A Bibliaolvasó kalauz szerint azt olvastam, hogy az Úr megítéli az ő népét, mert engedetlen volt. Végül csak a maradék lesz majd. Akik a babilóniai fogság után visszajönnek Jeruzsálembe. Szegényként jönnek vissza, nincstelenként, de az Úr ezzel a maradékkal is újat fog kezdeni. Úgy érzem, valahogy így vagyunk most Kárpátalján, lassan csak a maradék vagyunk. De olyan jó tudni, hogy Istennek terve van a maradékkal. És ez a terv az, hogy éppen rajtunk akarja elkezdeni az ő népének megújulását, újjá építését. Ez számomra egy nagyon nagy bátorítás volt, illetve bátorítás mindazoknak, akik itt maradtak. Nekem ez reménységet adott, hogy nekünk nem kell magunkat előre eltemetni. Mert éppen a maradék az, amit az Isten megszentel, s valami csodálatos, egészen új dolgot tud elkezdeni vele. Ez a jövőképem. Hiszem, hogy Istennek van hatalma ezt véghezvinni. 

– Úgy legyen!

Marton Erzsébet