Beszélgetés Molnár D. Erzsébet történésszel - „Itt tudom megvalósítani önmagam”

Felkelteni a múlt iránti érdeklődést, új dolgok megismerésére és önálló gondolkodásra ösztönözni a fiatalokat – soha meg nem unható kihívás. Molnár D. Erzsébet, a Rákóczi Főiskola Történelem és Társadalomtudományi Tanszékének munkatársa egy igazán elhivatott oktató. Kutatásaiban pedig a málenkij robot kárpátaljai történéseivel foglalkozik, hiszen – mint mondja – kötelessége feltárni az akkori események részleteit. Ismerjük meg őt!

– Meséljen magáról!

– Beregszászban születtem, középiskolai tanulmányaimat az akkori 8. Számú Mikes Kelemen Középiskolában végeztem el. Érettségi után felvételt nyertem a Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskola (ma II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola) angol-történelem szakpárjára. Diplomám megszerzése után előbb tanársegédként, ma pedig oktatóként tevékenykedem az intézményben.

– Miért ezt az irányt választotta?

– Úgy fogalmaznék, hogy a történelem választott engem. Mikor a továbbtanuláson gondolkodtam, és válaszutak elé kerültem, akkor mindig a történelem volt az, ami lehetőségként megmaradt előttem. A középiskolában inkább a reál tantárgyak álltak hozzám közel, azon a téren továbbtanulási lehetőség viszont Magyarországon volt, de én mindenképp szerettem volna itthon maradni, ezért döntöttem az angol és a történelem mellett. Soha nem bántam meg ezt a döntésemet, úgy gondolom, Isten jó utat választott nekem.

– Milyen tapasztalatokat szerzett a pedagógusi pályán?

– A diploma megszerzése után többen is lehetőséget kaptunk arra, hogy az intézményben maradhatunk tanársegédként. Ugyanakkor vállaltuk, hogy tanulmányainkat tovább folytatjuk, hogy megszerezhessük a doktori fokozatunkat. Felvételt nyertem a Debreceni Egyetem Történelmi és Néprajzi Doktori Iskolájába, ahol 2015-ben szereztem meg a tudományos fokozatomat. Nagyon szeretek tanítani, nagyon sokat adott nekem ez a hivatás.

Az évek során újabb és újabb tapasztalatokat szerzünk, hisz a folyton felmerülő kihívásokhoz alkalmazkodnunk kell. Megváltoztak a felsőoktatásba kerüléshez szükséges feltételek, amelyekhez úgy a tanároknak, mint a diákoknak meg kell felelniük. Emellett azt tapasztalom, hogy nagyon jól lehet a hallgatókkal együtt dolgozni.

Jómagam a 19–20. századi egyetemes történelmet, valamint a magyar nép 20. századi történetének egy részét tanítom, a diákok pedig mindig partnerek abban, hogy érdekesebb, színesebb, élménydúsabb tanórák jöjjenek létre. Fontos, hogy megtanuljanak vitatkozni, érveket felsorolni, hogy majd a diplomájuk kézhezvételekor az álláspontjukat megvédeni tudó szakemberek kerülhessenek ki az intézményből.

– Hogyan oldották meg a távoktatással járó nehézségeket?

– Kezdetben, mikor szembesültünk ezekkel a karantén-intézkedésekkel, meg kellett ismerkednünk azokkal a felületekkel, amelyeken lehetőségünk van lebonyolítani az online órákat. Oktatóknak és hallgatóknak egyaránt fontos volt, hogy a foglalkozások gördülékenyek legyenek. Örömmel tapasztaltam, hogy a felmerülő problémákat megoldottuk, és sikeresek lehettek az előadások, gyakorlati foglalkozások s a vizsgák is rendben zajlottak.

– A tanítás mellett kutatói munkát is végez.

– A főiskolán belül működik a Lehoczky Tivadar Társadalomtudományi Kutatóközpont, melynek keretében sokan sokféle tudományos munkát végzünk. Számomra a fő irányvonal a málenkij robot kárpátaljai történései, valamint a kárpátaljai magyarok elhurcolása a donbászi területekre. Ezzel a témakörrel még diákkoromban kezdtem el foglalkozni Soós Kálmán akkori rektorunk és tanszékvezetőnk biztatására. Ő volt az, aki rávilágított arra, hogy ez a korszak a kárpátaljai magyarság életében úgynevezett fehér folt, nem kellően feltárt és megértett. Szinte nincs olyan család vidékünkön, amelyet ne érintettek volna az elhurcolások, azonban évtizedekig nem beszélhettek erről a tényről. Azok, akiket ártatlanul elvittek, hazatérésük után – már akik hazatértek, hiszen több ezren nem tértek vissza családjukhoz – még a rokonoknak sem mertek beszélni az átélt borzalmakról. Éppen ezért tartom fontosnak, hogy beszéljünk róluk, hogy megismertessük a felnövekvő nemzedékkel elődeink történetét.

– Mint mondta, szinte minden családot érintett a málenkij robot. Az ön családjában is volt olyan személy, akit elvittek?

– Igen, az én családomat is érinti ez az esemény. Anyai ágon a dédapámat vitték el, apai ágon pedig a nagyapámat, de őt már nem málenkij robotra, hanem donbászi munkaszolgálatra. Gyerekként meséltek róluk a szüleim, de már a főiskolán tudatosodott bennem, hogy mit is jelent ez az esemény, hogy emlékeznünk kell rá.

– Mit jelent önnek a munkája?

– A családom mellett az egyik legfontosabb dolog, amely az életemet kitölti, teljessé teszi. Ebben tudom megvalósítani önmagamat, szakmailag maximálisan ki tudok teljesedni, amiért nagyon hálás vagyok. Azt a türelmet, szakértelmet, amelyet diákkoromban kaptam a tanáraimtól, azt próbálom én is nyújtani a diákjaim felé, rávezetve őket ennek a szakmának a szépségeire.

– Meséljen a családjáról.

– A családom az első az életemben. Férjemmel a főiskolán ismerkedtünk meg, évfolyamtársak voltunk, majd a barátságból mélyebb kapcsolat lett. Egy tizenegy éves kisfiú boldog szülei vagyunk, mindenben támogatjuk egymást. Számomra fontos egy erős családi háttér kialakítása, hogy ki tudjunk bontakozni a hivatásunkban is.

Úgy érzem, hogy Isten segítségével ez nálunk megadatott. Maximálisan segítjük egymást, és erre nagyon büszke vagyok.

– Milyen tervei vannak?

– Elsősorban feleségként és édesanyaként gondolkodom, ezért szeretném fenntartani azt a biztonságot nyújtó családi közeget, amelyben a gyermekem is tudhatja, hogy bizalommal fordulhat hozzánk. Szakmai szempontból pedig fontos számomra, hogy meg tudjak felelni azoknak a folyamatosan megújuló kihívásoknak, amelyeket a felsőoktatásban tevékenykedőknek teljesíteniük kell.

– Mi pedig további sikereket kívánunk!

Kurmay Anita