Id. Stók Lajos: Vadászkalandjaim emlékei

Nem vagyok jós, nem látok a jövőbe, ezért nem tudhatom, hogy a hátralévő életemben lesz-e még alkalmam a számomra oly kedves Avas-hegységben barangolni, de azt tudom, hogy ott születtem, ott nevelkedtem fel, és ott lettem vadásszá.

Gyermekkorom óta az Avas-hegység a mindenem. Ha esetleg úgy hozná a sorsom, hogy többé nem is láthatom őket, azok a hegyek mindig emlékezni fognak rám, ha mások már nem is. Ezt a szívemben érzem.  Manapság sajnos már csak az emlékekből élek, amiből szerencsére van bőven, és amikor valamelyik eszembe jut, azt papírra vetem, hogy az utókor számára maradjon egy kis emlék egy letűnőben lévő korról. A mostani fiatalok hadd tudják meg, hogyan éltek az őseik valaha. Persze, ha lesz még utókor egyáltalán, mert ebben a zűrzavaros világban már semmi sem biztos, úgy tűnik, hogy nagyon keserves jövőnek nézünk elébe. Na, de ez a jövő titka!

Most egy olyan fiatalkori vadász-halász kalandról szeretnék beszámolni, ami 1981. január legelején esett meg velem és három társammal.

1981. január 3.

Néhány nappal már túl voltunk az ünnepeken, de január harmadika estéjén, a barnuláskor mentem hazafele, mikor összetalálkoztam három jóbarátommal, akik megállítottak, mondván, ha nem sietek sehova, úgy menjek velük. Mivel mindhárman szomszédok voltak, nem lévén más dolgom, elfogadtam a meghívásukat. Pedig tudtam-éreztem, hogy nem tehenet megyünk fejni, mégis csatlakoztam hozzájuk. Azt reméltem, hogy most már pontot teszünk a hosszan tartó ünnepnapokra. Azért írom így, hogy hosszan tartó ünnepnapok, mert abban az időben, nekünk, fiataloknak, a karácsony ünnepe valamikor január első hetében ért véget. Volt rá eset, hogy egy héttel karácsony előtt már elkezdtünk ünnepelni, és karácsony után úgy gondoltuk, hogy mi az a néhány nap már újévig, kijózanodni nincs értelme, hogy az ember majd „nehezen” újra bemelegedjen szilveszterkor, inkább megadtuk a módját rendesen.

Tehát azon a bizonyos estén – kegyeletből csak keresztneveket fogok használni, mert napjainkra már csak ketten vagyunk életben a társaságból – Béla barátomnál mentünk be a nyári konyhába, ahol jó meleg volt, és a ház népét sem zavartuk a hangoskodásunkkal. Mivel az ünnepekről megmaradt mindennemű italból volt bőségesen, a vodkát öblítettük házi borral, nehogy sokáig józanok maradjunk.  Ennivaló is volt bőven, így hát egész jól elvoltunk. Nem tudom, hányadik pohárkánál tartottunk, amikor a nagy lármázás közepette témába került a vadászat. Négyünk közül csak ketten voltunk engedélyes vadászok, én meg az idősebb Sándor. Bélának volt már fegyvere akkoriban, de még nem volt vadászengedélye, a fiatalabb Sándor szerette ugyan a vadászatot, de sokkal többre nézte a halászatot. Egymást követték a történetek, mindenki az övét tartotta a legfigyelemre méltóbbnak. Viszont egy idő után, bizonyosan az elfogyasztott alkoholnak is betudható, mindegyik témából kezdtünk kikopni, ezért eldöntöttük, mivel amúgy is a következő héten telehold lesz, sátorozással egybekötött estéli les-vadászatot és nappali halászatot szervezünk, legalább egy hétre. Persze ott, a nyári konyhában, a jó melegben ezt nem volt nehéz megtervezni, csak azt nem vettük figyelembe, hogy akkoriban a telek igen kemények voltak, és azon az estén, mikor a „fölséges” terv elkészült, mínusz húsz fok hideg volt.

Aznap éppen szombat este volt, így hát úgy döntöttünk, hogy másnap, mivel vasárnap lesz, megszervezzük az „expedíciót”, beszerezzük a szükséges felszereléseket, és hétfőn nekivágunk a Tisza-parti füzesnek. Eldöntöttük, négyen négy szánkóra rakjuk a felszerelést, hogy könnyebb legyen a szállítás. Másnap tíz óra tájékán gyülekeztünk Bélánál a megbeszélés szerint. Hideg januári reggel lévén, legelső dolgunk a nyári konyha volt, ahol kimondottan kellemesebb levegő volt, mint kinn, az utcán. Mivel a tegnap estéről ottmaradt poharak üresen árválkodtak, Béla kérdezés nélkül teletöltötte mindegyiket, amit tiltakozás nélkül egyhangúan elfogadtunk. A sötétpiros ízletes nedű kellemesen járta át belsőnket, és ettől egyre bátrabbak lettünk ismét. Főleg mikor rágyújtottunk egy „finom” cigarettára, egyszerre beindult a tegnapi duma. S bár az idő állni látszik, de a szekér szalad – a költő után szabadon –, kénytelen-kelletlen elindultunk a szánkókkal a közvetlen szomszédságban lévő kolhoz szénaraktára felé, hogy mindegyik szánkóra két-két bála szalmát pakoljunk. Bár vasárnaponként az éjjeli őr, a Gyuri, nappal is ott szokott lenni, de most hírét sem láttuk. Nem volt gond, hiszen a fő raktárossal volt olyan ismeretségünk, hogy saját döntésünk szerint cselekedjünk. A szánkókra hamar fölkerült a szükséges mennyiségű szalmabála, erősen fölkötöttük, hólapátot, kisebb-nagyobb fejszét, és kézifűrészt is tettünk rá. Akkoriban a benzines fűrész nagyon ritkaságszámba ment, ezért voltunk kénytelenek a jól élezett kézifűrészre fanyalodni.

Mikorra mindennel végeztünk, már dél lett. Úgy döntöttünk, hogy a szánkókat otthagyjuk helyben a szénafedél alatt, majd holnap induláskor elvesszük, addig sem kell velük foglalkozni. Mikor kifele indultunk, éppen megjött Gyuri, az éjjeli őr. Közöltük vele, hogy Mihály bácsi a fő raktáros tud a szalmabálákról, de a szánkókat majd csak holnap reggel vesszük el. Gyuri az a fajta ember volt, aki ha azt akartad, hogy valamit tudjanak a faluban, csak neki kellett elmondani, jobb reklámot elképzelni sem lehetett. Éppen ezért elhívtuk egy pohár borra, és rákötöttük, hogy a tervünkről senki nem tudhat. Tisztában voltunk azzal, hogy másnap, mikor a beszállító fuvarosok megjelennek a kolhoz raktár területén, mindegyikük föl lesz világosítva a tevékenységünkről. A harmadik pohárka után, ami már nekünk is kezdett sok lenni, Gyuri, a szívére tett kézzel mindent megígért, hogy tőle biztos senki nem fog tudni semmiről.

Késő délután lett, mire mi is szedelőzködtünk és elindultunk ki-ki a saját hajlékába, hiszen másnap reggel nyolc órára beszéltük az indulást. Jómagam úgy voltam vele, hogy nem bántam volna, ha valamelyikünk lefújja az egész kalandot, de a társaim arcán is effajta megnyilvánulást véltem fölfedezni. Ám az akarat az nagy úr, és még büszkeségből sem mondta volna le egyikünk sem a tervet!

A januári hideg sosem kellemes, esetleg csak a meleg szobából nézve. De akkor kimondottan kedvezett nekünk a sors, mert mikor reggel hat órakor fölkeltem, kinéztem az ablakon, „jégvirágos hideg tél volt”, ahogy azt a nóta is mondja. Megnéztem a hőmérőt, ami mínusz huszonkét fokot mutatott. Ennek a fele sem tréfa, de az adott szó kötelez. Keményen fölöltöztem, fölvettem a hátamra a teletömött hátizsákomat és elindultam a megbeszélt helyre a szánkókhoz, a kolhoz raktárába. Messziről láttam, hogy a fiúk már ott vannak, és egy fuvaros éppen kifele tartott a kapun szénával megrakodva. Odakiáltott nekem, kellemes romantikázást kívánt mosolyogva. Na – gondoltam magamban –, itt van neked Gyuri titoktartása, de valójában ez is volt a szándékunk. Mire mindannyian fölkötöztük hátizsákjainkat a szánkóinkra, és megittunk egy jó pohár forralt bort a termoszból, már majdnem kilenc óra volt, és lassan, de biztosan elindultunk kitervelt célunk végrehajtására.

Hogy kinn a mezőn milyen volt a hómennyiség, azt nem tudtuk, mert amikor kiértünk a főútra, a hó le volt taposva a járművektől, és itt könnyen lehetett haladni. Ráadásul olyan szerencsénk lett, hogy egy fuvaros barátunk lovasszánnal épp az erdőre ment tűzifáért, és egybe esett az utunk. A szánkóinkat utána kötöttük a lovas szánnak, és vidáman, éppen csak hogy nem dalolászva, ütemesen haladtunk. De egy idő után eljött az a pillanat, mikor a fogatos jobbra ment a Várhegy irányába, mi meg balra, a Macska-füzesi Tisza-part felé. Amikor letértünk az útról, nem volt kedvünk danolászni, ugyanis a szűz hó térdig ért, és nekünk még legalább egy kilométert kellett haladnunk, hogy elérjük kiszemelt táborhelyünket a Macska-füzes szélén. Ha keservesen is, de lassan haladtunk, és már nem fáztunk. Félúton voltunk, mikor elértük a kolhoz tehenészetének nyári lágerét, és itt pompás, még szinte tiszta új lakóépületek voltak a gondozók, a pásztorok és a fejőnők számára. A terület őrével biztosan meg tudtunk volna egyezni abban, hogy bocsásson rendelkezésünkre egy helyiséget, amelyben fűtőtest is van. mert ilyen is volt, de mi, hajthatatlanok voltunk, ha romantika, akkor romantika, és tovább haladtunk a kitűzött célunk felé.

Végre valahára elértük a kiszemelt táborhelyünket, ami nagy boldogság volt számunkra. Ez egy olyan hely volt, egy forrásvíz mellett, ahol nem kellett messze menni vízért. Egy ősrégi fűzfa alól tört fel a forrásvíz, ami a legkeményebb mínuszokban sem fagyott be. Ez a forrás táplált egy hosszú, de nem nagyon széles tavat, amelyet még az ükapáink neveztek el Nagybanyának, mely a végén két ágra válva folyt bele a Tiszába. Két okból is ezt a helyet szemeltük ki magunknak. Egyrészt nem kellett messze menni a vízért, a másik meg, hogy esténként ide ülünk ki majd vadkacsalesre. Mielőtt neki láttunk volna a sátor fölállításának, úgy döntöttük, hogy egy kis fagyálló folyadékot töltünk magunkba, hogy jobban haladjon a munka. Miután ez megtörtént, legelsőben a sátor helyén takarítottuk el a havat egészen az anyaföldig, utána a szalmabálákat ráztuk szét vastagon, és erre került rá a sátor.

Egy hatszemélyes nem nagy, de igen kényelmes sátor volt, amiben négyen kényelmesen elfértünk. Végül a többi havat úgy lapátoltuk félre, hogy amennyire lehet, a sátor oldalát is takarja,  és a tűzhelynek is bőségesen legyen hely.  Egyszóval a sátor előtti részt majdnem derék magaságig raktuk meg hóval, úgy nézett ki messziről, mint egy kis erődítmény. Persze a sátor belsejébe még matracokat is helyeztünk, biztos, ami biztos alapon, hogy aluról még véletlenül se fázzunk. Mire mindennel végeztünk, meg voltunk izzadva rendesen, ezért ismét úgy döntöttünk, hogy egy kis forralt bor nem fog megártani, a fázás ellen meg egyenesen kívánatos.

Az idő már lassan ott volt, hogy tűzifa után kellett nézni, mert már délután két óra volt, és a januári napok, mint tudjuk, elég rövidek, és sötétben csak egy valahol jó tapogatódzni, de az nem a holmink. Úgy beszéltük meg, hogy én és a Béla leszünk a tűzifabiztosok, a két Sándor pedig a szakács. Szerencsénkre a tűzifáért sem kellett messze menni, így hát egy órán belül hatalmas adag fát gyűjtöttük össze Bélával, és nemsokára ropogott a tűz a kondér alatt. A két Sándor is tette a dolgát becsületesen, és mire megfőtt a bográcsos, már be is sötétedett. Ezen az estén már nem volt értelme a les-vadászatnak, inkább a már elkészült bográcsgulyásnak láttunk neki jó étvággyal. Mivel egész nap nem ettünk, egyre fogyott a kondérból a gulyás. Evés előtt eszembe jutott, amit egy öreg vadász mondott egykor: Lajos fiam! A gulyás előtt pálinka dukál egy nagy pohárral, utána meg bor, abból annyi, amennyi jólesik, vagy amannyi van! Mi tartottuk magunkat a régi szokásokhoz, és szépségesen fogyasztottunk ebből is abból is, nem akartuk megsérteni a régi hagyományokat.

Egy idő után azért csak erőt vett rajtunk a fáradság, hisz az egésznapi huzavona kifáraszt bárki emberfiát.  Nagy adag fát raktunk a tűzre és nyugovóra tértünk. De mielőtt lefeküdtünk volna, a puskákat elővettük a tokjukból, minden eshetőségre felkészülve, és a sátor belsejébe raktuk őket. Csöndes, holdvilágos januári éjszaka volt. A tábortűzön pattogó fa hangja altatóan hatott mindannyiunkra. Akkoriban, fiatalon, még egyikünknek sem volt problémája az alvással. A finom bográcsgulyáshoz elfogyasztott szilvapálinka is besegített, nem fáztunk, így hát egymás elébe hortyogva húztuk a „lóbőrt”, mint ahogy azt a mondás tartja. Éjfél után két órával kimentem a kisebbik dolgomat elvégezni, és a még pislogó tábortűz parazsára fát raktam, hogy reggelig kitartson. Igyekeztem gyorsan végezni, mert úgy éreztem, mintha a fényes képű Holdnak egyre fagyosabb lenne a lehelete. Visszabújva társaim mellé a sátorba, egészen másként éreztem magam. Hőmérőnk nem volt, de nem is kellett ahhoz, hogy megállapítsam, odabent sokkal emberibb az időjárás. Erősen betakarództam, és próbáltam folytatni az alvást. Kinn síri csend honolt.

A januári téli éjszakában, csak a fűzfaágak pukkanása hallatszott emitt-amott, melyek az erős fagy hatására töredeztek.

Nem sikerült rögtön visszaaludni, sokáig hallgattam társaim hortyogását, és egykedvűen bámultam az újra föllángoló tábortűzbe. Meddig nézegettem, arra már nem emlékszem, csak arra ébredtem, hogy társaim mindegyike kinn áll az ismét föllobbanó tűz mellett és vidáman társalognak. Kedvetlenül bújtam ki a sátorból, hiszen el tudtam volna képzelni még egy kis időt a melegben, de ránéztem az órámra, ami reggel nyolcat mutatott, és arra gondoltam, hogy ebben az időszakban ez még igen korai idő. Kinn minden keményen zúzmarás volt. A fűzfaágak vége vastagon volt megrakva zúzmarával, körülöttünk a havon a szivárvány többféle színében pompázott a felkelő nap sugaraitól a jégvirágformájú zúzmara. Nem voltam eltelve a korai fölkeléstől, de mivel én voltam a legfiatalabb, nem szívesen, de követnem kellett a társaim utasításait. Ők már elkészítették a napi programot, miszerint a két Sándor halászni megy, és ha annyi halat fognak, hogy egy halgulyásra épp elegendő lesz, máris jönnek vissza, hogy délire, esetleg délutánra kész legyen az ebédünk. Bélának az volt a feladata, hogy kinézze azokat a helyeket, ahol este le tudunk majd ülni vadkacsa-lesre. Nékem az a feladat jutott, hogy tápláljam a tüzet, szedjek annyi tűzifát, hogy másnap reggelig elég legyen, és őrizzem a cókmókjainkat. Nem voltam eltelve a rám bízott feladatokkal, de hiába, amit mondanak az idősebbek, azt csinálni kell ilyen helyzetben.

Lehet, hogy néhányan csodálkoznak azon, hogy milyen halászat lehet a fagyos télben, mikor mindenhol minden le van fagyva, és mindent hó borít. Nos, röviden elmondom azoknak, akik a halászatnak ezt a fajtáját nem ismerik. Nálunk a halászatnak van egy olyan téli formája, hogy fagyos időben nem horgászfelszereléssel fogják a halat, hanem baltával. Olyan állóvizet keresnek, amelyiket valahonnan táplál folyóvíz, és legalább két méter a víz mélysége, ahol a halak összegyűlnek telelőre. A vastag hótakaró alatt a víz teljes sötétségbe borul, itt a halállomány nyugalomban van tavaszig, legalábbis olvadásig. Az ilyen helyeken a szükséges levegőutánpótlás a vízben önmagától megoldódik a befolyásnál és a kifolyásnál. A két Sándor pontosan egy ilyen tavat ment megnézni a Takács-füzes alsó végében, mely össze volt kötve a Tisza főágával, a hal sokszor beállt ide pihenni, vagy ha éppen kisebb jégzajlás volt a folyón, akkor is ide menekült. Jó „halászok” lévén értették dolgukat, tudták, hogyan kell egy halászlére való mennyiségű halat fogni. Nem fogom részletezni, hogyan fogtak két szép csukát, meg jó néhány apróságot, amely között sügér is volt. Ez a halfaj nálunk elengedhetetlen a halászléből. Még nem volt dél, amikor ők már meghozták a szükséges mennyiségű halat, ami bőségesen elegendő volt a halászléhez.

Mire Béla délután két óra körül visszajött, már éppen elkészült a finom étek, aminek jó étvággyal fogtunk neki, persze az illendő mennyiségű szilvórium elfogyasztása után. Ezután megpihentünk és beszédbe elegyedtünk. A délutáni finom vacsora után este mind a négyen kiültünk vadkacsa-lesre. Igyekeztünk még idejében elfoglalni a legjobb leshelyeket, nehogy a falubeli konkurencia megelőzzön minket. Bár sejtettem, hogy a nagy hómennyiség miatt csak egyedül leszünk, de biztos, ami biztos, inkább mi legyünk az elsők a legjobb helyeken. Szép csöndes zimankós estének néztünk elébe. A zajló Tiszáról néha áthallatszott a vadkacsák sápogása, és egynéhány darab el-elhúzott a fejünk fölött. Megbeszéltük egymás közt, hogy a levegőben nem lőjük őket, megvárjuk, míg leszállnak a vízre, és egybeúsznak, szokásuk szerint. Ilyen módon egy lövésből több kacsát lehet terítékre hozni.

Már erősen esteledett, a holdvilág már a Nereszen-hegy tetejéről kandikált kifele, mikor Béla leshelyéről két lövés dördült egymás után. A lövések eredményét nem tudhattuk, ezért mindannyian tovább folytattuk a várakozást. Kisvártatva a fiatalabb Sándor kétcsövű kakasos fegyvere is megszólalt, szintén kétszer egymás után. Úgy gondoltam, hogy itt nekem már lőni sem kell, kacsa lesz elég a holnapi húslevesbe. Így is történt. Kisvártatva hallom, hogy jön a brigád nagy lármával, egymás elébe beszélve mondják az élményüket, hogy kinek, meg hogy, hogyan, egyszóval a megszokott duma, ahogy az általában lenni szokott.

Mindenesetre az eredmény az magáért beszélt: Béla kétlövésből hármat lőtt, fiatalabb Sándor meg ugyancsak két lövésből ötöt. Most már biztosak voltunk benne, hogy másnapra finom húslevest készíthetünk.

Visszatérve a táborba, lámpafénynél megpucoltuk a kacsákat, nehogy másnap a fagyos tetemekkel kelljen gyötrődnünk, hisz így melegében pillanatok alatt készen voltunk mindennel. Az eredményes vadászatra leborítottunk még egy kupicával, majd nyugovóra tértünk. Éjfél után ismét kimentem a kisebb dolgom elvégzésére, és éreztem, hogy a nagy hideg alábbhagyott.

Fölnéztem az égre, nem ragyogtak a csillagok, mint az elmúlt éjjel. A holdvilág is alig látszott. Arra gondoltam, lehetséges, hogy reggelre havazni fog, és visszabújtam a meleg takaró alá. A korai fölkelés nem volt kötelező számunkra, hisz nem siettünk sehová, de az a bizonyos fránya kávé egy jó cigivel elmaradhatatlan volt mindannyiunknak. Alig derengett a látóhatár, mi már mind a négyen a tűz parazsába bámulva ittuk a kávénkat, és szívtuk a „finom” cigarettát hozzá. Valóban alább hagyott a fagy, és lassan kisebb pehelyben szállingózni kezdett a hó. Mivel nem siettünk sehova, és az ebédrevaló is megvolt, ezért visszabújtunk a meleg sátor alá és tervezgettük a napi teendőinket. A két szakácsnak megvolt a dolga, a fagyűjtőknek is, vadászatra a nagy hó miatt nem is gondoltunk, közben mind a négyen visszaszenderedtünk az álmok csodás mezejére.

Egy idő múlva arra ébredtünk, hogy valaki bottal keményen ütögeti a sátrunkat. Kinéztünk, és szinte visszaestünk a helyünkre. Kinn olyan cudar idő volt, hogy a szél vízszintesen hordta a havat, és erősen csapkodta a sátrunk oldalát. Visszabújva helyünkre, tanácsot tartottunk. Összegeztük az eseményeket, a helyzetünket, végtére is mitévők legyünk. Még csak délelőtt kilenc óra volt, de egyhangúlag úgy döntöttünk, ha az időjárás délig nem enyhül, akkor engem, mint legfiatalabbat, hazaküldenek egy fogatosért, ők addig összepakolják cókmókjainkat, és hazamegyünk. Sajnos az időjárás még rosszabbodott. Délben keserves körülmények között, dacolva a szembeszéllel, kiküszködtem magamat a főútra, és az oldalszéllel küzdve megindultam hazafelé a fuvarosért.

Szerencsémre jött egy teherautó a higanygyár irányából, mely fölvett és így pár perc alatt a fogatos barátomnál voltam. Mikor beléptem Lajos barátomhoz (Profoncsik Lajos), éppen feküdt a kiságyon a konyhában és nézte a televíziót. Csúnya látvány lehettem, mert mikor beléptem, fölült az ágyon, és óriási nevetésbe kezdet. Nemkülönben a felesége, Zsuzsa.

–    Te hol jársz ilyen időben? – kérdezte Lajos, de Zsuzsa még mindig nem bírta abbahagyni a nevetést.

Röviden vázoltam neki a helyzetet, és nagyon kértem a, cudar idő ellenére is legyen szíves a kérésemet teljesíteni. Lajos látta rajtam, hogy nem viccelek, és már Zsuzsa sem nevetett, végül ráállt a dologra.

Hosszú lenne felsorolni az eseményt, hogyan kerültünk haza, de estére, mire besötétedett, már Béláéknál a nyári konyhában ittuk a forralt bort. Sajnos az időjárás miatt rosszul végződött az egy hétre tervezet romantikázásunk, de ez a három nap, amit ott kinn eltöltöttünk, felejthetetlen élmény mind a mai napig.

Azóta sajnos már csak ketten maradtunk az akkori kompániából, a két Sándor már jó ideje az örök vadászmezőkön küszködik az időjárás viszontagságaival. Elszorul a szívem, ha azokra a srácokra gondolok. Fiatalok voltunk és boldogok, szépnek láttuk a jövőt, nem gondoltunk világmegváltó dolgokra, nyugodt, biztonságot terveztünk családdal, gyerekekkel. Nem gondoltuk volna, hogy vénségünkre szerteszét vet a sors minket, távol szeretett községünkből.

Rég volt, de nagyon szép volt, míg élek nem feledem!       

Id. Stók Lajos