A lelkész mindenkor a gyülekezet vezetője, aki felelős a rábízott közösség lelki irányításáért. Emellett férj/feleség, családapa/családanya is. Hogyan lehet ezeket összeegyeztetni? Hogyan lehet „kirakatban” élni, hisz a lelkészcsalád élete szinte a gyülekezet előtt zajlik, s az bizony hatással van a közösségre is… Ezúttal egy olyan lelkipásztorral beszélgetünk, aki távoli népek közötti misszionáriusi szolgálatról álmodott, ám idehaza találta meg igazán a küldetését. Ismerjék meg Taracközi Ferencet, a beregszászi református gyülekezet vezető lelkészét.
– Gyermekkorában milyen kötődése volt az egyházhoz? Hogyan került közel Istenhez?
– Talán ott kezdeném, hogy a szüleim, bár a rendszer miatt nem jártak templomba, de rendelkeztek egy bizonyos istenhittel, fontosnak tartották, hogy megkereszteljenek, ha ez titokban történhetett is. Iskolás koromban néhány társammal – mivel tiltották, dacból, csakazért is – ünnepeken elmentünk a templomba, még ha a tanítók szankcionálták is, tenyeressel például. Akkor, gyerekként egyébként igen hosszúnak tűnt egy-egy istentisztelet, az időt is leginkább azzal töltöttük, hogy a szemben lévő karzaton ülő lányokat figyeltük. Ennyiben ki is merült a kapcsolatom az egyházzal. Így aztán a terveim is Isten nélkül születtek. Autószerelő akartam lenni, tanultam is a szakmát, autószerelő műhelyben is dolgoztam… Közben érdekes dolgok történtek. Abban az időben Kárpátaljára kapott elhívást Zimányi József tiszanagyfalui lelkész, aki itt kezdett evangelizálni, és a fiatalok számára Tiszanagyfaluban tábort is szervezett. Én is jelentkeztem. Nagyon jól éreztem magam, bár furcsa volt, hogy olyan sokat vagyunk templomban, meg igehirdetéseket, bizonyságtételeket hallgatunk. Számomra akkor még egészen más világ volt az… A harmadik, negyedik este azonban azt éreztem, hogy Isten igéje megszólít. A lelkész az elveszett drahmáról prédikált, és egyszerűen nem tudtam megszakítani a szemkontaktust vele, úgy éreztem, nekem és rólam szól az ige, ami igen heves érzelmet váltott ki belőlem. Itt szólított meg engem az Isten, itt tértem meg. És nagy elhatározás született bennem: ha már így megtalált az Isten, akkor most már csak neki akarok szolgálni. Misszionárius akartam lenni, pap semmiféleképpen nem. Kerestem az útját, hogy lehetek misszionárius, de mondták, hogy ahhoz teológiai végzettség kell. Akkor úgy gondoltam, elvégzem a teológiát és aztán misszionárius leszek.
– Az elhatározást tett követte?
– Majd mintegy másfél év múlva! Ugyanis mikor hazamentem, elmondtam otthon a terveimet, édesapám meg azt mondta, hogy ő nem lesz akadálya ennek, de előtte legyen egy szakma a kezemben. Nagyszőlősre kerültem autószerelő szakmát tanulni. Bennem viszont már megérett az elhatározás, hogy azután a teológiára megyek, és minél jobban szerettem volna megismerni Istent. Így az az év számomra arról szólt, hogy a kollégiumban a Bibliát tanulmányoztam, s egyre arra készültem, hogy Isten szolgája leszek. Ebben sokat segített, hogy Tiszanagyfaluban többen is megtértünk, így hétvégeken, amikor hazamentem, találkoztunk – nem volt helyben lakó lelkészünk, így egyedül, együtt olvastuk a Bibliát, közösen imádkoztunk, kezdtük az idősebbeket látogatni, rendet raktunk az udvarukon stb. Ez is motivált, hogy Isten szolgája legyek.
– Végül is eljött az idő, amikor felvételizhetett a teológiára…
– Előbb itthon felkészítőt, előkészítőt kellett elvégezni, ami után engem Sárospatakra irányítottak. Bár nem akartam oda, „faluba” menni, végül nagyon megszerettem. A legszebb éveim a teológiai időszakhoz kötődnek. És a sok nyitott ajtó, ami Sárospatakon keresztül lett számomra elérhető! Egy félévet párhuzamosan Lipcsében és Sárospatakon tanulhattam, aztán a teológia befejezése után egy évet ösztöndíjasként Németországban tölthettem, amiért nagyon hálás vagyok.
– Végül Beregszászba került…
– Egy évet Németországban a doktori iskolában sikeresen lezártam. Szünidőre hazajöttem. Pár hónappal korábban került lelkészként Beregszászba a bátyám. Gerzson mondta, hogy szüksége lenne egy ifjúsági lelkészre. De nekem még két évem volt hátra a doktori iskolában. Komolyan elbeszélgetett velem akkor a bátyám, s megkérdezett a jövőbeni terveimről, merthogy, ha az iskola befejezése után tudományos munkát akarok folytatni, mondta, akkor kell a nevem elé a dr., de ha gyülekezetben akarok szolgálni, akkor arra nincs igazán szükség. És ha itthon akarok majd szolgálni, akkor Isten most nyitott ehhez ajtót. Úgy éreztem, itt a helyem. Ehhez némileg az is hozzájárult, hogy még a teológiai éveim alatt egy nyáron itt, Beregszászban helyettesítettem Szabó Béla akkori tiszteletest, és az számomra óriási élmény volt. A szívemben akkor megfogalmazódott a vágy, hogy de jó lenne egyszer Beregszászba kerülni lelkésznek, mert itt annyi lehetőség, annyi fiatal van! Persze ez csak egy elérhetetlen, titkon dédelgetett vágy volt, hisz tudtam, ez egy kiemelt gyülekezet, nem lehet csak úgy odakerülni. Így nem is foglalkoztam vele. De amikor Gerzson feltette ezt a kérdést, ez is megelevenedett bennem: ezt te kérted, ez volt a szíved vágya, akkor most mi a helyzet? Igent mondtam. És csodálatos három év kezdődött. Elkezdtem a főiskolások között a missziói munkát, párhuzamosan az utcagyerekekkel kezdtünk el foglalkozni…
– Akkor mégiscsak teljesült a vágya, missziózhatott…
– Ilyen szempontból igen, bár, ha a misszióról beszélünk, akkor legtöbbünk előtt az a kép jelenik meg, hogy távoli országokban szolgálunk misszionáriusként, de a misszió tulajdonképpen a gyülekezet létjogosultsága, amíg van misszió, addig él a gyülekezet. Ilyen szempontból, más értelmezéssel – Isten szerinti értelmezéssel – misszióban vagyok… Sokféle szolgálat kezdődött el itt akkor. Az utcagyerekek mellett szívem vágya volt az árva gyerekekkel való törődés, az árvagyerekek mentése. És ez a vágyam találkozott egy másik ember hasonló érzéseivel, így indítottuk el Valkócz Évával a Sámuel Alapítványt. Csodás megtapasztalásaim voltak ezen a téren is: az első családtípusú gyermekotthon megnyitása, az első gyerekek kihozatala az árvaházakból, a kórházakból és családba juttatása… – ezek olyan érzések, amelyek szinte felfoghatatlanok.
– És rádiót indítottak…
– Számomra, számunkra fontos volt, hogy a templomon kívül is elérjük az embereket. És Isten csodálatosan működött ezen a téren is. Egy holland alapítvány munkatársa látogatott el Beregszászba, hogy támogatnának egy evangéliumi műsor készítését. A bátyám meglátta ebben a nagyszerű lehetőséget, s belevágtunk a rádiózásba. Először az ungvári, a megyei rádiótól a hollandokon keresztül vásároltunk egy idősávot, 20 percet, s akkor itt a fiatalokkal készítettünk egyszerű interjúkat, beszélgetéseket, amit heti rendszerességgel közöltek. Aztán sikerült egy órára felemelni az idősávot, aztán netes rádióként működtünk. Később mertünk nagyot álmodni, önálló frekvenciával rendelkező rádiót indítottunk immáron több mint egy évtizede, s a Pulzuson keresztül igen sok emberhez jut el az evangélium indirekt módon ma is.
– Hogyan lett az ifjúsági lelkész a gyülekezet vezető lelkésze?
– Amikor mindezek elindultak, akkor váratlan fordulat következett be: a bátyám felesége – aki magyar állampolgár – orvosi felügyeletre szorult, így kénytelenek voltak visszamenni Magyarországra. Arról álmodni sem mertem, hogy a gyülekezet lelkésze lehetnék, mert tudtam, sokan pályáznak erre a helyre. Végül a presbiterek, sok pro és kontra vita után, titkos szavazáson egyhangúlag megszavazták a személyemet. Ezt is egy felejthetetlen időszak követte. Megedződtünk, összecsiszolódunk, s azóta Isten kegyelméből csináljuk a dolgunkat.
– Térjünk vissza egy kicsit Sárospatakhoz, hisz a párját is ott találta meg…
– Ez külön isteni kegyelem. Ugyanis én úgy terveztem, hogy amíg be nem fejezem a teológiát, semmilyen kapcsolatom nem lesz. Erőteljesen tartottam is magam ehhez, ám amikor Kolozsvárról, ahol fél évig cserediák voltam, visszaérkeztem Sárospatakra, megtudtam, hogy Marianna felvételt nyert a teológiára. Aki tetszett nekem már az ifjúsági táborokban is, de olyan megközelíthetetlennek tűnt számomra, ráadásul Pocsainak a lánya!... De valahol éreztem, hogy ő az igazi. Közel egy évig próbálkoztam kapcsolatot teremteni vele, míg végül Isten bátorságot adott és megkérdeztem, járnánk-e együtt. Ám épphogy elkezdtünk járni, egymást jobban megismerni, nekem jött a németországi ösztöndíj. Nem volt könnyű a távkapcsolat, de nagyon sok szép levél született ebben az időszakban… Nem sokkal Németországból való hazatérésem után aztán megkértem a kezét, és nagyon rövid időn belül házasságot kötöttünk. Ami csodálatos időszak volt, de nagyon nehéz is. Mert ő még tanult a teológián, én már itt szolgáltam Beregszászban. De Isten átsegített a nehézségeken.
– És négy gyermekkel is megáldotta házasságukat…
– Elsőként Sámuel érkezett, két évre rá őt követte Mirjám, majd jött Lídia és nagyon rövid idő után Abigél született meg. A két nagyobbik már az anyaországban tanul. Kegyelmi időt kaptunk, hogy a két kicsi még velünk van. Nagyon szoros a kapcsolatunk velük, így nagy dilemmát okoz számunkra a kollégiumba költözésük. De egyelőre hálásak vagyunk, hogy velünk vannak, és felejthetetlen pillanatokat élhetünk meg együtt.
– A lelkész a hétvégén, az ünnepekben a legelfoglaltabb. Hogy tolerálták ezt a gyerekek?
– Nem vettem észre, hogy gondot okozott volna, ez számukra természetes volt. A fiunknál ugyan volt egy kis durca, amikor jobban be szeretett volna kapcsolódni a fociklub életébe, de mivel a mérkőzések vasárnap voltak, így nemet mondtunk. De elfogadta, hogy mi vasárnap az Isten házába megyünk. Egyébként számukra nem csak ez vált természetessé, de az is, ahogy élünk, hogy esténként együtt imádkozunk, együtt olvassuk az Isten igéjét, hogy ők olvassák fel az áhítatos könyvből az igemagyarázatot… Ezek szerves részei a mindennapoknak.
– Sámuel a teológiát választotta…
– Ez nagy dilemma volt számomra, mert lelkészként látom ennek a hivatásnak a nehézségeit, a kihívásait is, s mikor a fiam bejelentette, hogy a teológiára szeretne menni, azt mondtam, hogy szó sem lehet róla. Kemény harcot vívtunk, mert ő határozottan kiállt a döntése mellett. Akkor azt kértem tőle, hogy előtte menjen egy évre önkénteskedni, s ha ezután is úgy gondolja, ám legyen. Beleegyezett, de határozottan kijelentette, hogy ő akkor is a teológiára fog menni. Amikor eljött a felvételi ideje, megerősítettem: ha eddig kitartott elhatározása mellett, és úgy érzi, ez isteni vezetés, akkor innentől százszázalékosan támogatom. Felvételizett, felvették, de nem kezdte meg tanulmányait, hanem egy évet Olaszországban töltött önkéntesként egy fogyatékosok otthonában. Most Debrecenben tanul a teológián.
– A felesége igazi társként a szolgálatban is támasza.
– Be kell valljam, hogy amit a gyülekezetben, a gyülekezettel elértünk, abban neki, az áldozatvállalásának óriási szerepe van. Nekem vannak látásaim, terveim, fellobbanásaim, de ő az, aki kitartásra buzdít, segít, mellettem áll. Ő igen sok mindenről lemondott, áldozatokat hozott azért, hogy én a helyemen tudjak lenni. Az ő életében látom azt a szeretetet, önfeláldozást, a másokért élést, ami a Szentírásból tükröződik vissza. A feleségem valóban segítőtárs, aki pont hozzám illik, akivel teljesen kiegészítjük egymást. Hálás a szívem, hogy benne találtam meg azt, akit Isten nekem teremtett.
– Hogyan látja a gyülekezet helyzetét és milyen jövőképet vizionál?
– Számomra mindig is elsődleges szempont volt a személyes kapcsolattartás, ami a Covid idején és a háború kitörése óta még fontosabbá vált. Érezniük kell az embereknek, hogy ebben a bizonytalanságban Isten jelenti a biztonságot. Ezt sokan érzik is, hisz online istenközvetítéseink nézettsége megsokszorozódott, s bár sokan elmentek – mintegy három-négyszázan –, a templomban ez nem tűnik fel, hisz újak jöttek, akik érzik, hogy szükségük van valamilyen stabilitásra. Nőtt a megtért hívek száma. Ez pedig bátorít, utat mutat. Az egész szolgálatom alapja a 127. zsoltár: „Ha az Úr nem építi a házat, hiába dolgoznak azon annak építői. Ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáz az őriző. Hiába néktek korán felkelnetek, későn feküdnötök, fáradsággal szerzett kenyeret ennetek! Szerelmesének álmában ád eleget”. Ez az isteni kegyelem, hogy „szerelmesének álmában is ád eleget”, számunkra megmagyarázhatatlanul és érdemtelenül, de valóság. Ebből kifolyólag nagyon sok csodát megtapasztalunk a gyülekezetben, és végtelenül hálás vagyok azokért a gyülekezeti tagokért, akik rendszeresen imádkoznak, és ha kell, áldozatot hoznak.
Marton Erzsébet
Iratkozz fel a Kárpátinfo.net csatornáira: Facebook, Instagram, Twitter, Telegram, Google Hírek
Kövesse a Kárpátinfo.net oldalunkat: Facebook, Telegram, Twitter!
Legfrissebb híreink: Ukrajnai háború, Mozgósítás, Kárpátalja hírek, Ukrajna elnöke
A Hormuzi-szoros blokádja miatt az Európai Uniónak élelmiszerhiánnyal és jegyrendszer bevezetésével kell szembenéznie.
Csapást mértek az ukrán erők az orosz fekete-tengeri flotta Sztrileckij nevű hadihajóforgalom-irányító pontjára.
Felfegyverkezésével Oroszország a NATO-val való katonai konfrontációra készül − jelentette ki a német védelmi miniszter.
A harci járművek vásárlása egy egymilliárd eurós katonai segélyterv részeként valósul meg.
Csapon végső búcsút vettek a háborúban elesett Szerhij Pireutól.
Törökországban, az Ararát-hegy lábánál egy különös kőzetképződmény lapul a hegyoldalban, amely pontosan akkora, mint a Bibliában leírt Noé bárkája.
Új korszak a határátlépésben: az eCserha rendszer júniustól a személyautók számára is elérhető lesz.
A 380 évvel ezelőtt létrejött ungvári unió egyházi, szellemi és kulturális örökségéről tartottak konferenciát Beregszászon.
A megkezdett növényvédelmi munkákat folytatni kell, különös figyelemmel a gombás betegségekre és a kártevők elleni védekezésre, még termés hiányában is!
A csapásoknak halálos áldozataik is vannak, lakóházak rongálódtak meg, ipari, vasúti és kikötői infrastrukturális létesítményekben keletkeztek károk.
