Vademberekké tettek minket: egy orosz ejtőernyős emlékiratai az ukrán háborúról

Pavel Filatyiev olyat tett, amit eddig még senki sem mert meglépni: 141 oldalon megírta, milyen szörnyűségeket tapasztalt orosz katonaként az orosz-ukrán háborúban, ezt pedig arccal és névvel vállalva közzé is tette a legnagyobb orosz közösségi oldalon - írta Csurgó Dénes a 444.hu számára. Utána pedig csak várta, hogy mikor jönnek letartóztatni őt. A beszámolójából kiderül, hogy

• az orosz katonákat nagyon rossz körülményekből, rettenetesen elavult eszközökkel, szakadt ruhákban küldték a háborúba, miután hónapokig hideg sátrakban váratták őket a határ orosz oldalán;
• úgy indultak a háborúba, hogy fogalmuk sem volt, miért küldik őket, és pontosan mi a feladatuk;
• a fronton sem kaptak rendes ellátmányt és felszerelést, ezért aztán, ha alkalmuk adódott, vademberként fosztogattak, hogy élelemhez és ruhához jussanak;
• sok katona inkább lábon lövi magát, hogy hazamehessen, mint hogy kint maradjon a fronton, de a sérült katonák ellátását nem fizeti az állam, és amint lehet, visszaküldenek mindenkit harcolni.

Arról már eddig is lehetett pletykákra, lehallgatott beszélgetésekre és egyéb titkosszolgálati információkra alapozva hallani, milyen rettenetes állapotok uralkodnak az orosz hadseregben. Eddig viszont még nem született olyan dokumentum, amiben valaki ilyen részletességgel, nevét is vállalva számolna be arról, mi folyik a front orosz oldalán.

Pavel azt írja, mélyen megveti a háborút és Putyin politikáját, és bár a katonák többsége ezt nem meri kimondani, a bajtársai közül is ugyanígy éreznek nagyon sokan. Menekülnie kellett Oroszországból. Emlékiratainak részletei több helyen is megjelentek már oroszul, a Guardian pedig interjút közölt a szerzővel. A brit lap azt írja, egyelőre nem tudta megerősíteni azokat az információkat, amik az emlékiratokban szerepeltek, de Pavel elég bizonyítékot közölt velük, hogy biztos legyen, tényleg az, akinek mondja magát, valóban harcolt Ukrajnában, és sérülés miatt valóban leszerelt.

Az első, aki megszólalt

Pavel Filatyiev 34 éves, az 56. Gárda Légideszant ezredben, az orosz hadsereg egyik kitüntetett elit gyalogos egységének számító ejtőernyős alakulatban szolgált.  Mint a Guardian újságírójának még Moszkvában bujkálva elmondta, katonacsaládba született, Így egyenes út vezetett a hadseregbe. A 2000-es évek végén Csecsenföldön szolgált, majd leszerelt, de 10 év civil élet után, nagyrészt anyagi okokból tavaly újra szerződött a seregbe. Ukrajna megszállásában Herszon térségében vett részt, alakulata február 24-én a Krímből lépte át az ukrán határt.

Áprilisban egy ukrán rakétatámadás során megsérült Mikolajiv előtt, visszaszállították Oroszországba, majd úgy döntött, leszerel.

Ezután hozott egy másik, talán még fontosabb döntést: élményeit megírja, majd közzéteszi a VKontatye nevű közösségi oldalon.

Emlékiratainak a ZOV címet adta, ami az invázió jelképévé vált, orosz harckocsikra és katonai járművekre festett Z betűre utal. Ebben 141 oldalon írja le az élményeit onnantól, hogy 2021 augusztusában a krími katonai támaszpontra érkezik, odáig, hogy a sérüléseivel hazatér. Azt is leírja, mit gondol magáról a háborúról. Az Istories nevű független orosz híroldal több részletet is közölt az emlékiratokból, a cikkünk ezek alapján született.

"Nem érzem úgy, hogy ez egy igazságos háború lenne. Nem félek a harctól, de azt éreznem kell, hogy igazságos ügyért harcolok, és tudnom kell, hogy helyes, amit teszek, És az az érzésem, hogy ez egyáltalán nem  működik, mert a kormány mindent ellopott, és mert mi, oroszok, nem érezzük úgy, hogy helyes, amit teszünk."

- nyilatkozta Pavel a Guardian újságírójának.

Mint emlékirataiban írja, még a fronton eldöntötte, hogy fel kell lépnie a háború ellen. Éppen Mikolajiv városa körül ásta be magát az egysége, folyamatosan lőtték őket az ukrán tüzérek. "Minden egyes alkalommal, amikor lőttek, a fejemet a földbe nyomtam, és arra gondoltam: Istenem, ha ezt túlélem, bármit megteszek, hogy ez megváltozzon! (...) Nem féltem a haláltól, de nem akartam az életemet adni ezért a szarért, úgy, hogy nem tudom, miért, kiért teszem. Sértve éreztem magam, hogy a csúcson lévő emberek leszarnak minket, hogy számukra nem vagyunk emberek, olyanok vagyunk, mint a marhák."

Tudta, hogy a háború kitörése után hozott orosz törvények tiltják és büntetik, hogy a háborút háborúnak nevezzék, és hogy az orosz propagandával ellentétes információkat jelentessen meg bárki. Azt tervezte, hogy amint publikálja az írását, feladja magát a rendőrségen, de egy emberi jogi aktivista, akivel fölvette a kapcsolatot, lebeszélte erről. Pavel ezután hetekig bujkált Moszkvában, minden nap más szállodában vagy hosztelben aludva, míg végül nemrég, aktivisták segítségével sikerült elhagynia az országot. Mint a Guardian újságírójának elmondta, csodálja, hogy nem kapták el rögtön. Ez annak fényében is érdekes, hogy korábban már számos példát lehetett arról hallani, hogy az orosz állam elég gyorsan lecsap a háborús törvényeket megsértőkre. Az pedig nyilván nagyon kellemetlen, ha egy volt katona írja le, milyen rettenetes állapotok között élnek és halnak az orosz katonák Ukrajnában.

Elnyűtt ruhák, kegyetlen parancsnokok

Pavel beszámolója 2021 augusztusában kezdődik, amikor újra szerződéses katonának állt, és a Krím-félszigetre vezényelték az alakulatához. Volt már katonai tapasztalata és élt már nehéz körülmények között Csecsenföldön, mégis meglepte, milyen rettenetes állapotok fogadták az egységénél.

• Miután jelentkezett a parancsnokánál, 10 napot kellett várnia, mire kapott egyenruhát, de bakancs nem volt a méretében, ezért azt magának kellett megvásárolnia.
• A katonák sokszor csak viselt, elnyűtt egyenruhákat kaptak, ha pedig azt nem akarták elfogadni, vagy panaszkodtak a felszerelésük állapota miatt, a parancsnokaik büntetőfeladatokra osztották be őket.
• Októberben, amikor az alakulat ejtőernyős kiképzésbe kezdett, sok katona még csak nyári egyenruhát kapott, így a fagyos éjszakai ugrások alatt sok katona megbetegedett. Pavel is kétoldali tüdőgyulladást kapott.
• Amikor a rossz körülmények miatt panaszlevelet írt a védelmi minisztériumnak, nagyjából annyi választ kapott, hogy szedje össze magát, a parancsnoka viszont fegyelmi eljárást indított ellene.

Az egységet februárban hadgyakorlatra vezényelték egy krími lőtérre, ahol nagy katonai sátrakban szállásolták el őket. Itt is rettenetes körülmények között kellett élniük: a kályhák alig fűtötték be a sátrakat és gyakran nem is volt mivel fűteni, nagyon rossz volt a koszt, a később érkező katonák közül többeknek nem jutott hálózsák, és nem volt hol mosakodni, így voltak, akik jobb híján a jéghideg tengerbe jártak fürdeni. Emiatt megint csak sokan megbetegedtek, annyian, hogy a parancsnokok egy idő után egyszerűen megtiltották, hogy az emberek a kórházba járjanak. Ekkor osztottak először fegyvereket a katonáknak, de abban sem volt köszönet. Pavel leírása szerint a gépkarabély, amit kapott, öreg volt és rozsdás, a szíja szakadt volt, és már az első éjszakai lövészeten beragadt a lőszer pár leadott lövés után.

Mindez a légideszantosoknál történt, az orosz hadsereg elitalakulatánál, amelynek tagjait az orosz háborús propaganda is amolyan szuperhősökként állítja be, és akik szerződéses, profi katonák, Pavel s fölteszi a kérdést az írásában, hogy ha náluk ilyen körülmények uralkodtak, mi lehetett más egységeknél és a sorkatonáknál?

Február végére a hadgyakorlaton résztvevő összes katona kimerült, koszos, éhes, beteg és ingerült volt. Pavel azt írja, eddigre már elege volt az egész hadseregből, "ahol az ember egy senki, jogai csak papíron léteznek, és kevesebbet keres, mint egy áruházi rakodómunkás." Beszámolója szerint ez nagyjából leírta a közhangulatot, sok katona kívánta, bárcsak lejárna már a szerződése, hogy hazamehessen.

Viszont ezt hiába várták. Február 23-án megjelent a hadosztályparancsnok, és gratulált mindenkinek, hogy másnaptól napi 7000 rubelre nő a fizetésük. A katonák már addig is sejtették a hírek alapján, hogy valami komoly fog történni és nem csak egyszerű hadgyakorlaton vesznek részt, ez a bejelentés viszont egyértelművé tette számukra, hogy harcolni mennek.

"Vademberekké tettek bennünket"

Másnap, február 24-én hajnali 2 órakor kezdetét vette a "különleges katonai művelet", vagyis Ukrajna orosz inváziója. Pavel egy KamAZ csapatszállító teherautón találta magát, ami egy hadoszlop közepén, leállított motorral és kikapcsolt fényszóróval várta, hogy az orosz tüzérség előkészítse az átkelést a határon. Pavel szerint senki sem tudta pontosan, hogy mi történik, hogy az előrenyomuló ukrán egységeket lövik, vagy esetleg NATO-csapatok támadnak, vagy az orosz erők nyomulnak előre, és nem volt a közelben senki, aki fel tudta volna világosítani, mi is történik valójában.

Az oszlop idővel elindult, majd nem sokkal azután, hogy átlépték az ukrán határt, harci parancsot kaptak. A katonák esetlenül leugrottak a teherautóról, volt, aki hasra vágta magát, mások térdre ereszkedtek, volt, aki csak álldogált, mert nem akarta összekoszolni a ruháját. Szerencsére - írja Pavel - a parancs téves volt, mert ha lett volna ellenség, lekaszabolta volna őket.

Február 25-én körbejárt az egység orvosa, hogy felmérje a helyzetet. Voltak sebesültek, halottak is. Pavel ír egy katonáról, akinek a BMD deszantharcjármű ágyúja széttörte a lábát. A sérült katonát egy csapatszállító teherautó hátuljában lévő ládákra tették, az orvos elkötötte a sebét, injekciót adott neki, majd elment. A sérült halkan nyöszörgött, azt hajtogatta, hogy fázik, majd nem sokkal később meghalt.

"Ahelyett, hogy kórházba evakuáltuk volna kedves és gondoskodó ápolőnőkhöz, mint az amerikai filmekben, egy Urálon, aknás ládákon vittük egyre messzebb és messzebb ellenséges területre".

Pavel alakulatát Herszon város ostromához vezényelték. De hogy pontosan mit és hogyan kellene csinálniuk, arról nem sok információt kaptak. Segítségük sem volt igazán, legalábbis ami az orosz légierőt illet. Pavel beszámolója szerint azt érezte, hogy teljesen felkészületlenek a bevetésre, a kiképzésük nagy része csak papíron létezett, a felszerelésük reménytelenül elavult volt, "még a taktikánk is ugyanaz, mint a nagyapáinké volt". Ráadásul minden katona nagyon fáradt volt, éhes, koszos és ideges.

Hogy milyen felkészült volt az orosz hadsereg elit alakulata, azt a következő történet jól jellemzi. Herszon felé páncélozatlan terepjárókban vitték a légideszantos katonákat, a menetoszlop viszont a városba vezető hídon elakadt. A tökéletes célpontot jelentő UAZ-ok vagy 20 percet álltak a hídon, mire a menet tolatni kezdett, ugyanis kiderült, hogy rossz helyen vannak, elvétettek egy jobbkanyart.

Pár nappal később az alakulat azt a parancsot kapta, hogy foglalja el és tartsa Herszon kikötőjét. Miután ez sikerült, Pavel leírása szerint a deszantosok módszeresen nekiláttak feltúrni a helyet. Egyrészt ételt kerestek, mert elképesztő éhesek voltak, így mindent megettek, amit csak az irodákban, üzemi konyhákban találtak. Másrészt értékes dolgok után kutattak, volt, aki egy számítógépet vitt magával, tudván, hogy az többet érhet, mint egy havi zsoldja.

Pavel szerint vademberek módjára viselkedtek, vademberré tette őket az, hogy ekkorra már hónapok óta fáztak, éheztek, rosszul aludtak És alig fürödtek. Az orosz hadsereg mindent megvont tőlük, így maguknak kellett a romok között keresgélniük.

A civil lakossággal sem bántak igazán kesztyűs kézzel, bár Pavel szerint értették a katonák, hogy hívatlan vendégek ebben az országban, és tisztelték az ukránok hazaszeretetét. Ugyanakkor Pavelt dühítette, hogy nem értették meg, hogy a saját biztonságuk érdekében távol kellene maradniuk az orosz katonáktól, mert ő és a többiek is gondolkodás nélkül belőnének egy házba, ha úgy éreznék, onnan veszély leselkedik rájuk. A Guardiannek azt mondta, ő személyesen nem tapasztalt atrocitásokat. De hallott olyan pletykát, hogy valaki a BMD lövegével lőtt egy civil autóba, mert az nem volt hajlandó első felszólításra megállni. A történet szerint az autóban egy anyuka ült a gyerekeivel, az esetet egy gyerek élte csak túl.

Az ukrán katonákkal sem bántak jobban az oroszok. Pavel olyasmikről ír, hogy a foglyoknak levágták az ujját vagy a nemi szervét, az unatkozó orosz katonák pedig néhol sorba ültették és elnevezték a halott ukrán katonákat a maguk szórakoztatása végett. De csak azután, hogy levették a ruhájukat, az ukrán sereg ugyanis sokkal jobb ruhát kapott, mint az oroszok, akik hiába kértek új kabátot vagy bakancsot, ha az övék megrongálódott.

Pavel csapatát Herszonból Mikolajiv felé vezényelték, ahol hamar leállt a támadás és az orosz csapatok kénytelenek voltak beásni magukat. Több mint egy hónap telt el a lövészárkokban, miközben az ukrán és orosz tüzérség felváltva lőtte egymást. Ha a folyamatos tűz nem lett volna elég, a katonák nagy része beteg volt, gombás, kimerült, a ruhájuk még jobban elnyűtt, ellátmányt pedig alig kaptak a rokonaik és szeretteik csomagjain kívül. Arról korábban is jelentek már meg felvételek, hogy az orosz katonák esetenként 6-7 éve lejárt élelmiszercsomagokat kaptak. A katonák közül sokan elaludtak az őrségben, olyan kimerültek voltak, sokan pedig erősen elkezdtek inni, bár senki sem tudta igazán, honnan szereztek alkoholt.

Pavel beszámolója szerint voltak katonák, akik annyira elkeseredetten szabadulni akartak innen, hogy inkább lábon lőtték saját magukat, abban reménykedve, hogy harci sérülésnek hazudhatják majd, megkaphatják a "putyinnak" becézett 3 millió rubeles fájdalomdíjat, és hazamehetnek.

Neki nem kellett ilyen eszközökhöz folyamodnia, mert egy akna becsapódásakor sár repült a szemébe, ami hamar elfertőződött, és félő volt, hogy az egyik szemére megvakul. Így hazamehetett Oroszországba. Mint írja, a felcser, aki a frontvonalon ellátta, megkérte, adja át az egészségügyi osztagnak, hogy nincs a fronton elég fájdalomcsillapító.

A bosszú, a hazafiság és a pénz túszai

Pavel történetének itt még nincs vége. Azt írja ugyanis, hogy bár az orosz katonák arra számítottak, hogy ha a csatatéren megsérülnek, 3 millió rubel, orvosi kezelés és hősnek kijáró tisztelet lesz a jutalmuk, de ebből szinte semmi nem vált valóra.
Pavel azt írja, hogy magának kellett finanszíroznia a kezelését, és bár emiatt panasszal fordult a feletteseihez, és még az elnöknek is írt, sehonnan nem kapott választ. Majd amikor úgy döntött, hogy egészségügyi okokra hivatkozva leszerel, a felettesei megvádolták azzal, hogy megkerüli a katonai szolgálatot, és büntetőeljárást kezdeményeztek vele szemben. A 3 milliós "putyint" sem kapta meg, ahogy sok más sebesült katonatársa sem. Mint írja, sok elhunyt bajtársának a családja sem kapott kártérítést.

Pavel szerint nincs egyedül azzal a gondolattal, hogy a háború igazságtalan, az orosz katonai és politikai vezetés pedig rosszul bánik a hadsereggel. Azt írja, a hadseregben a legtöbben nem elégedettek a feletteseikkel, Putyin politikájával és Szergej Sojgu védelmi miniszterrel, aki sosem volt katona. Szerinte a katonák többsége nem akar senkit megölni, nem akar háborúzni, különösen nem a testvérnépnek tartott ukránok ellen, és nem ismert sok orosz katonát, aki komolyan vette volna az orosz propagandát arról, hogy a nácik átvették a hatalmat Ukrajnában. De több tényező egymásra hatása a hadseregbe löki őket, és kiküldik őket harcolni. "Mindannyian több tényező túszaivá váltunk, mint a bosszú, a hazafiság, a pénz, az adósság, a karrier és az államtól való félelem" - írja, hozzátéve, hogy ő is azért szerződött újra katonának, mert 33 évesen nem tudott még venni egy lakást.

"Szolovjov, Kiszeljov, Rogozin, Lavrov, Medvegyev gyerekeit nem látom a lövészárkokban, de folyamatosan hallom, hogy gyilkolni hívnak. Melyik duma képviselő fia harcol a háborúban?"

- írja, Oroszország vezető propagandistáira és politikusaira utalva.

Hogy akkor miért nem hagyta ott a háborút? Pavel azt mondja, ezt sokan kérdezik tőle azóta, hogy megjelentette a visszaemlékezését. "Én ellenzem ezt a háborút, de nem vagyok tábornok, nem én vagyok a védelmi miniszter, nem én vagyok Putyin. Én nem tudom, hogyan lehetne ezt megállítani. Azzal semmi sem változott volna, ha gyáván eldobom a fegyvert, és magára hagyom a bajtársaimat."

Írta Csurgó Dénes a 444.hu számára.