Beszélgetés Nagy Szabolcs lelkésszel, lelkigondozóval - „A harangszó nem hozza be az embereket a templomba”

Ma nem várhatjuk, hogy az embereket a harang szava bevonzza a templomokba. Sajnos elmúltak azok az idők, amikor egy-egy meghirdetett alkalomra több százan jöttek el. Most azokat az időket éljük, amikor meg kell keresnünk az embereket. Ez újra arra ösztönöz bennünket, hogy átértékeljük a lelkipásztori szolgálatnak a folyamatait – vallja Nagy Szabolcs, Balazsér és Makkosjánosi református lelkésze, aki a személyes találkozások, beszélgetések fontosságát hangsúlyozza e téren, illetve a háború terheinek, a gyásznak a feldolgozásában is. 

Nagy Szabolcs, hogy megfeleljen ennek a kihívásnak-elhívásnak, továbbképezte magát, hogy hatékony lelkigondozói szolgálatot végezhessen. 

– Gyermekkorában milyen kapcsolata volt Istennel, s hogyan került közel hozzá?

– Gyermekkoromat egy középfülgyulladásból adódó betegség nehezítette műtétek sorozatával. Sok mindent nem csinálhattam, amit a többi gyerek. És ez engem nagyon zavart. A miért én?, miért velem történik mindez? kérdéseket sokszor feltettem Istennek. Most már pasztoralpszichológiai szempontból értem: nekem menedék volt az, hogy Isten létezzen, őt tudtam hibáztatni mindazért, ami velem történt. Ez így volt a konfirmációs oktatás kezdetéig. Akkor a lelkészünk, Szilágyi Károly meghívott bennünket ifi alkalmakra, elvitt a balazséri Béthel táborba. Ott egy evangelizáció a vak Baltimeus történetéről szólt, aki tudta a vakságát arra használni, hogy közel kerüljön Istenhez. És bennem akkor összeállt egy nagy felismerés: nekem is, mint Baltimeusnak, van egy fogyatékosságom. Akkor este életemben először szólítottam meg Istent úgy, hogy itt vagyok, Uram, és ami eddig történt az életemben, azokat használd úgy, hogy megértsem, ki is vagyok. És akkor ott megváltozott valami. Az ellenségből Atya lett, és én gyermek lettem. Így kerültem közel hozzá. Ezután segítettem ifit tartani, aztán ifivezető lettem. És folyamatosan jöttek a megerősítések az ifisek, a lelkész részéről, hogy szól Isten általam. Akkor kértem el a lelkipásztori hivatást. Sárospatakon végeztem a tanulmányaimat. A teológia elvégzése után Váriban és Borzsován, majd Búlcsúban kezdtem el szolgálni exmisszusként, majd segéd- és beosztott lelkészként szolgáltam négy helyen. Azután kaptam meg a guti és a balazséri gyülekezeteket. 

– Milyen céllal indult el ezen a pályán? 

– Ami engem vonzott ebbe a szolgálatba, hogy elmondhassam, megértettessem az emberekkel, hogy szereti őket az Isten. Mivel ez volt nekem is a legnagyobb küzdelmem, ezért is érzem úgy, hogy ebben kell másokat is erősítenem. 

– Valószínűleg ezért is képezte magát tovább ezen a téren.

– Az első nagy felismerés még a teológia hatodik évén történt, amikor egy új tanár, Tóth János érkezett, aki egy teljesen új irányt mutatott be a lelkigondozás terén… Aztán itthon négy gyülekezetbe kerültem, sorra jöttek a gyerekek, közben a feleségem végezte a katekétaképzést, úgyhogy ez irányú érdeklődésem háttérbe szorult. Mígnem Nagyberegen meghirdették a pasztoralpszichológus képzést. És én is jelentkeztem. Nagy meglepetésemre Tóth János jött be az ajtón. S akkor ott engem – ahogy ő fogalmazott – „megcsapott a mozdony füstje”, és bekapcsolódtam a képzésbe. De jött a COVID és minden leállt. Mikor újraindult volna, kitört a háború. Láttam azt a sok-sok lelki nyomorúságot, amiben most az emberek vannak, s úgy éreztem, hogy a gyülekezeti lelkészi szolgálaton változtatni kell. Mert a harangszó nem hozza be az embereket a templomba. Úgy érzem, eljött annak az ideje, hogy mi menjünk el megkeresni azokat, akik otthon maradnak. Ehhez viszont, úgy éreztem, a hat év alatt a teológián megszerzett tudás nem elég. Jelentkeztem hát a sárospataki képzésre, amit el is végeztem, és igyekszem beépíteni az ott tanultakat elsősorban a gyülekezeti életbe. 

– Az emberekre való fokozott odafigyelésre, a beszélgetés lehetőségére ma különösen szükség van. Úgy tudom, ez a lelkigondozói szolgálat már kiterjedt az egész egyházmegyére.

– Ez is Isten vezetése. Már folyt a képzés, amikor úgy éreztem, hogy talán másutt van a helyem, el akartam menni Kárpátaljáról. Ám sem a feleségemnek, sem a legnagyobb gyerekünknek nem tetszett az ötlet. Akkor viszont már úgy éreztem, hogy Gutról el kell jönni, ott befejeződött a szolgálatom. Ott egy kettészakadt gyülekezetebe kerültünk azelőtt 13 évvel, és sikerült csodálatos eredményeket elérni. Ám Gutnak van egy olyan sajátossága, hogy folyamatosan igényli, hogy valami új legyen, akár személyekben is. Akkor úgy éreztük, nekünk el kell jönni, és Isten új lehetőségeket fog nekik is, nekünk is adni. Őszintén elmondtam Tóth László esperes úrnak az érzéseimet, kételyeimet, meg hogy elmennénk. Akkor ő azt ajánlotta, hogy váltsak, de ne menjek el. Jöjjek szülőfalumba, Balazsérra, és a gyülekezeti szolgálat mellett indítsak egy lelkigondozói központot. Ez tényleg egy isteni elhívás volt az esperes bizonyságtételén keresztül. Igent is mondtam. De jöttek a nehézségek: Balazsérnak nincs parókiája, kis gyülekezet, lakást vásárolni nem tud, és egy lelkészt eltartani sem. A presbiterek mégis azt mondták: vágjunk bele. És hittek benne, hogy Isten majd ajtókat nyit. És nyitott is. Az út nehéz volt, de sikerült. Zán Fábián Sándor püspök úr is támogatott és biztatott abban, hogy fogjunk bele, mert fontos ez a szolgálat, és az is, hogy a lelkész megtalálja a helyét. Egyházkerületi, egyházmegyei és a balazséri gyülekezeti segítséggel sikerült házat venni lelkészlakásnak, amit sikerült fel is újítani, beköltöztünk, és megalakult a Beregmegyei Lelkigondozói Központ. Nagyon nehéz volt az első év, mert nehezen jutott el az emberekig az az üzenet, hogy ide minden előítélet nélkül lehet jönni, felekezettől függetlenül, s még olyan problémákkal is, amelyekről jogosan hiszed, hogy Isten elítél, vagy gyásszal küzdesz, és nem mered mással kibeszélni. Aztán rájöttünk, hogy ezeket az embereket nekünk kell elérni. Elkezdtünk olyan alkalmakat szervezni, ahol először csoportban tudjuk megszólítani az emberek. Aztán egyre többen jöttek egyéni beszélgetésre is. Isten megerősített, hogy szükség van erre. 

Ehhez aztán jött egy újabb szolgálati lehetőség, a kórházmisszió, amit az egyházmegyei vezetés beépített a lelkigondozói szolgálatba. 

– Közben egy újabb gyülekezetet is kapott.

– Igen. A váltás évében, amikor Gutról átköltözünk Balazsérra, a jánosi gyülekezet vezetősége keresett meg engem és a balazséri presbitériumot, hogy náluk lelkészváltásra kerül sor, s mit szólnánk hozzá, ha a két gyülekezet egyesülne. Úgy vélték, hogy az isteni jeleket észre kell venni. A parókia Balazsér és Jánosi határán van, egyébként is sokáig volt Balazsér Jánosi filiálja. Úgyhogy komolyan fontolóra vették az egyesülést. Arra is gondoltak, hogy ha majd valaki más jön a helyembe, aki nem akar a lelkigondozással foglalkozni, akkor ez a két gyülekezet biztos pont lesz neki. Így lettünk mi az egyházkerületben az első hivatalosan egyesült társult anyaegyházközség. A folyamat lezárásaként még egy lelkészválasztást kell Jánosiban beiktatni. Tehát most itt tartunk: lelkigondozói szolgálat, kórházmisszió, Jánosi is Balazsér gyülekezeteinek vezetése. 

– Már a lelkészi szolgálat önmagában nagy feladat, ehhez jön még a lelkigondozás, a kórházmisszió. De ott van a család is: férjként és családapaként is helyt kell állni. Hogy sikerül ezt összeegyeztetni?

– Hát ez jó kérdés… Három gyerekünk van. Az első két gyerek, sajnos, úgy nőtt fel, hogy édesapám – aki a balazséri gyülekezet gondnoka – elnevezte őket ejtőernyős gyerekeknek. Akkor én két helyen szolgáltam, rengetegféle alkalmat szerveztünk, feleségem elkezdte a sárospataki képzést, és a péntek gyakran úgy alakult, hogy őt vinnem kellett a határra, de már valamilyen alkalomra siettem, így a gyerekeket sokszor be sem vittem a szüleimhez, csak az autó ajtaját kinyitva vette át őket édesapám, s én már mentem is tovább. És azt hittem, hogy ez normális, mert elhívásom van, ami fontos, és mindent alá kell vetni ennek a szolgálatnak. És nem vettem észre a jeleket, hogy a gyerek első mondata: apa elment. Az első arculcsapás akkor ért, amikor elsőszülöttünk megkért, hogy menjek be vele a mosdóba, mert sötét volt – épp kiégett az izzó. S akkor én egy nagy közhelyet mondtam: „Noel, az Isten veled van, ne félj a sötétségtől!” Ő meg így válaszolt: „Apa, te meg az Istennek dolgozol, úgyhogy légy szíves, gyere be velem!” Amikor én ezt akkor elmondtam Taracközi Mónika lelkésznőnek, aki lelkigondozással is foglalkozott, azt mondta, hogy a gyereknek rád van szüksége. Hol vagy az életében? Ez akkor fájt, munkálkodott bennem, de arrébb tettem. Hittem, hogy mindent alá kell vetni ennek a szent elhívásnak… Aztán jött a harmadik gyerek. Hálásak voltunk érte nagyon! De megkérdeztük magunktól a feleségemmel: mikor lesz rá időnk? Már a másik kettőt is állandóan lepasszoljuk… Akkor éreztem azt, hogy át kell az egészet gondolni, mert valami nincs a helyén. Mert ha a gyerekeimre, a családomra – a legkisebb gyülekezetemre – nincs időm, akkor nevelhetek száz ifist, meg foglalkozhatok 30-40 bibliaórással, ha a gyerekeimmel nem foglalkozok, s nemcsak a hitbeli nevelésükkel, de apjuk sem vagyok, mit ér a szolgálatom? Akkor húztunk egy határozott vonalat – és megkapták a gyerekek, és megkaptuk mi is a feleségemmel azt az időt, amiben ott vagyunk egymásnak, a családnak. Azóta – ha nincs temetés vagy valami nagy-nagy dolog – a hétfő a mi napunk. És ha focimeccsre akarnak menni a fiúk – meg én is –, akkor elmegyünk. Nyilván ez valamit a háttérbe szorít, valamit majd utána kell elvégezni, de ugyanolyan részt kell kapjanak a gyermekeink belőlünk, mint a gyülekezet. A lelkésznek mindig van egy „rejtett” családtagja, a gyülekezet, „akiről” otthon is beszélgetünk. S a beszélgetés kilencven százalékában ez a rejtett családtag van a középpontban. A társunktól meg esetleg megkérdezzük: hogy vagy? A gyerekektől meg: mi volt a suliban? És ez nem csak lelkészcsaládban van így. A házastársakkal való beszélgetésekből is kiderült, hogy köztük is leginkább munkamegbeszélések vannak: ki megy a gyerekért, ki főz, ki tanul velük, ki nyírja le a füvet… meg hasonlók. Miközben mindkettőjükben megvan az igény a közelebbi személyes beszélgetésre. S ha ezt nem találják meg a családban, keresik másutt. Ezért vannak a válások, ezért mennek tönkre a házasságok. S ha azt várjuk, hogy majd lesz egy olyan rendszer az életünkben, lesz egy olyan álommunkahelyünk, álomfőnökünk, meg olyan körülményeink, amelyben majd a családunknak is lesz helye, akkor erre életünk végéig várhatunk. Ez a mi döntésünk. Lelkészként is az én döntésem, hogy lesz időm a feleségemre, a gyermekeimre, vagy nem, hogy a rejtett családtag mennyire van ott a mi mindennapi életünkben. És fordítva is igaz: ha a családom nem lenne a hátam mögött, ha nem lennék helyemen a családomban, nem tudnám végezni a szolgálatomat. 

– Hogy látja a gyülekezet, az egyház helyzetét, a kárpátaljai magyar létet, és milyen jövőt vízionál?

– Nem véletlen, hogy sokszori halasztás után épp most került sor erre a beszélgetésre. Nekem ez most egy nagy küzdelmem volt Istennel, sokszor vittem elé. Valószínűleg minden lelkésznek ez egy harc, hogy fogy a gyülekezet, üresednek a padsorok, még akik a templomban vannak, azok sem olyan aktívak. Megfáradtak, meggyengültek, kimerültek. És ezeket oda kell vinni Isten elé. A nemrég tanulmányozott kolossébeliekhez írott levél számomra nagyon sokat jelent ebben a kérdésben. Amikor ott van egy gyülekezet, és Pál apostol, mielőtt elkezdené az intést, és elkezdene tanácsot adni, hogy Krisztus, a krisztusi megváltás hogyan lehet kihatással minden kérdésre, először azt mondja: hálát adok értetek. S elmondja a gyülekezetnek: hogy létrejöttük, az egy gyönyörű folyamat. Az Úr Jézus Krisztusban eljött, és megmutatta, milyen az Isten. Pál rámutat a megalakult kolosséi gyülekezetnek: ti a mennyei műnek vagytok az egyik gyümölcse. Ha így nézek a gyülekezetemre, akkor láthatom benne Istennek a munkáját. És az Ő munkája nem fog abbamaradni akkor sem, ha háború van, ha elmennek innen az emberek. Isten ma is ugyanazt akarja, mint Kolosséban, hogy amit Jézus Krisztusban elvégzett, amit kijelentett, megmutatott, azt az emberek felismerjék. És – ezért indult az egész lelkigondozás – meg kell találnunk azokat az embereket, akik távol vannak. A kolosséi levélből látjuk, Isten garantálja a megmaradást, fáradozik érte, nekünk pedig fel kell ismerni a lehetőséget, és még több személyes kapcsolatot kell kialakítani a gyülekezeti tagokkal. Elmúltak azok az idők, amikor egy meghirdetett alkalomra több százan jöttek el. Most azokat az időket éljük, amikor meg kell keresnünk az embereket. Ez újra arra ösztönöz bennünket, hogy átértékeljük a lelkipásztori szolgálatnak a folyamatait. Szomorú, de nem lehet azokat a missziói irányzatokat követni, amit 1990-ben alkalmaztunk. Mert ma nem működnek. Most valami olyan kell, amivel meg tudjuk találni az embereket, megértjük a nyomorúságaikat, a terheiket. Nem elítélni kell őket, hanem éreztetni velük, hogy az Isten is megérti azt, amiben vannak, de vannak kiutak. Nem otthon kell nyalogatni a sebeiket, hanem el kell menni és beépülni a gyülekezetbe, hogy esetleg rajta keresztül valaki más is növekedni tudjon. És ha az egyik ember megkeres egy másikat és elhívja, akkor van gyülekezeti ébredés. 

– Ígéretünk van a megmaradásra...

– Igen. És Isten nem játszik velünk. Hiszem, nem azért helyezett oda Jánosiba meg Balazsérra, hogy bezárja a templomot. Nekünk megadatott, hogy belenézzünk a titkokba, amiket nem értünk ugyan, de megértjük azt az Istent, aki lépésről lépésre vezet. Ez egy harc. Itt maradni Kárpátalján – az is egy harc most. De ezek a harcok megerősítenek. És hisszük, hogy egyszer még hálát fogunk adni ezért a nyomorúságért is. 

Marton Erzsébet

---

Kövesse a Kárpátinfo.net oldalunkat: Facebook, Telegram, Twitter!
Legfrissebb híreink: Orosz-ukrán háború, Mozgósítás, Kárpátalja hírek

---