Egy lelkipásztor élete sok áldozatot és komoly elköteleződést kíván, a magánélet és a munka folytonos összemosódásával jár. Egy nő esetében ez még inkább megterhelő lehet, hisz amellett ő feleség és édesanya is. Halász-Balog Zita beregújfalui lelkésznő, úgy tűnik, megtalálta az egészséges egyensúlyt gyülekezet és család között. Pál apostollal együtt vallja, hogy aki háza népéről gondot nem visel, rosszabb a hitetlennél. Lelkészként pedig a legfontosabb feladatának tartja a lélekmentést, szeretettel. Ismerjük meg most őt.
– Meséljen a gyermekkoráról, a családjáról. Milyen kapcsolatban volt Istennel?
– Badalóban születtem, mozigépész családban, így hát a filmek világában éltünk. A templom azonban mindig fontos szerepet játszott az életünkben, különösen édesanyám számára. Az Istenbe vetett bizalom, az imádság természetes része volt az életünknek. A nagyszüleim is mélyen hívő emberek voltak. Egy történet különösen megmaradt: az anyai nagymamám édesanyja, a dédmamám nagyon komoly hitű asszony volt. Mindig imádkozott azért, hogy a család minden tagja megismerje az Úr Jézust. Ő abban az évben halt meg, amikor én megszülettem. Amikor pedig Isten a lelkészi hivatásra hívott el, a nagyszüleim gyakran mondták: „Látod, a nagymama imádsága most teljesedett be”.
– Balog Zita az ébredés gyermeke…
– A ’90-es évek elején jött el Kárpátalján az ébredés ideje. Egy fiatal lelkész, Delényi István került a gyülekezetünkbe, aki új lendületet hozott: beindult a hitoktatás, a konfirmációs előkészítés… Emlékszem, egy nyáron elmentünk ifjúsági táborba Tiszanagyfaluba, Magyarországra. Ott történt a nagy találkozás az Úr Jézussal. Akkor értettem meg, hogy Ő az én Megváltóm, aki az életemet kéri és keresi. 1991 nyarán ott adtam át neki az életemet – ez hozta meg a változást bennem. Aztán Kárpátalján elindult a hitoktatóképzés, a Debreceni Teológiáról jártak át Beregszászba a püspöki hivatalba tanárok. Elvégeztem ezt a hároméves hitoktató képzést, majd leérettségiztem. Nagy kérdés volt bennem: hol akar látni engem az Úr. Beálltam a hitoktatói szolgálatba a badalói és a halábori gyülekezetben… Az igeolvasás közben Isten fokozatosan megmutatta, hogy nemcsak a hitoktatásra, hanem a lelkészi szolgálatra hívott el. Eleinte tiltakoztam: „De hát én nő vagyok…”. Akkoriban épp az a korszak jött, amikor nem támogatták, hogy lányok teológiára menjenek. Úgy gondoltam, talán ez válasz Istentől… De Ő nem nyugodott bele. Újra és újra arra irányította a tekintetemet, hogy ez az út az, amit nekem szánt. Éppen püspökváltás ideje volt: Forgon Pál nyugdíjba ment és Gulácsy Lajos püspök úr került a helyére. Megengedte, hogy részt vegyek a meghallgatáson, és ő később is mindig támogatta a női szolgálatokat, püspökként sokat tett értük… Végül a budapesti teológiára küldtek. Talán úgy gondolták, hogy oda nehezebb bekerülni, majd ott a rostán úgyis kiesem. Amikor megérkeztem a felvételire, kiderült, hogy nem tudnak rólam. Valahogy nem jutott el az információ, hogy érkezem Kárpátaljáról. Végül sikerült tisztázni a helyzetet. Tizenhat embert vettek fel. Az eredményhirdetésen elmondták, hogy a felvételim összességében jó volt, de mivel ukrán iskolába jártam, a magyar nyelvű részek – a tollbamondás, a fogalmazás, a magyar irodalom és történelem – nehezebben mentek. Mégis úgy látták, hogy helyem lenne ott, ezért felajánlották: az első évet két év alatt végezzem el, közben segítenek abban is, hogy magyar tanárhoz járjak, és pótoljam a hiányosságaimat. Természetesen elfogadtam. Így kerültem a Budapesti Teológiára. Viszont még nem tudták pontosan, hogyan osszák meg a tárgyakat az első és a második év között, ezért én minden órára bejártam. Mérhetetlen szorgalom volt bennem, mert nagyon érdekelt minden. Tanultam, szorgalmasan készültem, sikeresen vettem az akadályokat, így végül első év végén mindenből levizsgáztam, jelesen. Tudtam, hogy ez nem csupán az én érdemem – Isten vezetett végig a teológián. Olyan jól sikerültek a tanulmányaim, hogy az utolsó évben a gyakorlati tanszék professzora felajánlotta: maradjak ott tanársegédnek és kezdjem el a doktorit. De engem hazahúzott a szívem – a szolgálat és a férjem, aki akkor még a vőlegényem volt. Tervünk volt, hogy hazatérünk Kárpátaljára szolgálni. 1999-ben tértünk haza, már házasként.
– Hogy és hol ismerkedtek meg a férjével?
– Mivel benne voltam a kárpátaljai ébredés vérkeringésében, sok ifjúsági vezető között mozogtam, gyakran szolgáltam ifjúsági táborokban. Dezsőt is ott ismertem meg igazából. Bár először a felvételi előtti meghallgatáson láttam a püspöki hivatalban. Addig nem ismertem, és kicsit dühös is voltam, hogy olyanok is jönnek felvételizni, akiket korábban nem is láttam a szolgáló csoportban.
De ő nagyon határozottan mozgott, jó kiállású volt. Otthon meséltem is a szüleimnek: elengedtek a teológiára Budapestre, de bárcsak azt a fiút küldték volna velem, akit ott láttam! Azt mondtam: vele akár a világ végére is elmennék. Őt azonban Sárospatakra irányították… Onnantól kezdve ismertük egymást, aztán táborokban is találkoztunk, baráti körben mozogtunk együtt. Ám a szerelem nem azonnal alakult ki. Ő is érzett valamit, én is már az első perctől szimpatikusnak találtam. Aztán imádkoztunk, és az Úr áldását adta ránk. Még három év volt hátra a teológiából, ez alatt levelezgettünk. Abban az időben nem volt internet, így izgatottan vártuk a levélváltást, meg gyűjtöttük a húszforintosokat, hogy telefonálhassunk egymásnak. Egyik héten ő hívott, a másikon én – csak hogy halljuk egymás hangját. Így vártunk egymásra. Végül, amikor 1999-ben befejeztük a tanulmányainkat, nyáron összeházasodtunk.
– Amikor a fiatal lelkészek hazakerülnek, általában nem választhatják meg a helyüket. Hogy érzi, jó helyre kerültek?
– Mi egy nagyon jó kis helyre kerültünk. Akkoriban Kopasz Gyula volt az esperes, ő keresett maga mellé segítséget, és minket Muzsalyba helyeztek. Mellette Borzsovát is megkaptuk. Muzsalyban addig nem volt ottlakó lelkész, ezért nagy szeretettel fogadtak bennünket. A régi óvodaépületből alakították ki a parókiát, felújították, amennyire tudták, és igazán befogadó közösségre találtunk.
Sok hívő testvérünk lett, és nagyon megszerettük Borzsovát is. Nagyon hamar otthon éreztük magunkat. Segített az is, hogy szülőfalumhoz, Badalóhoz közel volt. Mégis mindig éreztem, hogy az Úr majd továbbvisz bennünket. Muzsaly parókiája kicsit elzártan, bár gyönyörű környezetben, a természetben fekszik, a templom is fent van a dombon, de így az emberekkel keveset találkoztunk, leginkább csak az istentiszteleteken. Falusi lányként azonban vágytam arra, hogy közelebb legyek az emberekhez, mozgalmasabb életet éljek. Öt év után azt éreztük, hogy ideje megkérdezni, mi az Úr akarata. Akkoriban a beregújfalui gyülekezet már nagyon szerette volna, hogy végre kapjon ottlakó lelkészt. Elkezdtünk ezért imádkozni: ha az Úr odavezet, mutassa meg az utat. Végül meghívtak és meg is választottak bennünket. Így kerültünk 2004-ben Beregújfaluba. Ez egészen különleges élmény volt. Már az első este úgy aludtam ott, mintha hazaérkeztem volna. Azóta is így érzem. És már több mint húsz éve ott szolgálunk – és otthonra találtunk.
– Mennyire fogadták el a női lelkészt?
– Soha nem tapasztaltam ellenállást a saját gyülekezetemben. Az emberek azt látták, hogy az igét hirdetem, és ez volt a fontos – nem az, hogy nő vagyok. Amikor 2005–2006 környékén bekövetkezett az a híres „palástfosztás”, a közösség nagyon kiállt mellettem. Azt mondták: „Nem baj, lelkésznő, ha nincs palást, mi akkor is szeretnénk, hogy prédikáljon”. A másfél év alatt, amíg nem viselhettem a palástot, vasárnaponként így is szolgáltam a szószékről, csak az olyan szolgálatokat nem végezhettem, mint az esketés, temetés vagy konfirmáció. A gyülekezet viszont mindvégig ragaszkodott hozzám. Még petíciót is aláírtak, hogy tiltakozzanak az intézkedés ellen. Nagyon nehéz időszak volt ez a kárpátaljai lelkésznők életében. Én ezért is hálás vagyok a beregújfaluiaknak: az első perctől kezdve elfogadtak, és soha nem tettek különbséget aközött, hogy férfi vagy nő áll a szószéken.
– A lelkészi szolgálat egész embert követel, és sokszor kiszámíthatatlan az időbeosztás. Anyaként, feleségként hogyan tudta ezt összeegyeztetni?
– Három gyermekünk van, ma már mind felnőttek. Mindig úgy éreztem, hogy számomra a család az első. Az Ige is azt mondja: „Aki a maga háza népére gondot nem visel, az rosszabb a hitetlennél”. Ez nálam mindig felülírt mindent. Ugyanakkor az anyaság soha nem korlátozta a szolgálatot. Az első gyermekem születése után egy hónappal már ismét a szószéken álltam. Mindig voltak segítőim, és a gyülekezet is támogató közeg volt. A gyerekeink ebbe nőttek bele: látták, hogy nálunk a család és a szolgálat összefonódik. Nincs olyan, hogy munkaidő nyolctól négyig, és utána „csak család”. Valahogy ez így volt természetes számunkra.
– Azt mondják, hogy a lelkészlakás fala üvegből van... Ez mennyire zavarta?
– Valóban mondják, némelyek fenyegetően is, de engem soha nem zavart. Mi úgy éltünk, mint a falubeliek: ha valakinek segítség kellett, mentünk, ahogy ők is jöttek hozzánk. Nem titkoltunk semmit. A gyerekeinket is úgy neveltük, hogy ezt természetesen éljék meg. Ők soha nem is érezték ezt nyomásnak. Nem tiltottuk tőlük az életet: jöhettek barátok, ők is mehettek bárhová, kipróbálhattak dolgokat. Megtapasztalták, mi az, ami nem épít – és az Úr mindig megőrizte őket. Harmóniában nőttek fel mellettünk. Mindkét lányunk a teológiát választotta, és ma már ők is lelkészek.
– Mit tart a lelkész legfontosabb feladatának?
– A legfontosabb feladat: a lélekmentés szolgálatába állni. Ez nagyon sokrétű feladat. Én azt vallom, hogy nem kell ráerőltetni senkire a hitet, vagy riogatni a megtéréssel. Sokkal inkább a szeretetről van szó. Jézus azt adta nekünk parancsba, hogy szeressük egymást. Az ítélet, a törvényeskedés az övé. Én azt tartom fontosnak, hogy a lelkekért kell harcolni, de közben elengedhetetlen, hogy a segítő maga is gondozza a saját lelkét. Úgy gondolom, a lelkészeknek szükségük van arra, hogy képezzék magukat, hogy legyen önismeretük. Mióta az életem részévé vált a mentálhigiéné, ezt még inkább látom. 2015-ben beiratkoztam a Károli Gáspár Református Egyetem Beregszászba kihelyezett mentálhigiénés szakára, 2017-ben végeztem, majd meghívást kaptam, hogy részt vegyek az oktatásban. Azóta is kétévente új csoportot indítunk, és tapasztalom, mennyire alapvető a lélekkel foglalkozni. Az önismeret és a lélektan ismerete nélkül nehéz hitelesen szolgálni. Ha nem vagyunk empatikusak, ha nem látjuk meg a másik ember életét, érzéseit, összetettségét, akkor nem tudunk valóban segíteni. Ezért nagyon fontos a saját lelki fejlődés is: hogy a kapcsolatunk Istennel élő legyen, mert csak így tudunk másokat is építeni. Lélekmentés szeretettel – minél több emberhez eljuttatni, hogy van Megváltó… A lélekmentés sokféle formában megvalósulhat, nem csak a szószékről. Éveken át vezettem női kört a gyülekezetben, ahol beszélgettünk, kézműveskedtünk, rajzoltunk, filmeket néztünk – és mindezeken keresztül is lehetett az Úr Jézusról beszélni. Nagyon hálás vagyok a mentálhigiénéért, mert sokat adott nekem: segített jobban megismerni önmagamat, felismerni az erősségeimet és a gyengeségeimet, megérteni a miérteket. Megtanította, hogy sokszor a saját, korábbról hozott sebeink aktivizálódnak egy-egy helyzetben – és ha ezt megértjük, másokat is könnyebben tudunk megérteni. És a személyes lelkigondozást is rendkívül fontosnak tartom. Egy-egy beszélgetés sokszor már önmagában gyógyító. Az első alkalom után többen azt mondják: „Olyan jót beszélgettünk!” – pedig gyakran alig szólaltam meg. Az embernek egyszerűen szüksége van arra, hogy valaki odafigyeljen rá...
– Hogy látja most a gyülekezet, a kárpátaljai magyarság, az egyház életét, és milyen jövőt lát maga előtt?
– Ez most nagyon elgondolkodtató, és tényleg mindennapi kérdés, amin az ember tűnődik. Ha csak pusztán emberi szemmel nézem, akkor nagyon gyászos és kritikus a kép, mert tudjuk, milyen helyzetben vagyunk, és hogy fiatal családjainkat szinte elveszítettük… Ez a hitoktatásban is megjelenik. Egy nagy gyülekezetben, mint Beregújfalu, soha nem volt olyan, hogy össze kelljen vonni osztályt – most már van. Egy-két, esetleg három gyerek van egy osztályban. Emberi szemmel nézve ez bizony szívszorító. De Isten mindig mást lát. Az Igében is – akár Ézsaiás prófétát olvassuk – újra és újra azt mondja: Ő fel tudja építeni, amit mi romokban látunk, Ő a maradékkal is tud mit kezdeni… Akik itthon maradtak, azokban nagy erőt látok. Nem tudhatjuk, mi lesz azokkal, akik elmentek: visszajönnek-e, vagy máshol találják meg az otthonukat. De marad egy mag. Mindig marad… Lehet, hogy más lesz a feladatunk, másra kell fókuszálni – most talán inkább az idősebbekre…
Istennek minden lehetséges, és mindennek van célja. Lehet, hogy most máshol kel ki az a mag, amit itthon vetettünk.
Magyarországi gyülekezetekben, ahová sok kárpátaljai került, sorra indulnak új szolgálatok, bibliakörök, hitmélyítő csoportok. Nyáron, amikor konferenciákon jártam, szinte mindenütt azt hallottam: „A kárpátaljaiak eljöttek, és velük indult be valami új”... De itthon is tartogat még csodákat az Isten. Ebben biztos vagyok.
– Úgy legyen!
Marton Erzsébet
Kövesse a Kárpátinfo.net oldalunkat: Facebook, Telegram, Twitter!
Legfrissebb híreink: Ukrajnai háború, Mozgósítás, Kárpátalja hírek, Ukrajna elnöke
