Az észak-keleti Kárpátokban, ahol az Avas-hegyvonulat egybeolvad a Kőhát-hegységgel, melyet a Huta-hágó (587) és a Ferenc-völgy választ el egymástól, élt valaha e mesés környezetben két jóbarát, Lajkó és Palkó. Mivel egy utcában laktak, és csak két év korkülönbség volt közöttük – Palkó volt az idősebb –, már gyerekkorukban erősen összebarátkoztak. Szegről-végről rokonok is voltak. Gyakran találkoztak, nem csak kimondottan ünnepnapokon kerültek kapcsolatba egymással, hanem együtt vettek részt az utcai játékokban, a többi környékbéli gyerekkel. Ez az az időszak volt, amikor a gyerekembernek hamar találtak munkát a szülők, akár a háztájiban, akár a mezőn. Főleg a kaszálási időszakban, mikor a munka dandárja volt éppen. De Lajkót, és Palkót ezek a dolgok nem zavarták barátságukban, sőt, még jobban megerősítették.
Mivel akkoriban a falusi népek igen hívő emberek voltak, vasárnaponként mindenki a templomba ment imádkozni, hacsak éppen nem a kész száraz szénát kellett petrencébe rakni. Ilyenkor a munka volt az első. Nehogy a már késztermék elázzon, és ezáltal elrohadjon a háziállatok téli takarmánya! Ilyenkor bizony az egész család lábra volt állítva, és mindenki tette a saját dolgát. Úgy tartották, hogy a vasárnapi dolog ezen részét a jó Isten megbocsájtja, mert ezt nem lehetett halasztgatni, ezt akkor kellett csinálni, mikor annak az ideje volt.
A parasztember talált magának munkát, ha akart, kora tavasztól késő őszig mindig volt mit tenni a háztájiban, vagy éppen a mezőn, ha el akarta látni tisztességesen a családját. Lajkó és Palkó szülei is ilyenfajta emberek voltak. De mivel szerették a természetet, mindig szakítottak annyi időt a sok munka mellett arra is, hogy a gyerekeiket kivigyék a hegyre járkálni, de főleg a helyismeret végett is. Így hát a két jóbarát már egész fiatal koruktól fogva magukba szívták az erdő és a természet szeretetét. Őseik a vadászszenvedélynek is hódoltak. Lajkó dédapja uradalmi vadőr volt valaha, de Palkó ősei is effajta foglalkozást űztek a maguk idejében. Így hát érthető, hogy ahogyan növekedtek, egyre inkább vonzódtak a vadászathoz.
Teltek a napok, hónapok, múltak az évek, és az elválaszthatatlan jóbarátok már legénykévé fejlődtek. Mivel még gyerekkorukban, az apai tanítás során, kitűnő ismeretre tettek szert a terület-nevekből, és nagyon jól ismerték az erdő zegét-zugát, már egyedül is elengedték őket az Avas-hegység bármelyik részére gombázni, vadat nyomozni, mert figyelmes fiúk lévén ezt is eltanulták ám a szülőktől, és már egész fiatalon, igen jó nyomolvasók voltak mindketten. Palkó nagypapájának volt egy igen szép gyümölcsöse nem messze a Ferenc-völgytől, ami az Avas-hegységet választja el a Kőhát-hegységtől. A legények gyakran kijártak ide, ha messze is esett a településüktől. Mikor erre a területre terveztek kiruccanni, mindig úgy szervezték, hogy legalább két-három napot ott tartózkodjanak. Ebben a gyümölcsösben Palkó nagypapájának volt egy házikója is, abból a célból, hogy a tavaszi, nyári, őszi munkálatok idején ne kelljen reggel és este a lovakat hajkurászni feleslegesen. Így ők is többet dolgozhattak napközben, viszont többet is pihenhettek este.
Festeni nem lehet szebbet ettől a környéktől! A házikó két kis ablaka, mert két helyiségből állott, egyik a konyhai rész, a másik a többágyas alvószoba, ahogy akkoriban az öregek nevezték, egyenest keletnek nézett a Kőhát legmagasabb csúcsára, a Sziklás-hegyre (1050), és a kissé északabbra lévő Nereszen-hegyre. Déli irányban – ahol a Huta-hágó van – veszi kezdetét az Avas-hegyvonulat kanyargós hegycsúcsival, egészen Ugocsa vármegyéig. Az Avas-hegyvonulat legmagasabb csúcsa a 917 méteres Fekete-hegy, legalábbis a környék népe így hívja, de a történelemben Vis-kőnek nevezik. A két legény gyakran megfordult ezen a vidéken.
A Huta-hágótól indulva nyugati irányba a Polyán-láz (erdei tisztás) nevezetű terület található, mely igen nagy kiterjedésű vegyes-erdő. Barangolásuk során egy alkalommal, a sziklák között mászkálva, egy igen szép barlangocskára akadtak, mely mérete szerint nem volt túl nagy, de egy méretes lakóhelyiségnek megfelelt. Inkább hosszú volt, mint magas, az évszázadok során az erős esőzések miatt lezúduló víztömeg moshatta ki. A barlangocska alján nagy adag száraz faágat találtak, leginkább fenyőfát, ami arra utalt, hogy valószínűleg valaha alkalmi medvetanya is lehetett.
Mivel ez a környék messze esett a lakóhelyüktől, ezért csak ritkán látogatták a barátok, viszont nagyon szerettek erre barangolni. Leginkább télidőben, advent idején, mikor nem volt annyi sok munka a gazdaságukban, megkérték valamelyikük apukáját, hogy lovas szánnal hozza föl őket az imádott környékre egy kis barangolás céljából. Egy decemberi szép havas napon aztán végre elérték céljukat, kijutottak az imádott tanyájukra. Mikor megérkeztek, első dolguk volt a házikó rendbetétele, kitakarítása, az alvóhelyiségben és a konyhában a tűzrakás, hogy mindenhol bemelegedjenek a szobák. A téli napok rövidsége miatt igyekezni kell az efféle dolgok elrendezésével! Mire mindennel végeztek, már alkonyodni kezdett, és a konyhában meg az alvószobában meg kellett gyújtani a petróleumlámpást, ha meg akartak találni valamit. A vacsora ideje is eljött már, és elhatározták, hogy nem a konyhában fognak vacsorázni a magukkal hozott otthoni készételből, hanem kinn az udvaron tüzet raknak, és szalonnát fognak pirítani. Mivel gyönyörű szép havas téli este volt, a tábortűz bevilágította az udvar nagy részét, különleges árnyakat szőve a házikóra és a távolabb álló jószágistállóra is. Olyan volt az egész, mintha a régmúlt idők szellemei jelentek volna meg, amikor jó Rákóczi György erdélyi fejedelem seregei áthaladtak ezen a tájon a lengyelek ellen indított hadjárat idején. Nem győztek gyönyörködni a behavazott táj szépségében.
A gyönyörködésnek azonban hamar véget vetett az egyre hűvösebbé váló idő, és úgy döntöttek, hogy a további elmélkedésüket benn a meleg alvószobában, a dunyha alatt folytatják. A konyhába érve a lámpát eloltották, és a szobában folytatták a kint félbeszakított beszélgetésüket. Tervet készítettek a másnapi barangolásukhoz, hogy csak úgy céltalanul ne járkáljanak. Mivel Pál volt a rangidős, ezért Lajkónak illett tiszteletben tartania a javaslatát. Tehát virradatkor indulnak, egyenest a Ferenc-völgynek veszik az irányt. Azon fölmennek egészen a nagy homokbányáig, onnan nyugatnak fordulnak, és a sziklák fölötti hegygerincen lefelé haladnak egészen az ingoványig. Ezt követően ismét északnak fordulva a nagyerdőn keresztül térnek vissza a tanyára.
–A terv egészen elfogatható, ez éppen egy jó napi túrának felel meg – mondta Lajkó.
Megegyeztek hát és rövidesen nyugovóra tértek.
Másnap, amikor fölkeltek, még sötét volt, de a holdvilág állásából, ami éppen Ugocsa-vármegye irányában eltűnőben volt a nyugati égbolton, tudták, hogy itt az ideje a tetteknek. Gyorsan megreggeliztek és elindultak. Mikor kiléptek a házikóból, keleti irányban, a Nereszen-hegy fölött haloványan pirkadni kezdett az ég alja. Mire elérték a Parcellák nevű dombot, ami közvetlen a Ferenc-völgy fölött van, már szállingózni kezdett a hó. Mit sem törődve az enyhe havazással, folytatták útjukat az előre eltervezettek szerint. A havazás egyre erősödött, és mire elérték az Avas-hegy és a Huta-hágó kanyarulatát, ahol az Avas-hegy a Huta-hágótól derékszögben nyugatnak fordul, a havazáshoz erős szél is társult. A két barát kitartóan folytatta útját a sziklák fölötti bércen. Egy idő után azonban leültek egymásba kapaszkodva, mert félő volt, ha állva maradnak, a viharos szél mindkettőjüket feldönti. Tanácsot tartottak, hogy mitévők legyenek. Ilyen időjárásra nem számítottak. Ekkor ugrott be Palkónak a vihartól való megmenekülés esélye! Odaszólt Lajkónak, mondván:
– Egyenest utánam gyere, minden lépésemben!
Megindult lefelé a hegygerincről két sziklahasadék között, neki a Nagyerdőnek. Nehéz terepen, sziklákban botorkálva, olykor bukfenceket vetve, de mégis leértek a sziklák alatti szálerdőbe.
– Megvagy még? – kérdezte Palkó, hátra tekintve Lajkó irányába.
– Meg – válaszolta az, kissé remegve az izgalomtól.
– Rendben van. Na, akkor gyere utánam közvetlen, és mindjárt jó helyen leszünk!
Bár a sziklák alatti részen a szálerdőben már nem volt olyan ereje a szélnek, mint a bércen, de a hóvihar itt sem akart túlságosan alábbhagyni. Palkónak eszébe jutott a barlang, amit nem is olyan régen találtak, és tudta, hogy nem messze vannak tőle. Hamarosan elérték a barlangot, amely egyetlen reménységük volt az életben maradásra ebben a cudar hóviharban. A szél ereje nemhogy mérséklődött volna, hanem inkább egyre erősödött. Tépte egyre-másra a fák koronáiról a száraz ágakat, ahol csak talált ilyet, de helyenként a gyengébb, száradó félben lévő fákat is kidöntötte. Nem volt mit tenni, a két kalandornak itt kellett megvárnia a rettenetes hóvihar végét. Ezért a barlang egyik sarkában lepakolták hátizsákjaikat, bár nem volt kedvükre, kimentek a barlang előtti részre tűzifát gyűjteni éjszakára. Mivel a közelben volt némi fenyőfa, abból is gyűjtöttek fekvőhelynek, és a barlang bejáratát nagyrészben fenyőágakkal takarták be, hogy jobban megvédjék magukat a szélvihartól. Mire mindennel végeztek, és már biztonságban érezték magukat, eljött az ideje a tűzgyújtásnak. Amit Palkó szakszerűen el is végzett. Kis idő múlva már ropogott a tűz az életmentő barlangocskában. Szerencséjükre a tűzből áramló füst a kövek között talált annyi kiutat, hogy nem a barlang belsejében fojtogatta őket, hanem szépen fölfele szállott, ki a szabadba.
A pattogó tűz hamarosan meleget adott, egyben megvilágította a barlang titokzatos belsejét is. A tűz világossága mellett a behordott fenyőágakból fekvőhelyet készítettek maguknak, hiszen tisztában voltak azzal, hogy egyhamar nem hagyhatják el ideiglenes menhelyüket. Mikor mindennel végeztek, a hátizsákokat vették kezelésbe, mivel a nagy izgalomban megéheztek. A bőséges vacsora után elheveredtek, ki-ki a saját fenyőág fekhelyén. Abban az időben még, karóra nem lévén, csak a hold és a csillagok után tudták megállapítani az időt. Viszont a cudar idő meggátolta őket abban, hogy megpillantsák a csillagos eget.
A helyiségben meleg volt, a napi fáradtság és izgalom után hamar álomba szenderedtek. Térdig érő meleg kabátjukkal takarták be magukat felülről, így jobban melegítette őket, mintha abban feküdtek volna le.
Kinn az erdőn sötétség honolt, és az orkán erejű szélvihar hordta a havat, őrjöngve tépte-döntögette a gyengébb fákat. Aki valaha is átélt ilyet, vagy ehhez hasonló dolgot, az tudja, hogy az erdőn ilyenkor nem kellemes tartózkodni. A tűz pattogott a rárakott fa mennyiségétől, és ontotta a meleget a kis életmentő barlangocskában, ahol a két barát édes álmát aludta, megmenekülve a veszélyes hóvihartól.
Már hajnaltájt lehetett az idő, mikor Palkó fölébredt. A helyiségben félhomály volt, már csak a tűz parazsa világított valamicskét. Egyből újra élesztette, és hamarosan visszatért a fényesség. Az ismét pattogó tűz hallatára Lajkó is megébredt és felült fekvőhelyén.
– Jót aludtam – szólt Palkóhoz.
– Én is kipihentem magamat – válaszolt az.
Összenéztek hirtelen. A tegnapi vészterhes eseményekre gondoltak mindketten.
– Te néztél már ki, milyen az idő most? – kérdezte Lajkó Palkótól.
– Még nem, mivel a tűz újraélesztésével voltam elfoglalva.
– Nézzünk már ki! – szólt Lajkó. – Nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy a tegnapi hóvihar mit hagyott maga után.
Kinéztek. Síri csend és vaksötétség honolt, csak az erdő fáin, meg a földön lévő hó világította be a környéket.
– Korai még az idő – szólalt meg Palkó –, nem tudjuk, milyen a hómennyiség odakint, de majd meglátjuk, ha felkel a nap.
– Menjünk, inkább nézzük meg, mi maradt még a hátizsákban! – mondta Lajkó.
Mire a maradék szalonnát megpirították és megették, az észak-keleti irányban lévő Nereszen-hegy fölött enyhe pirkadás kezdődött el. Összeszedték a cókmókjukat és elindultak a nagyapa tanyája irányába. Mikor kiléptek a barlangból, mindketten visszanéztek, megálltak egy pillanatra, és kalap helyett sapkalevétellel adták meg a tiszteletet a kis menhelyüknek. A nagyapa tanyájáig rendes körülmények között két-három óra az idő gyalogosan, ebben az esetben ez megháromszorozódott. A vihar által okozott hófúvások helyenként nyakig értek, amiből elég volt kiásni magukat. A Nagyerdőben kidőlt fákat nem volt érdemes kerülgetni, így hát bujkálva-csúszkálva valamikor délidőre elérték a nagyapa tanyáját. Amint beértek a házba, azonnal a tűzrakáshoz láttak. Miután mindkét helyiségben lobogott a kályhában a tűz, eleség után néztek, mert reggel hiába lakmároztak be, a hazafelé vezető nehéz út ismét meghozta az étvágyukat.
Evés után beszélgetni kezdtek. Most tudták csak igazán felmérni az elmúlt napi kalandjukat és az éjszakai eseményeket. Még a meleg dunyha alatt is a hideglelés borzongatta őket, mikor tudatosult bennük, hogy milyen halálos veszélyben voltak. Most jutott csak eszükbe a szülői figyelmeztetés, amit sokszor kinevettek.
– Bizony ám! – szólalt meg félálomban Palkó. – Az erdő nem játszóhely, sem nyáron, sem télen, sem az év bármelyik időszakában! Nem elég csak a helyeket ismerni, hogy az ember bátran közlekedjen az erdőben, az időjárásra is nagyon oda kell figyelni minden időszakban, ha biztonságban akarjuk érezni magunkat!
Az udvaron sötétség volt. A holdvilág már a Nereszen fölött emelkedett egyre feljebb, és a csillagok fényéből azt lehetett kiolvasni, hogy az éjszaka nagyon hideg lesz. A két barátot ez már nem érintette, ők a dunyha alatt édesdeden aludtak. Bizonyára egész további életükre megtanulták a leckét, amit az előző nap kaptak a természettől, hiszen hamar véget érhetett volna az életük, mielőtt igazán elkezdődhetett volna.
Id. Stók Lajos
Kövesse a Kárpátinfo.net oldalunkat: Facebook, Telegram, Twitter!
Legfrissebb híreink: Ukrajnai háború, Mozgósítás, Kárpátalja hírek, Ukrajna elnöke
