Anyák napi interjú egy ötgyermekes édesanyával - Legfontosabb: feltétel nélkül szeretni

Édesanyának lenni a legszebb, legnemesebb, legfelelősségteljesebb, és bizony olykor a legnehezebb feladat. Nem véletlen rajzolják meg karikaturisták sok kézzel a nőket. Hisz egyszerre kell gyermekét babusgató anyának lennie, meg szakácsnak, takarítónak, ápolónak, orvosnak, tanítónak, pszichológusnak, taxisofőrnek stb., alkalmanként még rendőrnek is. Emellett persze dolgozó nő is. Mégis édes teher ez számukra, amiért a gyermekektől kapott szeretet a jutalom. Mindez egy nagycsaládra hatványozottan érvényes. Anyák napja közeledtével a nagycsalád örömeiről, nehézségeiről a családjával Makkosjánosiban élő Tarpai Zsuzsát kérdeztük, aki öt leánygyermek boldog édesanyja. Emellett jogász és feleség. Férje a Kárpátaljai Magyar Nagycsaládosok Egyesületének az elnöke, akinek szintén segíti a munkáját. 

Talán beszélgetésünk elején menjünk egy kicsit vissza a múltba. Hogy telt a gyermekkora? Milyen kapcsolata volt az édesanyjával/nagymamájával?

Mindig szívesen emlékszem vissza gyermekkoromra. Csupa pozitív dolgok jönnek elém most is, ha visszagondolok. Olyan igazi olaszos nagycsalád képe rajzolódik ki elém, amikor a közös ünnepekre gondolok, ahol a szülők és nagyszülők mellett nagybácsik, nagynénik, unokatestvérek népes hada volt együtt. Nagyon szerettem ezeket a nagy családi programokat. Ez meghatározó része volt a gyermekkoromnak. 

Többgenerációs családként éltek együtt?

Nem, de összejártunk. Igaz, egy ideig a nagyszülőkkel együtt éltünk, aztán szüleimmel, testvéreimmel külön háztartásba kerültünk, de amikor a nagymamám egyedül maradt idős korára, akkor újra visszaköltöztünk. Számunkra ez olyan természetes volt, hogy nem maradhat egyedül a nagymama. 

Hogy emlékszik vissza, milyen hatással volt életére édesanyja, nagymamája?

Édesanyámmal kapcsolatosan mindig a gyengédség jut eszembe: ő mindig szeretettel vett körül bennünket. Végtelenül megértő volt. A múlt időt csak azért használom, mert a gyermekkoromra emlékszem vissza. De hála Istennek ő ma is aktív, most unokáit féltőn szerető nagymamaként van jelen az életünkben. Nagymamáimra visszagondolva meg igencsak határozott nőképet látok magam előtt, mintha ők mindig tudták volna, mi a helyes, sokszor családfőként irányítottak a mindennapokban. Valahogy azt éreztem, hogy ők mindig tudják, mi a helyes. Példaként állnak előttem a mai napig.

Sikerült ebből valamit átvenni tőlük?

Magamban mindig azt kérem Istentől, hogy a tőlük tanult józan paraszti gondolkodást megkaphassam. Ezzel úgy kibékülnék az életemben. 

Zsuzsa nagycsaládos édesanya. Mindig erről álmodott?

Megvallom őszintén, korábban nem gondolkodtam azon, hogy mekkora lesz a családom. Hogy gyereket szeretnék, az természetes volt. De hogy hányat? Ezt nem terveztem. Egyébként magam is nagycsaládban nőttem fel: hárman vagyunk testvérek. Viszont a húgom akkor érkezett, ajándékként, amikor a bátyámmal már kirepülőfélben voltunk... 

A férjével nagycsaládot terveztek? Ám mielőtt erre válaszolna, előbb lépjünk egyet vissza: hogyan ismerkedtek meg?

Mi még gimnazistaként ismerkedtünk meg. Nem egy iskolába jártunk ugyan, de közös barátaink révén találkoztunk. Bár én korábban a Beregszászi Magyar Gimnázium végzőseként Magyarországon terveztem a továbbtanulást, ám a szerelem erősebb volt. Végül mindketten Ungváron folytattuk tanulmányainkat.

S utolsó éves egyetemistaként már házasok voltak…

Igen. De nem igazán beszéltünk arról, hogy hány gyermeket szeretnénk. Igaz, a férjem is nagycsaládban nőtt fel, s ő is középső gyermek, mint én, s neki is sokkal fiatalabb húga van. A kapcsolatunk elején nekem nem igazán volt határozott elképzelésem a családról, a gyermekek számáról, erről inkább a férjem beszélt többet. Ő mindig hangsúlyozta, hogy legalább öt gyereket szeretne. Én akkor csak finoman mosolyogtam ezen, hogy ja, persze, persze… Aztán mégis úgy alakult, hogy teljesült a férjem vágya. Persze nekem sem volt nehéz igent mondanom. S azóta is minden nap hálát adunk azért, hogy öt gyermek boldog szülei lehetünk. 

Hogyan élte meg az anyaságot?

Az első gyermek megszületése jelentős mérföldkő volt az életemben. Nagyon örülök, hogy aránylag fiatalon élhettem meg ezt az élményt. Úgy vélem, egészen más a teherbírása egy fiatal anyukának, másként látja a dolgokat. Úgy érzem, együtt nőttünk családdá, s a kapcsolatok is könnyebben formálódtak. A szülésélményem is jobb volt, mint amire számítottam. És hálás vagyok, hogy édesanyámra és férjem anyukájára is mindenben számíthattunk, sokat segítettek, még ha nem is a közvetlen közelükben éltünk…

Az első gyermek után aztán jött még négy. Mind leány. Nem volt várakozás, hogy a következő fiú lesz?

Szerintem, amikor megszületik egy gyermek, nem tudunk elég hálát adni értük. S akkor egyáltalán nem fontos, hogy leány vagy fiú. Mindig azért imádkoztam, hogy egészségesen megszülessenek. Nem volt számomra prioritás, hogy milyen neműek legyenek. Talán a negyediknél, ötödiknél inkább bennem merült fel, hogy lehet a férjem örülne már egy fiúnak. Bár ő mindig hangsúlyozta, hogy neki nem ez a fontos, de bennem ott volt, hogy azért csak örült volna egy fiúnak.

Nekem úgy tűnik, hogy József olyan igazi lányos apa típus. 

Szerintem a jó Isten itt is igen bölcsen rendezte a dolgokat. Ha vannak is olykor nehézségek, hálás vagyok azért, hogy lányaink és édesapjuk között ilyen meghitt és szoros kapcsolat alakult ki. 

Szigorú édesanya?

Nem igazán tartom magamat szigorúnak, inkább következetesnek. Úgy vélem, hogy ha valamit elkezdünk, akkor azt végig kell vinni. Csak egy példa: sajnos én abbahagytam a zeneiskolát, de a gyerekeimnek ezt már nem engedtem meg, mert átéltem ennek megbánását. Tehát vannak dolgok, amik mellett kitartok, de egyébként igyekszem „jófej” anyuka lenni, akivel meg lehet beszélni dolgokat. Ez kamaszlányok esetében különösen fontos. De később is. 

Minden lányával jól megtalálja a hangot?

Erre törekszem. Persze ez kortól meg hangulattól is függ. Néha nyitottabbak, néha kevésbé. De úgy érzem, mindig keresik az alkalmat, hogy elmondják örömeiket, megosszák aggodalmaikat, vagy hogy csak úgy beszélgessünk. Ez kölcsönös bizalomra épül. Úgy hiszem, ez megvan közöttünk. 

Apuka vagy anyuka a szigorúbb?

A szabályok betartatásában talán a férjem a szigorúbb. De nem is szigorúbb, inkább következetesebb. Én, mint sok anyuka, hajlamos voltam arra, hogy inkább megcsinálok mindent – merthogy jobban tudom, meg gyorsabban végzek –, ő viszont ragaszkodott hozzá, hogy legyen feladatuk a gyerekeknek, s azt számon is kérjük. Igaza volt. Merthogy, ha mindent egyedül akarok megcsinálni, akkor mindig fáradt leszek, az pedig senkinek sem jó. 

Meg aztán az életre való neveléshez is kell, hogy bevonjuk a gyerekeket a munkába.

Persze. Csak anyukaként még kímélni akartam őket egy kicsit. De ma már látom, hogy fontos a közös tevékenység, a munkamegosztás. Olyan boldogsággal tölt el, amikor a konyhában ténykednek, a nagyobbak már önállóan is sütnek, főznek. Meg olyan öröm megtapasztalni, hogy már nem kell őket figyelmeztetni a takarításra például, meglátják, észreveszik, mit kell megcsinálni. 

Mit tart igazán fontosnak a gyermekek nevelésében?

Elsősorban, hogy feltétel nélkül szeressük őket, s ezt ki is mutassuk. Ez a legbiztosabb alapot teremti meg életükben. Meg az Istenhez való ragaszkodás, az istenhit továbbadása. És hogy legyenek jó emberek. Hogy ne mindenkin átgázolva akarjanak előre jutni.

A szülők ezt példamutatással eléjük is élik…

Remélem, legalábbis törekszünk rá. 

Mit tart erősségének, illetve gyengeségének?

Pozitív tulajdonságomnak tartom, hogy nem ragaszkodom görcsösön dolgokhoz, ha kell, tudok lazább lenni. Ez persze nem vonatkozik a házi feladatokra, mert azt igencsak komolyan veszem. Ami rossz tulajdonságom, hogy olykor gyorsan felkapom a vizet, felemelem a hangom, amiért aztán magamra haragszom.   

Öt leánygyermek édesanyjának lenni nagy felelősség. Készíti őket a feleség, az anyaság szerepére?

Igen, együtt készítjük őket a férjemmel. Ő szokta nekik mondogatni – ezt mi is valamelyik képzésen tanultuk –, hogy már most imádkozzanak a megfelelő társért. Ezt én is nagyon fontosnak tartom hangsúlyozni… Egy héttagú családban olykor összezördülések is vannak, s előfordul, hogy olyankor egyik-másik lányunk azt mondja: na neki biztosan nem lesz ennyi gyereke. Olyankor persze mosolygunk. De próbáljuk elmagyarázni, hogy teljesen mindegy, hány gyereked lesz. A lényeg, hogy akard őket. Igyekeztem arra is mindig nagy hangsúlyt fektetni, hogy a nővé érés folyamatában mindig megmagyarázzam a miérteket, hogy azt pozitív élményként éljék meg. 

A legnagyobb és a legkisebb gyerek között mintegy tizenhárom év van. Hogy sikerül úgy közös programot szervezni, hogy mindenki jól érezze magát?

A mi családunk mindig is közösségben élt: cserkészet, nagycsaládosok egyesülete, nagy baráti kör stb. Tehát természetes volt, hogy sokan vagyunk egy-egy rendezvényen. Persze a „csak” családi programokat is nagyon szeretjük. És igyekszünk is minél több minőségi időt együtt tölteni. Míg kisebbek voltak a gyerekeink, ez nem is okozott gondot. De most, hogy érettségiző lányunk is van, meg nagykamaszok is, új helyzettel kell megbarátkoznunk nekünk is. Hogy bizony nekik már külön programjuk is van, esetleg baráttal jönnek. Ez is egy új szerep, amihez szoknunk kell. De azt hiszem, ezen a téren is jó úton járunk. Mivel most már nem mindig van itthon mindenki egy-egy családi eseményen, azzal tesszük emlékezetessé az együttlétet, hogy olyankor gyertyát gyújtunk. 

Hogy látja a jövőt?

Nagyon remélem, hogy aktív nagymama leszek majd. Sajnálom, hogy most ilyen bizonytalanság vesz körbe bennünket, a fiatalokat. Bízom benne, hogy gyermekeink megtalálják önmagukat, hogy sikerül olyan szakmát választaniuk, amiben ki tudnak teljesedni. Lányaink között van, aki családcentrikus, de van, aki inkább karrierépítésen gondolkodik. A mi feladatunk, hogy támogassuk őket. Imádkozunk értük. És reménykedünk, hogy majd családjukkal, az unokákkal együtt is szívesen hazajönnek majd hozzánk. 

Adja Isten, hogy úgy legyen! 

Kovács Erzsébet