Rónai Balázs Zoltán verses kötetének bemutatóján - Egy középkori polgár

Kárpátinfo.net

2025. 10. 11. – 13:03 / Kultúra

Rónai Balázs Zoltán az egyik legaktívabb kortárs magyar költő, író, szerkesztő, az Országút című folyóirat munkatársa. 1970-ben született Orosházán. Nemrég kapta meg az Irodalmi Jelen-díját próza kategóriában. Zoltán nagy barátja a kárpátaljai magyar irodalomnak, jó kapcsolatokat ápol számos honi íróval. 2022-ben éppen nálunk járt a Kárpátaljai Irodalmi Karaván vendégeként, amikor is sajnálatos módon kirobbant az orosz-ukrán háború, ami azt eredményezte, hogy szűrt, akarom mondani, szürreális körülmények között kellett visszatérnie Magyarországra.

A Magyar Napló kiadó gondozásában jelent meg a legújabb kötete Egy középkori polgár címmel. A szerző egy sajátos időutazásra viszi el az olvasót, ahol egy elképzelt középkori városi polgár versein keresztül ismerheti meg a történéseket, láthat bele a korabeli emberek életébe. Számomra, történészként is, izgalmas olvasni, hogy egy sikeres kortárs magyar irodalmár, miként láttatja, hogyan képzeli el a török kor Magyarországát. Maga a történet a török időkben, Felső-Magyarországon, egy elképzelt kisvárosban játszódik, ahol nyomon követhetjük a település lakóinak mindennapjait. Megismerhetjük a középkor Rónai által elképzelt gondolkodásmódját, társadalmi viszonyait, szokásait, hiedelemvilágát, a valláshoz való viszonyát. Mindez igen komoly téma, egy a magyarság számára komor időkben, ám a versekben elbeszélt történetek át vannak szőve Rónai sajátos humorával, ami már a korábbi köteteiben is megmutatkozott. Ahogy ezeket a régies nyelvezetű verseket olvassuk, és megismerjük a történet szereplőit, rá kell ébrednünk, hogy a középkor óta eltelt technikai és társadalmi fejlődés dacára az emberi jellemvonások nem, vagy csak alig változtak. Ahogy a szerző az október 8-i könyvbemutatón kijelentette, sok tekintetben a középkori ember szabadabban elmondhatta a véleményét, mint mi a jelenkorban, ahol már egy jó viccet sem lehet elmesélni, mert biztosan sérti valamelyik közösség, vagy csoport lelkivilágát. Bizony a főhős néhány mondatáért már letiltanák a közösségi médiában, mondván: kend szavai sértik az közösségi alapelveket. Főként, ha azok nem is léteznek, csak bizonyos politikai ferdületeket szolgálnak ki.

A kötetben olvasható Az félreolvasásrúl című költemény, amiből kiderül, hogy már középkorban is létezett a karaktergyilkosság, ahol egy korabeli literátus egy betűt elírva egy törökverő hősből megvetett páriát csinált. Habár, ha jól meggondolom, napjaink beteges világában megfarkalni egy lovat még dicsőségére is válna az vitéznek.

Amikor a Magyar Napló könyvesbolt felé siettem, ahol a könyvbemutatót tartották, a Klinikák metróállomásnál Gáspár Ferenc íróval találkoztam, aki az ellenkező irányba sietett. Később derült ki, hogy egy volt a célunk, csak ő elsétált a könyvesbolt mellett. Amiről pedig Acsai Roland a következőket írta a beszámolójában: „A kultúrának ez a kicsi, de pótolhatatlan műhelye, és ‒ ha már a török időket felidéző könyv bemutatójáról írok ‒ irodalmi végvára”. Nem voltunk sokan a könyvbemutatón, de mennyiség hiányát pótolta a minőség.

Az est házigazdája Luzsicza István költő volt, aki a Magyar Napló című folyóirat szerkesztője. Mivel sok időt elvesztegettem a 20-as buszon ülve, a dugóban állva, ezért nem értem oda a rendezvény elejére. Ambrus József székely költő barátom mesélte el, miről volt szó. Ahogy kinyitottam a könyvesbolt ajtaját, az arcomon éreztem, hogy a veretes és egyben magvas gondolatok kiszöktek az utcára és azon nyomban rávetették magukat a járókelőkre.

Luzsicza István bemutatta a költőt és annak költészetét, megkérdezte, honnét jött az ötlet, hogy lírai utazást tegyen a sötét középkorban. Rónai szerint nem is volt az olyan sötét, sokkal inkább árnyaltabb a kép, mint az általánosságban hangoztatja korunk kissé beképzelt embere. A sötét ötvenöt árnyalata. Elvégre, az infláció, a pénzromlás és olykor a pénzrontás a középkorban sem volt ritka. Elmondta, egyszer megjelent előtte egy akasztott ember, legalábbis képzeletben. Szerencsére. Ott állt a szerencsétlen embert bámuló tömegben, és arra gondolt, milyen szerencsés, hogy nem őt himbálja a történelem kegyetlen szele. Kényes szelek.

Ezt követően a költő felolvasta Az életörömrül című verset, amivel nyit a könyv. Elmondta, hogy a kötet illusztrátora a felesége, Jakatics-Szabó Veronika volt. Van és lesz. Tulajdonképpen egy családi vállalkozás, rontott magyarul projekt. A beszélgetésben szóba került, hogy a kötetben pont tizenhárom vers van, ami ugye a péntekkel kombinálva nem éppen szerencsés. Talán a költő tudat alatt erre is gondolt, hiszen a történet végén, mint az egy középkori tanmesétől elvárható, nem marad el az akasztás. Aki a város csordáját eltünteti, annak bizony nem jár kegyelem.

Rónai elmondta, hogy nem törekedett a történelmi hűségre, mert az számos buktatót jelentett volna, a műve nem történelmi könyv, nem folytatott mélyreható kutatásokat, inkább a korábbi olvasmányaira támaszkodott. Fontosnak tartotta, hogy a versek ironikus, könnyedebb stílusban szülessenek, hogy az olvasó élvezze is azokat, ne csak értse.

A kötet főhőse, a kitalált középkori írástudó, tulajdonképpen egy lokálpatrióta. Szereti a városát, nem is járt nagyon távol attól, de nem is akar. Szereti az állandó otthon nyújtotta kényelmet, no meg kicsit körülményes, már-már lusta. Szereti ugyan a vadhúst, de a vadászat nem az ő műfaja, ahogy vitézség, a bajvívás sem. Egészen a kötet végéig úgy tűnik, leszámítva néhány szépséghibát, tulajdonképpen egy olyan ember, akit kedvel a környezete. Szereti a pénzt és a hatalmat, nem sokat kell noszogatni, ha nem éppen törvényes úton szerezhet némi csengő aranyat. Ez még bocsánatos bűn, hiszen melyikünket nem kísértette még meg a sátáni rongyrázás? Az utolsó versben aztán kiderül róla a pőre igazság, hogy egy közönséges gazember, egy velejéig romlott alak, aki az életét féltve, nyugodt szívvel küldi bitóra a barátját. Ezt nem is tagadja, nyíltan bevallja, de csak az utókornak. Ahogy Luzsicza mondta, könnyen beismeri a vétkeit, hiszen az csak most jelent meg a XXI. század elején. Városának jelenlegi lakói, az jó tót atyafiak, valószínűleg már nem tudják elolvasni a középkori magyart, az csak az maradék országban beszéli a polgár. No, meg el is évültek azon gonosztettek az eltelt évek százai alatt.

A rendezvény végén a dedikálás következett. Amikor kiléptem az Üllői út zajos forgatagába, egy középkorú polgár megkérdezte tőlem, merre van itt a legközelebbi söröző.

Az történetet papírra vetette az Beregszásznak városábul eredeztethető Lengyel János deák