„Kívánom nekik a mielőbbi békét!"

Kárpátinfo.net

2026. 01. 22. – 08:16 / Kultúra

Kaiser László magyar költő, író, szerkesztő, dramaturg, könyvkiadó, 1953. május 25-én született Budapesten. Egy valódi újlipótvárosi lokálpatrióta. A Széchenyi Gimnáziumban érettségizett Budapesten. Szegeden szerzett diplomát, a Juhász Gyula Főiskola magyar–történelem szakán, majd az ELTE Bölcsészettudományi Karán magyar, illetve a Színház- és Filmművészeti Főiskolán dramaturg szakon végzett. Számos önálló kötettel rendelkezik. Tagja a Magyar Írószövetségnek, a Berzsenyi Dániel Irodalmi Társaságnak, Vörösmarty Társaságnak, a Magyar PEN Clubnak és a Szegedi Írók Társaságának. Az 1995-ben alapított Hungarovox Kiadó és Oktatási Stúdió vezetője.

Hirdetés

– Budapesten születtél, Újlipótvárosban, most is ott élsz. Igazi lokálpatrióta vagy. Mit jelent számodra a környék, a kerület?

– Ritka dolog, de tény: abban a lakásban élek, ahová születtem. Mindig nagyon kötődtem a környékhez, de az idő előre haladtával egyre jobban. A gyerekoromtól a tegnapi máig élmények, emlékek garmadája él bennem. A Radnóti Miklós utcai, kék csempés nagy ház, vele szemben az általános iskola, ahová jártam – az első emlékek. Mára már nincs a korcsolyapálya, amelyet a nagy mínuszokban föllocsoltak, s így lett a jég; lebontották a sarkon levő Bagolyvárat, azt az egyszintes épületet, a villamos régóta nem csikordul a Visegrádi utcában, egyszóval, nagyok a változások. Ami megmaradt: rengeteg bolt, műhely, söröző (külön szót érdemel a Két Korsó söröző, ahol két versem ki van tűzve a falra). Hangulata van ennek a városrésznek, és persze rengeteg az ismerős. Egy nagy ugrásra van a Lehel csarnok (korábban piac), ott is megállok beszélgetni kerületi lakótárssal, sőt még általános iskolai osztálytárssal is összefutok. Mint egy nagy falu vagy egy kisváros, olyan ez a néhány négyzetkilométer. Amikor távol voltam (a szegedi évek a tanárképző főiskolán a hetvenes években, vagy amikor dramaturg voltam a veszprémi Petőfi Színházban a nyolcvanas évek elején-közepén): akkor is, ha tehettem, jöttem haza. Külön kötődés, hogy a színházi és szinkronos múltam után, amikor magánvizekre eveztem, a lakás lett a Hungarovox Kiadó és Oktatási Stúdió székhelye. Mennyi ember megfordult itt! Ha röviden kéne összefoglalnom azt, amit érzek: atmoszféra és otthonosság, s nagyon sok személyes kapcsolat. Hogy is mondják vidéken: innen, ha el, már csak lábbal kifelé…

– Biztosan sokan kérdezték már tőled, de én még nem: hogyan és mikor kerültél kapcsolatba az írással? Miért kezdtél el írni?

Hirdetés

– Korán kiderült, hogy humán érdeklődésű vagyok és faltam a könyveket. Már általános iskolás koromban is írogattam versikéket. Húszas éveimben kezdtem komolyabban venni a versírást, a Vigiliában jelentek meg először tőlem versek, de más néven, Boross Lászlóként publikálgattam eleinte, elég keveset, őszintén szólva. (A Boross anyám leánykori neve volt.) Azt szoktam mondani, a húszas éveimben elsősorban tanultam, a harmincas éveimben dolgoztam (dramaturgként a veszprémi Petőfi Színházban és szinkronlektorként a Pannónia, későbbi nevén Videovox Stúdióban), s kuszáltam össze a magánéletemet, hogy a negyvenes éveimre végre nyugalom boruljon rám. S ekkor, tehát a kilencvenes évek közepétől „megtáltosodtam” az írásban, visszavettem a Kaiser nevet, és publikáltam bőszen. Több mint húsz kötetem jelent meg, s számos könyvet szerkesztettem, írtam hozzájuk előszót. Hogy miért írok? Valamiért kell, jönnek az ötletek, az elképzelések, muszáj papírra vetnem őket, ezekben próbálok eljutni a lehetőségeim és tehetségem végső határáig. Muszáj írni! Azt szoktam mondani: írni nem biztos, hogy jó, de nem írni még rosszabb – legalábbis nekem.

- Kik voltak azok a szerzők, akik hatottak rád? A pályád során voltak támogatóid, mestereid?

– Szerencsés voltam az életemben, számos nagy formátumú és nagy tudású tanárom volt. Sokat említhetnék, de most csak néhányat. A Tanárképző Főiskolán Grezsa Ferencnél írtam a szakdolgozatomat, egyébként Németh Lászlóból, az egyetemen Tarján Tamásnál. A Színművészetin tanított Nemeskürty István, Bacsó Péter, Nádasdy Kálmán, Hegedüs Géza, Osztovits Levente. Akik írásaikkal, életművükkel hatottak rám: elsősorban Németh László, Sánta Ferenc, Nemeskürty István, Tolsztoj. A költők közül Ady Endre, Nagy László, Illyés Gyula, Pilinszky János, Jeszenyin, Baranyi Ferenc, Szervác József, Weöres Sándor és a méltatlanul elfelejtett Csanádi Imre. Külön mesterem talán nem volt, összeségében hatottak rám az említettek.

– Valóban termékeny szerző vagy, hiszen a könyveid mellett számos irodalmi lapban publikálsz. Sajnos, időközben számos értékes print folyóirat megszűnt. Általánosságban mi a véleményed a magyar nyelvű irodalmi folyóiratokról? A kérdésem nem csupán Magyarországra vonatkozik?

– Kétségtelenül tény: lapok szűnnek meg, a példányszámok pedig csökkennek. Ennek két oka van: a támogatások visszaszorulása és a vételi hajlandóság. Maximum néhány száz példányban jönnek ki folyóiratok. Szigorú igazság, de így van. Könyvet meg lehet jelentetni önerőből, tehát támogatás nélkül, ám folyóirat csak szponzori segítséggel, például az önkormányzat „száll be”. Itt a tendenciák eléggé szomorúak, a vásárlás vagy az előfizetés nem elegendő a költségekhez. Ezzel párhuzamosan igaz, hogy olykor honorárium nincs, vagy pedig kevés. Vannak ellenpéldák természetesen, de ahogy mondtam, a tendencia a lényeg. Közben meg megy ezzel együtt a tülekedés a megjelenésért, hiszen a folyóiratban való publikálásnak súlya van. Vannak aztán mogorva, nem válaszoló szerkesztők is, s ez nem tesz jót az irodalmi életnek és a szerző pszichéjének. Mindehhez hozzá kell tenni, hogy elszaporodtak és szaporodnak az online folyóiratok, én ezt nem csupán helyesnek, de elkerülhetetlennek tartom; egy a lényeg, hogy ne engedjenek a minőségből. Itt nincs fizetés, de van gyors megjelenés, visszhangok, lájkolások és megjegyzések a Facebookon, ez pozitív, nem beszélve arról, hogy ebben az esetben a reagálások is gyorsabbak, szerző és szerkesztő között jó a kapcsolat.

– Említetted a könyvkiadást, ott sem rózsás a helyzet, a gazdaság állapota miatt az állami támogatás igencsak beszűkült vagy irányított. A magán mecenatúra nem létezik. A legtöbb irodalmár ismerősöm saját költségén jelenteti meg a könyveit. A Hungarovoxnál mi a helyzet?

– A több mint harminc éve működő Hungarovox Kiadó bő ezer könyvet jelentetett meg, nagyobb részt támogatásból. Van egy könyves alaptétel: ha a kiadó saját erőből jelentet meg egy kötetet, körülbelül a megvásárolt 1000 példány után kezd nyereséget hozni a vállalkozás. Ebből következik, hogy ha a terjesztő kevesebbet vesz át (és ez még nem a fogyás, az a következő lépés), akkor támogatás kell. Tény, de igaz, jobbnál jobb művekhez kell támogatás, lásd például a Nemzeti Alap nyilvános listáját. Mi is, mint hozzánk hasonló, tehát élő szerzők műveit – Németh László szép szavaival élve – „fényre bábáskodó” kiadó, támogatással, résztámogatással hozunk ki köteteket. Mindegyiknek megvan a saját sorsa. Támogató lehet az említett NKA, a Magyar Művészeti Akadémia, önkormányzatok, alapítványok stb. S bizony az is előfordul, hogy a szerző támogatja a könyvét. Ez sem új a nap alatt, számos példa van erre a magyar irodalomból. A magán mecenatúra, tehát hogy valaki támogatja a szerzőt, illetve kiadót, gyakorlatilag alig működik, de szórványosan előfordul, főleg a szerző ismeretségi köréből. Gyakran megesik, hogy a kért pénzt nem kapjuk meg, csak kevesebbet, ilyenkor fő a fejünk, de valahogy megoldjuk, keresünk más támogatót is, csökkentjük a példányszámot, esetleg mi is beszállunk anyagilag. Eléggé szigorúan kell elszámolni az állami támogatásokkal, s ez nagy macera, de végül is helyes. Nehéz a kezdő írók helyzete, ők kevésbé kapnak támogatást, mint a pályán masszívan jelenlevők.

Általánosságban mondható, hogy sok az eszkimó, kevés a fóka, tehát több a megjelenésre ácsingózó szerző, mint a pályázati lehetőség, ezzel együtt állítom, hogy aki bírja türelemmel, netán kapcsolatokkal, esetleg pénztárcával, annak a műve előbb-utóbb napvilágra kerül. Hogy a kép teljes legyen, hozzá kell tenni, hogy természetesen vannak szerzők, akiket támogatás nélkül meg lehet jelentetni, akár több ezres példányban is, ilyen volt nálunk például Nemeskürty István tanulmánykötete a Csongor és Tündéről. Alaptétel: a szerző neve, ismertsége növeli a példányszámot.

– Termékeny szerző vagy, rengeteg könyved jelent meg, a legutóbbi 2023-ban, a 70. születésnapodra. Jelenleg min dolgozol? Mikorra várható az új kötet?

– A mögöttem levő közel harminc kötet: versek, novellák, esszék, tanulmányok, interjúk, életinterjúk, librettók. Nagy öröm, hogy Dinnyés József barátom két CD-n zendítette meg verseimet, és az egyik novellámból, A fekete emberek-ből rövidfilm készült. Ami a várható köteteket illeti: talán jövőre összeáll egy új verseskönyv, esetleg egy kisprózai kötet is, mostanában ez a műfaj érdekel.

– Mivel magam is Kárpátalja szülötte vagyok, az interjú egy beregszászi lapban fog megjelenni. Arról érdeklődöm, mennyire ismered szűkebb hazám irodalmát? Milyen a kapcsolatod a kárpátaljai szerzőkkel?

– Háromszor jártam Kárpátalján, nagyon a szívemhez nőtt. Volt egy hosszabb körutazás, ahol Kovács Sándor volt az idegenvezető, sok útikönyv szerzője. Két alkalommal Ungváron töltöttem néhány napot, ekkor ismerkedtem meg Horváth Sándorral, megszerettem őt és verseit is. Amúgy a Hungarovox Kiadó az 1990-es évek második felében megjelentette Balla László ifjúsági regényét és jóval később Kovács Sándor kárpátaljai útikönyvét. Bizonyos fokig ismerem a régió irodalmát: nagy tisztelője vagyok Kovács Vilmosnak, szeretem Vári Fábián László munkásságát, különösen Fodor Géza, Finta Éva és Füzesi Magda költészetét. Figyelemmel kísérem az újabb generáció irodalmát, így – többek között – Lőrincz P. Gabriella műveit, figyelek a fiatalabbakra, csak egy-két nevet említve: Marcsák Gergelyt, Shrek Tímeát, Nagy Tamást. És hát, kedves János, a te műveidnek is lelkes értékelője vagyok…

– Ez igazán megtisztelő, és örülök neki. A beszélgetésünk végéhez értünk, te mit üzensz a nehéz helyzetben lévő kárpátaljai magyaroknak?

– Nehéz helyzetben vannak, ez kétségtelen. És most nem is az irodalmi életre gondolok elsősorban. A háború rettenete ott van a hétköznapjaikban. Kívánom nekik is a mielőbbi békét! Az íróknak, költőknek ugyanezt, és hogy írjanak, írjanak. Egyrészt írjanak, mert az a hivatásuk, másrészt vannak olvasóik, akik várják a műveket: értékes és érdekes színfolt a kárpátaljai magyar irodalom. És fohászkodjunk velük együtt, hogy hallgassanak el a fegyverek!