Bodnár Diána, az elkötelezett hitoktató - Istennek terve van velem

Isten útjai kifürkészhetetlenek – szokták mondani. Gyermekként el sem tudjuk képzelni, hová sodor majd az élet, felnőttként mégis úgy érezzük, a jó helyen vagyunk. Így van ezzel Bodnár Diána is, aki a Felvidéken nevelkedett, ma mégis Kárpátalján találta meg a hazáját. Ma őt kérdeztük útjáról, élményeiről.

– Meséljen magáról.

– Miskolcon születtem, de a Felvidéken nőttem fel, egy Rimaszombat nevű kisvárosban. Ott magyar nyelvű általános iskolában és gimnáziumban végeztem tanulmányaimat. Az érettségit követően Budapesten, a Balassi Bálint Intézetben (egykori NEI) végeztem jogi előkészülést, majd négy év főiskola következett az ELTE-TFK történelem szakán. Középiskolás koromban hamar kiderült, hogy inkább humán beállítottságú vagyok, így ebbe az irányba kezdtem el gondolkodni. Szóba került a jog, az újságírás, végül a történelemtanári pálya. Míg tanultam, diákújságokat szerkesztettem. A „mártonos” kolis újság neve „Garabonciás” volt – szép emlékeim vannak ezekről az évekről. A szavakon keresztül kapcsolódtam az emberekhez. Itt kaptam kedvet az újságíráshoz. Abban, hogy nem mentem tovább ezen a vonalon, közrejátszott, hogy közben édesanya lettem és Budapestről hazaköltöztünk a férjem szülőföldjére.

– És igazi kárpátaljai lett. Hogyan érzi itt magát?

– A férjemnek remek munkája volt Magyarországon, amíg a kormányváltás után el nem veszítette azt a személycseréket követően 2002-ben. Kisgyermekkel, albérletben nem volt egyszerű, döntenünk kellett, mi legyen… Szlovákiába költözzünk vagy Ukrajnába?

Számomra nem volt nehéz a választás, első perctől kezdve itthon éreztem magam Kárpátalján. Megszerettem a férjem családját, a tágabb rokonságot, a szomszédokat és beleszerettem a falusi életbe is. Fiatalként még nem tudtuk, hol és mit akarunk dolgozni, de az Úr hamar küldte a lehetőségeket. Először a férjemet kérték fel tanárnak a Tiszapéterfalvai Református Líceumba, majd engem is.

Történelemtanárként három évet tanítottam, életem egyik legszebb időszaka volt. Megízleltem valamit a keresztyén életből, amiről azt hittem, tudom, hogy mi, mit jelent. Itt tanultam meg igazából imádkozni is, értékes barátságokat kötni, és megtanultam megbecsülni az ételt!

– Hogyan alakult ezt követően az élete?

– A tanári pálya az egyik legcsodálatosabb hivatás! Tudtam ezt akkor is, amikor a történelmet tanítottam, és tudom most, amikor már kicsit letisztultabban látom, mit is jelent tanítani, nevelni. Fontos, hogy tudjam, mi a célom a tanítással, mit akarok elérni és kivel akarom elérni. Akkori bizonytalanságomra úgy tekintek vissza, hogy Isten még nem állított a helyemre, és nem bíztam rá teljesen magam… Voltak a személyiségemben jócskán negatív vonások. Ennek meg is lett a következménye. A férjemmel alapítottunk egy céget, gyakorlatilag egy játéktermet működtettünk otthon. Nem éreztük, hogy ez hiba, bűn lenne. Pénzt akartunk keresni. De Isten rávilágított: minden, ami nem tőle van – az bűn. A Biblia erről így vall: „Ne legyetek a hitetlenekkel felemás igában, mert mi köze egymáshoz az igazságnak és a gonoszságnak, vagy mi köze van a világosságnak a sötétséghez?” (2Kor 6,14) Mondanom sem kell, a vállalkozásunk rövid életű volt.

– Ma már hitoktatóként tevékenykedik.

– Az Úr 2009-ben hívott el a gyermekek közötti szolgálatra. Isten igéje szíven talált, és amint elkezdtem rendszeresen járni templomba, egyre többet akartam. Éreztem, hogy Isten kézen fog és vezet. Csak még azt nem tudtam, hová… Először a vasárnapi iskolában tanítottam a gyermekeket, többedmagammal. Ilosvai Marika rántott be a sűrűjébe. Akkor ismertem meg a Gyermek-Evangelizációs Közösséget mint missziót, és ez valamit elindított bennem. Igaz, a nagymamám pici koromtól vitt az istentiszteleti alkalmakra, tudtam Istenről, csak épp közösségem nem volt vele. Amikor az Úr Jézus Krisztus belépett az életembe, elmúltam 30 éves. Már megszülettek a lányaink, és a folyamatos igeközelség meghozta az eredményt. Úgy nőttek fel, hogy tudták, mit jelent Jézusról bizonyságot tenni a személyes életünkkel. Amiről beszéltem a gyerekeknek a tanítás során, idehaza is gyakorolni kellett! Isten fokozatosan formálta a számat, a kezeimet, a gondolataimat… Már nem voltam ugyanaz az ember, mint aki 2002-ben Kárpátaljára költözött.

– Emellett a Tiszabökényi Nőszövetség elnöke.

– Az Úr kegyelme, hogy használja az életemet. Először csak a gyermekek közötti szolgálatban. Majd a felnőttek között is. Fontos nekem a közösség, és rájöttem, hogy egy nőszövetség Isten irányításával sokat tehet egy faluért. Így indult a Tiszabökényi Nőszövetség 2021-ben – egy rendezvény szervezésével, mely szorosan kapcsolódott a Szeretethíd programhoz. Ekkor temetőt takarítottunk, tarhonyát készítettünk. A nőszövetségnek bárki tagja lehet, aki Jézust szeretné követni és szolgálni. Ő az alap, a közös nevező. A biztos kiinduló pont. Ahogy a Covid megjelent, és eluralkodott a félelem az embereken, megéreztük, tennünk kell valamit, hogy megértsék a többiek is: „nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét” (2Timóteus 1,7) Az embernek szüksége van a közösségre, ez tény. Ezért fontosak azok a kezdeményezések, melyek előre tudnak vinni egy falut, egy települést. Ma különösen szükségünk van egymásra, egyedül sokkal esendőbbek vagyunk. A Tiszabökényi Nőszövetség és a Glória Ifjúsági Központ – melynek munkatársa vagyok – missziója ezt vállalta fel. Az ifjúsági központ missziót végez a gyermekek és a felnőttek között egyaránt. A cél: minél többek megnyerése az Úrnak. Itt örömhírklubokat, tiniklubot tartunk, szakmai oktatásunk van, de van munkatárs, aki sportol a gyerekekkel.

– Emellett újságíróként is tevékenykedik.

– Az újságírást 2003 óta, megszakításokkal ugyan, de művelem. Először a Kárpátalja című hetilapnak, majd a Kárpátinfónak kezdtem el bedolgozó munkatársként írni. Itt ismertem meg Kovács Erzsébetet, akivel azóta is tartjuk a kapcsolatot a Küldetés református újság kapcsán is. Hálás vagyok a lehetőségekért, amiket az Úr az évek folyamán elém hozott. A kezdetekkor még egy olyan szemüvegen keresztül néztem a világra és a világ dolgaira, hogy az ember volt a központban. Amíg a magam életében nem történtek radikális változások, addig nem vettem tudomást arról, hogy Istennek terve van velem. Sejtettem, hogy nem véletlenül kerültem Kárpátaljára, sejtettem, hogy a férjemmel nem véletlenül találkoztam, „Isten műve ez”. Mégis több mint tíz év telt el Kárpátaljára költözésünk után, míg hajlandó voltam „megadni magam” Istennek.

– Férjével egy közös vállalkozást is vezetnek.

– A vállalkozásunk kicsiben kezdődött, és most sem nagy. A férjemmel ketten működtetjük. A neve: D&J Stúdió. Fotónyomtatásokkal foglalkozunk, emellett irodaszereket és audio-vizuális elektronikai eszközöket árusítunk a számítógépek mellett. A férjem informatikát tanult, szeret szerelni. Precíz, ami rólam nem mondható el… Én a fotókat szerkesztem, előkészítem az egyedi termékeket nyomtatásra. Egyszóval: kiegészítjük egymást. A munkában is szerettük volna megteremteni az igei környezetet, hogy a keresztyén hitvallásunk valóságos legyen. Ne csak a szavainkkal, de a tetteinkkel is bizonyságot tudjunk tenni a megváltó Jézus Krisztusról.

Csodákat élünk meg nap mint nap! Reggel a közös bibliaolvasás után imádságban elkérjük a munkát az Úrtól és vezetést az életünkbe, csak utána nyitunk.

– Az utóbbi időszak azonban próbára tett mindenkit.

– A Covid idején tapasztaltuk a járvány miatti óvatosság következményeit. Láttuk, hogy a félelem a betegségtől sok mindent és sokakat megbénított, a ház falai közé kényszerített. A betegség miatt több ismerősünket is elvesztettük. Aztán a háború egy újabb próbatételt jelentett a falunknak, nekünk is. A kezdeti ijedtség után megkérdeztük az Urat, mit tegyünk? A lelkünkben éreztük, hogy maradnunk kell és kitartanunk, végezzük a ránk bízott munkát. Nemcsak magunkért, de másokért, a közösségért.

– Mi pedig Istentől megáldott életet kívánunk!

Kurmay Anita