Beszélgetés Barta Attila fornosi református lelkésszel - „A csoda mindig ott történik, ahol nehézségek vannak”

Kárpátinfo hetilap

2026. 01. 25. – 13:57 / Közélet

A háború árnyékában élve, a magukra maradt időseket, a gazzal felnőtt portákat, templomaink üres padsorait látva hajlamosak vagyunk olykor elkeseredni: van itt jövőnk? Barta Attila fornosi lelkész életében is volt időszak, amikor borúsan látta a helyzetet, de Isten megerősítette, s ma bizakodóan vallja: ha igaz hittel kezeljük a jelenlegi helyzetet, ha hisszük, hogy Isten a maradékkal is tud mit kezdeni, és hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál – akkor van reménységünk. S ha fogadjuk a gyermekáldást, ahogy tették azt a második világégést követően eleink, akkor lesz jövőnk is itt, Kárpátalján… Ismerjük meg ezúttal a szernyei születésű fornosi lelkészt, a háromgyermekes családapát.

Hirdetés

– Gyerekkorában milyen kapcsolata volt Istennel, hogy ismerte meg Őt és hogy került közel hozzá?

– Nagymamám volt az, aki már egészen kicsi koromban bevezetett a hit világába. Minden reggel Bibliát olvasott, és mindig maga mellé ültetett, hogy hallgassam az igét, és tanított imádkozni, vitt magával a bibliaórákra. Ahogy nőttem, a hittanórák és a konfirmációs előkészület alatt egyre inkább közelebb kerültem az igéhez. Akkoriban tipikus „jófiúként” mindent megtanultam, de még nem született meg bennem a személyes döntés Isten mellett. Ismertem és értettem, mit ír a Szentírás, de valódi személyes kapcsolatom még nem volt az Úrral.

– És mikor jött el ez a pillanat, amikor ez a kapcsolat személyessé vált?

Hirdetés

– Ez jóval később történt. A konfirmáció után mintegy három évnek kellett eltelnie, hogy ez a döntés megszülessen bennem. Fiatalon, ahogy a többiek, én is igyekeztem élni az élet adta lehetőségekkel. Egy idő után azonban éreztem, hogy az élet nem lehet csupán ennyi. Látva a szüleim mindennapi hajtását, fáradságát, a saját hétköznapjaim rutinját – tanulás hétköznap, bulizás hétvégén –, nagy ürességet kezdtem érezni, ami keserűséget keltett bennem. Ekkor egy szernyei ifis elhívott Tiszapéterfalvára egy fiataloknak szervezett alkalomra. Az evangelizáció ott nagyon megszólított. Illés történetéről volt szó, a Kármel-hegyi isteni ítéletről, ahol Illés próféta azt kérdezi az Isten népétől: meddig akartok még kétfelé sántikálni? Ha az Úr az Isten, kövessétek Őt, ha Baál, szolgáljatok neki. Én is éreztem, hogy az életem kétfelé sántikál: egyszerre hajlottam a világi élet felé és Isten keresésére. Ezen az alkalmon ráébredtem, hogy nem élhetek így tovább. Az evangelizáció hatására megértettem, hogy döntenem kell: vagy Isten, vagy a világ. Akkor hazajöttem, és elhatároztam, hogy bekapcsolódom az ifibe. Döntöttem, hogy Istenhez akarok tartozni, ami sok baráti kapcsolat megszakadását is jelentette, de a gyülekezettel való kötődésem erősebbé vált. Ez volt az a pont az életemben, amit a Biblia így mond: újjászületés. Ennek most már tizennyolc éve. És aztán szépen lassan Isten mutatta az utat.

– Mikor döntött a lelkészi hivatás mellett, illetve mikor kapta az elhívást erre a szolgálatra?

– Elég hamar. Mint említettem, én egész fiatalon ismertem a bibliai történeteket, de megtért szívvel olvasni egészen más. Minden új volt, másként hallottam Jézus szavait. Nem akartam letenni a Szentírást. S olyan erős kapcsolatom volt Istennel, az első szeretet tüze annyira átjárt, hogy két-három hónapon belül megszületett bennem a vágy, hogy szeretnék másoknak is beszélni az Isten szeretetéről, igehirdető akarok lenni. Ez akkor kezdett felerősödni, amikor megkértek otthon, hogy tartsak ifit. Emlékszem, a Józsué első könyvéből tartottam az első szolgálatomat, és annyira örömmel töltött el, hogy másoknak beszélhettem az igéről, hogy megszületett bennem a vágy: ezt szeretném csinálni egész életemben. Nem volt egy konkrét igei megszólítás az Istentől, hanem egy vágyat ültetett a szívembe, amin keresztül azt értettem meg, hogy ez az, amit egész életemben örömmel és szívből tudnék csinálni.

Februárban jelentkeztem is a püspöki hivatalban meghallgatásra, de akkor a 18 éveseknek azt mondták, várni kell egy évet. Ez alatt vagy diakóniai szolgálatot kellett végeznünk, vagy főiskolára jelentkezni. Én a diakóniai szolgálatot választottam a saját gyülekezetemben. A következő évben aztán minden akadály nélkül megkaptam a püspöki hivatalból a támogató levelet, és 2009-ben sikeresen felvételiztem a Sárospataki Teológiai Akadémiára. Időben be is fejeztem azt, igaz, egy év halasztást kértem, mert külföldi diakóniai szolgálatra jelentkeztem, akkor már a feleségemmel, Anettel együtt, a németországi Oldenburgban. Fogyatékkal élő gyermekeket gondoztunk egy gyermekotthonban.

– Hogy ismerkedett meg a feleségével?

– Mindig is ismertük egymást, igazából egy utcában éltünk, de nem iskolai szerelem volt a miénk. Ő elment az Ungvári Egyetemre tanulni, kémia szakra, én pedig a teológia harmadik évét végeztem el, amikor elkezdtünk együtt járni. Immáron 11 éve házasok vagyunk, s három gyerekünk született.

– Így aztán a teológia elvégzése után házas emberként került a gyülekezetbe.

– Amikor az ötödik évet befejeztem, 2014-ben megházasodtunk, s akkor mentünk el a diakóniai évre. Németországból a tervezettnél egy hónappal korábban hazajöttünk, mivel itthon megürült egy hely és sürgetőbb lett azt mihamarabb betölteni. Én megörültem, mikor megtudtam, hogy Fornosra kellene mennünk, mert ismertem a fornosi gyülekezetet, ott volt az első legációm, 2009 karácsonyán. Ott álltam először szószékre, illetve még egy alkalommal elmentem legációba, mert sok barátom volt a gyülekezetben, akikkel megtért fiatalként ismerkedtünk meg. A fornosi és a szernyei ifi között mindig volt kapcsolat, együtt jártunk télen a hegyekbe szánkózni, illetve voltak közös ifitalálkozók. Valószínűleg azért, mert a GYEK két fő munkatársa közül az egyik a szernyei, a másik a fornosi gyülekezetben szolgált, és a fiatalokat ők terelgették akkor. Tehát a gyülekezet szolgáló közösségét ismertem, így örültem, hogy nem egy idegen helyre kell menni.

– Hogy fogadták a gyülekezetben?

– Utólag sokan azt mondták: a mi kapcsolatunkban a „zsák megtalálta a foltját”. Az elején tartottam tőle, hogy nehezen fogadnak el, hisz ragaszkodtak az előző lelkészhez, ami teljesen normális. Augusztustól novemberig együtt szolgáltunk az elődömmel, Gergely Szabolcs tiszteletessel. Nagy szeretettel vett körül bennünket a gyülekezet szolgáló része. Nagyon hamar úgy éreztük, hogy szárnyal a gyülekezet, velünk együtt. Egy megújulási hullám vette kezdetét, mintha új erőre kapott volna a közösség. Egymásra hangolódtunk, s ebből nagyon sok áldást kaptunk. A család gyors beilleszkedésében az is közrejátszott, hogy a feleségem azonnal állást kapott a helyi iskolában, és így hamar megismerték, és ő is megismerte a gyerekek által a szülőket. Természetesen a gyülekezeti szolgálatból is a kezdetektől fogva kivette a részét.

– És lényegében Fornoson született meg a Barta család is.

– Ez így igaz. Mi úgy költöztünk Fornosra, hogy az első gyermekünk már ott volt a feleségem szíve alatt. A gyermekeink már törzsgyökeres fornosiak. Emília lányunk hamarosan tízéves lesz, Dániel fiunk hatéves, Júlia pedig januárban lesz kétéves.

– A lelkész igencsak szerteágazó szolgálatot végez, és sokszor akkor dolgozik, amikor mások ünnepelnek. Hogy lehet ezt összeegyeztetni, és hogy fogadja a család?

– Ezt is tanulni kellett. Az elején hatalmas lendülettel vetettem bele magam a gyülekezeti életbe, emellett be kellett fejeznem a hatodik évet, konzultációkra utazni a teológiára, diplomamunkát írni, a feleségem várandós volt, költöztünk, folyt a felújítás a lelkészlakásban, és közben az első presbiterválasztást is levezényeltem. Talán ezért kevés vagy homályos az emlékem az elsőszülött lányunk első hónapjairól. Most visszatekintve, látom, hogy akkor a családot picit elhanyagoltam. Tanulni kellett lelassítani. A Covid járvány időszaka sajnos segített ebben, aztán jött a háború. Arra azért mindig törekedtem, hogy a nyári egy hónap szabadságot ki tudjam venni, mert a családnak is szüksége van rám. Az ige is azt mondja: aki a saját háza népére gondot nem visel, rosszabb a hitetlennél.

Most már rendszeresen minőségi időt fordítok a gyerekekre, a feleségemre. Szükséges, hogy kettesben is töltsünk időt, ami persze nem egyszerű, de annak is örülünk, ha egy-egy, a Kárpátaljai Magyar Nagycsaládosok Egyesülete által szervezett rendezvényre el tudunk menni.

– Azt szokták mondani, a parókia falai üvegből vannak. Ez mennyire viseli meg, vagy erősíti a kapcsolatukat?

– Én nagyon nyílt személyiségnek tartom magam, valószínűleg ezért az emberek könnyen megnyílnak előttem. Az elején beindítottuk a házaspárok bibliaóráját, sokszor az otthonunkban tartottuk az alkalmakat, nyári időszakban az udvaron sütögettünk, közösen néztünk filmet. Igyekeztünk – egészséges határok mentén – beengedni az embereket az életünkbe, és ők is bizalmukba fogadtak minket. Így nemcsak munkatársi, hanem mély baráti kapcsolatok alakultak ki. Talán ezért is fájó máig, hogy a háború kitörése után sokaktól hirtelen el kellett szakadni.

– Hogy érzi, a helyén van?

– Igen. Nem mondom, hogy nem volt az életemnek szakasza, amikor feltettem magamban a kérdést, hogy nem szükséges-e a váltás? Volt, amikor elgondolkodtam és meginogtam abban, hogy a helyemen vagyok-e. Mert amikor Fornosra kerültem, akkor teljes mértékben bizonyos voltam benne, hogy igen. Azt hiszem, hogy minden lelkész életében van olyan időszak, amikor ez megkérdőjeleződik. De nem is baj, ha az ember olykor felülvizsgálja: áldás vagyok még a gyülekezetemben, vagy teher? És volt egy megfáradás az én életemben is, pont a háború időszakában, amikor kérdés volt előttem: hogyan tovább? Nagyon sokan elmentek a faluból is, és megviselt azoknak a hirtelen távozása, akik közel álltak hozzánk. A demográfiai mutatók, a gyermekek létszámának csökkenése az iskolában, hogy egyre nehezebb pedagógust biztosítani, egyre nehezebb fenntartani az oktatási intézményeket, sokszor kritikus körülmények között működnek, és ezek elgondolkodtatják az embert, hogy van-e itt a gyerekeinknek jövője? Egy hosszabb vívódás után Isten helyretette bennem ezt a dolgot, s megerősített, hogy még itt kell lenni. Igyekszek arra is figyelni, hogy addig legyek ott, amíg áldássá tudok lenni a gyülekezet számára.

– Hogy látja, mi a legfontosabb feladata a lelkésznek?

– Számomra mindig is az igehirdetés volt a legfontosabb feladat. A felkészülés az, amit a legjobban szeretek: az, amikor leülök, leírom az igehirdetést a „Kegyelem néktek és békesség” kezdéstől a záró imádságig. És azt, amikor felkészülten odaállhatok és hirdethetem, elmondhatom azt, amit Isten elkészített. Ez számomra hatalmas öröm és megtiszteltetés.

Illetve a másik fontos feladat az emberekkel való kapcsolattartás, a közösségszervezés, a lelkigondozás. Különösen kedvelem a jegyesoktatást. Ez mindig több alkalomból áll, és nagyon őszinte beszélgetések születnek. Szeretek közel lenni az emberekhez, amikor megnyílnak előttem, és lehetőségünk van együtt örülni, vagy együtt sírni. Ilyenkor jönnek elő a jó és kevésbé jó dolgok is, és együtt készülünk a házasságra. Sajnos az ismert okok miatt ma a házasságkötések ritkábbak, a közösségépítés, a lelkigondozás és az igehirdetés viszont továbbra is egyaránt fontos feladatok számomra.

– Hogy látja most a gyülekezet és a kárpátaljai magyarság meg az egyház helyzetét, és milyen jövőképet vizionál?

– Ha fél évvel ezelőtt teszik fel ezt a kérdést, akkor nagyon sötét választ adtam volna rá. Most viszont átjár a reménység. Isten helyre tett, és úgy érzem, ha a közösségünk is hittel állna a helyzethez, képesek lennénk felállni. Volt már korábban nehéz idő Kárpátalján, például nagyszüleink korában, a világháborút követően. És ők képesek voltak megerősödni a próbák által. Izrael népe az egyiptomi fogságban sokasodott és megerősödött, nekünk is ezt kell tennünk. Én a gyülekezetben rendszeresen azért imádkozom, hogy a házaspárok, akik még megtehetik, fogadják az Úr áldását, vállaljanak gyermeket. Vagy fogadjanak örökbe gyermekeket. Mert az árvaházak tele vannak, miközben falvainkban az iskolák, az óvodák kiürülnek. Fontos, hogy a gyermekek ne az árvaházakban nőjenek fel, hanem családi közösségben, apa és anya mellett. Ha Isten áldását elfogadjuk, fel tudunk állni, biztosítani tudjuk a közösség jövőjét.

A csoda mindig ott történik, ahol nehézségek vannak. Én most úgy érzem, egyre mélyebbre megyünk, de egyre közelebb is kerülünk a csodához. Hittel imádkozom, és az emberi ésszel fel nem fogható körülmények között is derű, öröm, hálaadás és reménység van bennem. Pedig a körülmények nem erre adnak okot. Ez nem belőlem fakad, hanem felülről jön, és remélem, hogy másokat is átjár. Ha minél többen megtapasztalják, hogy nem csak ez a látható világ van, hanem van mögötte az isteni világ, az Úr kegyelme, ami át tudja ölelni a mi látható világunkat is – fel fogunk tudni állni.

A nagyszüleim története is erőt ad: hihetetlen nehézségek között nőttek fel. Nagymamám hároméves volt, amikor édesapját elvitték, és soha többé nem látta. Édesanyja egyedül nevelte három gyerekét a háború utáni időkben. Ha ők nem bíztak volna Istenben, ma nem beszélgethetnénk itt. Ez a tapasztalat erőt ad arra, hogy higgyek a közösség jövőjében.

Erre visszagondolva, még nem vagyunk reménytelen helyzetben, csak fel kell emelni a tekintetünket az Istenre, és azt mondani: Uram, áldj meg! Sokkal jobban, mint ahogy én el tudom képzelni. A hit, a közösség és az Istenbe vetett remény erőt adhat nekünk ahhoz, hogy felálljunk, még a legnehezebb időkben is.