Beszélgetés Zsukovszky Miklós lelkésszel - Isten szeretetére mutatva építeni és szolgálni

A lelkész mindenkor a gyülekezet vezetője, aki felelős a közösség lelki irányításáért. A lelkipásztor cselekedetei, mindenekelőtt erkölcsi magatartása, nemkülönben a családjáé, példaként szolgál a híveknek. Ezúttal Zsukovszky Miklóssal, a derceni gyülekezet lelkészével, a Beregi Egyházmegye korábbi esperesével, három leánygyermek büszke édesapjával és egy leányunoka boldog nagypapájával beszélgettünk elhívásról, szolgálatról, családról és gyülekezetről, jelenről és jövőről.

– Hogyan került közel Istenhez? Hogy született meg a döntés, hogy lelkész lesz?

– Ifjúkorom hitéletére visszagondolva, eszembe jutnak azok az idők, amikor közvetlenül a Szovjetunió bukása előtt egyik-másik faluban – születésnapoknak álcázva – megszervezték az első ifjúsági alkalmakat. Én akkor már 20 éves voltam. Egyszer meghívást kaptam egy ilyen „születésnapra”. Elmentem, és nagyon megtetszett a közösség, a fiataloknak az Istenhez való ragaszkodása, az Istenbe való kapaszkodásra, és folyamatosan járni kezdtem ezekre az alkalmakra. Ezzel egyidőben próbáltunk otthon, Fertősalmáson is, a magunk gyülekezetében az ifjúság között szolgálni. Egyre inkább láttam, hogy nekem itt a helyem Isten követésében. Igaz, volt egy világi csábítás is, de az Úr fokozatosan kimunkálta bennem, hogy ellent tudjak állni… Majd jöttek az ifjúsági táborok, először Tiszanagyfaluban, aztán itt, Kárpátalján is, amibe igyekeztem bekapcsolódni. Nagyon nagy hatással volt rám abban az időben az akkori lelkipásztorunknak, Oroszi Pál áldott emlékű lelkipásztornak az élete, szolgálata, az ő családjának az élete, szolgálata. Úgy éreztem, hogy ez követendő példa, és így döntöttem aztán, hogy szeretnék ezen az úton elindulni.

– És felvételizett a teológiára…

– 1990-ben nyílt először lehetőség arra, hogy Kárpátaljáról felvételizhessünk a teológiára. Akkor nyolc fiatal jelentkezett, köztük én is. Budapestre kaptam meg a kiküldetésemet. Ám akkor már komoly kapcsolatom, szerelmem volt – a mai napig is ő, Andrea maradt a szerelmem. Úgy gondoltam, hogy a főváros nagyon messze van, onnan nehéz gyakran hazajönni hozzá, ezért kértem az akkori püspök urat, nem lehetne-e valami közelebbi helyre mennem. A Jóisten úgy rendezte, hogy az egyik diáktársam meg nagyon vágyott a budapesti teológiára. Vele cseréltünk, és így kerültem aztán Debrecenbe.

– Ekkorra viszont már egy viszonylag keresett szakma volt a kezében…

– Igen, a szülőfalum, Fertős­almás általános iskolájának befejezése után felvételiztem a nagyszőlősi fémipari technikumba elektrotechnikus szakra, ahol 1986-ban diplomáztam. Ezután még egy évet dolgoztam is a csepei villanytelepen mint villanyszerelő, kisfeszültségű elektromos hálózatok karbantartásával foglalkoztunk. De már akkor úgy éreztem, hogy ez az út nem az én utam, bár nagyon szeretem mai napig az elektronikát, a háztartásunkban is mindent igyekszek megjavítani, amit csak lehetséges, és sokszor segítséget kérnek tőlem a gyülekezetben is. Volt olyan presbiter, akinek a házába én vezettem be a villanyáramot annak idején. Tehát megmaradt a szakma iránti szeretet. És tulajdonképpen az Istenhez való közeledésem is a technikumi évek alatt történt, hisz az egyik évfolyamtársam hívott meg először egy „születésnapra”. 

– És immáron több mint negyedszázada végzi Istentől kapott hivatását, a gyülekezet pásztorolását. Mit jelent napjainkban lelkésznek lenni?

– A lelkész szolgálata minden korban nagyon nagy feladat volt. Én akkor Oroszi Pál tiszteletes urat ismertem közelebbről, s tudom, hogy a Szovjetunió éveiben és a birodalom bukása után, az önálló Ukrajna megalakulásakor is milyen hűségesen és odaadással végezte szolgálatát. De vele együtt sokan egyre több feladatot vállaltak magukra, ahogy engedte a rendszer. Az előzőek küldetése is egy nagyon nehéz, szerteágazó feladatuk volt. Amikor az én generációm kezdte a lelkészi szolgálatot, akkor is sok nehézséggel találtuk szembe magunkat. Én például egy olyan gyülekezetbe kerültem, ahol voltak megosztottságok, voltak viták, amiket rendezni kellett, Isten szeretetére mutatva. És a legtöbb gyülekezetben építkezni kellett. Lelkileg is és fizikailag is. Hisz a visszaigényelt egyházi tulajdonok sok helyen lakhatatlanok voltak... S hogy ma mit jelent lelkipásztornak lenni? Talán az egyik legnehezebb, hogy olyan gyülekezetekben kell szolgáljunk, amelyek kiüresedtek. A gyülekezeti tagok elvándorlása miatt lényegében az idősebb generáció maradt, illetve a gyerekek, s nagyon nehéz ennek a két különböző korcsoportnak megtalálni a nyelvezetét az igehirdetésben. Illetve kiüresedtek a gyülekezetek lelkileg is, mintha egy lelki űr tátongana. És nagyon nehéz pótolni ezt az űrt. Nem feltétlenül az alakította ki ezt a helyzetet, hogy nem hirdettetett az ige megfelelőképpen, hisz lényegében a gyülekezetekben ugyanazok a lelkészek szolgálnak, akik a háború előtt szolgáltak. Ezt az űrt leginkább a családtagok hiánya mélyíti egyre inkább, ahogy telik az idő. Az interneten nem lehet egymást megölelni, nem lehet megbeszélni a gondokat… És ez nagyon rányomja a bélyegét a gyülekezetre is. Letargikus a hangulat. Ma sokszor a lelkipásztornak az elsődleges feladata, hogy vigasztalja Isten népét, valahogy reménységet adjon nekik. Isten igéjén keresztül az Ő szeretetét kell megmutatni, hogy Ő velünk van és fel fog bennünket emelni, hogy a gyülekezetek bízzanak, higgyenek. Szükség van arra, hogy a lelkipásztor száz százalékosan ott legyen a gyülekezetben, a gyülekezettel, hogy megpróbáljuk a közösséget mindenféleképpen összetartani, segíteni. 

– Zsukovszky Miklós több cikluson keresztül a Beregi Egyházmegye esperesi tisztét is betöltötte. Hogyan emlékszik erre az időszakra?

– Isten kegyelméből 14 évig voltam a Beregi Egyházmegye esperese, két évig mint megbízott esperes és tizenkét éven keresztül megválasztott esperesként szolgáltam. Ez idő alatt sikerült az egyházmegye gazdasági alapjait megteremteni, és egy olyan összetartó közösséget kovácsolni a lelkészekből, akikkel jó volt együtt dolgozni. Nyilván az utóbbi évek COVID-járványai, meg a háborús időszak rányomta a bélyegét a mindennapjainkra, az egyház életére is. Nagyon sok minden elmaradt, mert nem lehetett megszervezni, érthető okok miatt. Mégis úgy érzem, hogy az egyházmegye nemcsak gazdaságilag, hanem lelkileg is fejlődni tudott, a lelkészi karunk kiegyensúlyozottan tudott szolgálni. Én igyekeztem minden lelkészhez egyenlőképpen viszonyulni, amivel tudtam, megpróbáltam segíteni. Büszke vagyok arra, hogy nagyon sok lelkészt tudtam beiktatni, fiatalokat, akik az én időm alatt épített parókiákra költözhettek be. Templomok, gyülekezeti termek újultak meg. Isten kegyelméből megkezdődhetett Balazséron a Béthel Konferenciaközpontnak az átépítése is, ami sajnos a kialakult helyzet miatt kicsit megtorpant, de hiszem, hogy a közeljövőben újra az egyházmegye, a gyülekezetek szolgálatába fog állni.

– A lelkész általában nem maga választja meg a szolgálati helyét. Az Ön esetében ez hogyan történt?

– Én 1996-ban Mezőváriba kaptam meg a kinevezést az akkori püspök úrtól, Dercenbe pedig az évfolyamtársam, barátom, Zán Sándor. Neki még nem volt családja, nekem akkor már két gyermekem volt. És amikor megnéztük a lelkészlakásokat, láttuk, hogy a mezővári parókia egy család számára lakhatatlan, s bár a derceni is elég rossz állapotban volt, de be lehetett gyerekekkel költözni, s az akkori püspök beleegyezésével, végül is cseréltünk. Szép lassan felújítottuk a parókiát, bár eleinte nem volt könnyű a beilleszkedés – a gyülekezetben pártoskodás volt, és ezeket az embereket meg kellett próbálni Isten szeretetével újra egy gyülekezetté kovácsolni. Isten megáldotta ezt a munkát, és úgy érzem, elfogadtak, befogadtak. Ennek talán egyik bizonyítéka, hogy 2026-ban 30 éve lesz, hogy Isten kegyelméből itt szolgálok. 

– És egy igencsak példás gyülekezetet sikerült formálni, akik elsőként nyújtanak segítséget a bajbajutottaknak…
– Isten mindenkor velünk volt, és megáldotta a munkánkat. Alig két évre Dercenbe költözésünket követően, amikor fél Kárpátalját romba döntötte az árvíz, már egy olyan közösségünk volt, akikkel hegyeket el lehetett mozdítani. Összefogott a gyülekezet teljes mértékben a 2001-es katasztrófakor is. Segítettünk a védekezésben kétkezi munkával és gépekkel is, amellett a konyhánkon meleg ételt főztünk a bajbajutottaknak, adományokat gyűjtöttünk és vittünk… Később pedig magyarországi és hollandiai segítséggel megalakítottuk – elsőként Kárpátalján – az önkéntes egyházi tűzoltóságot, s azóta rengeteg tűzesetnél, balesetnél tudtunk segíteni… Azt láttam, hogy Isten megáldja törekvéseinket, az összefogást. És ez az összefogás máig megmaradt. Nyilván, most kicsit gyengébbek vagyunk, hisz az erő a határ túloldalán van. 

– Vajon hazajön még ez az erő?

– Bízom benne, hogy igen. Nagyon sokan vágynak haza, nem adják el házaikat, nem vesznek ingatlant külföldön, még ha meg is tehetnék, mert úgy gondolják, úgy érzik, hogy itt a szülőföldjük, és vissza akarnak térni. Úgyhogy reméljük, ez a jelenlegi kis erőtlenség újra erővé válik majd.

– A lelkész akkor dolgozik, mikor mások ünnepelnek. S ha ehhez szabadidejében még tűzoltóskodik is!... Hogyan tolerálta ezt a család?

– Nálunk soha nem volt ebből probléma. A gyerekeink ebben nőttek fel. Anna lányunk nagykorúvá válása óta önkéntes tűzoltó, és Eszter is segédkezett, amíg itthon volt. A legkisebbik most egyetemista, de ő sem zárkózott el soha az önkénteskedés elől. A feleségem pedig a mai napig maximálisan segít mindenféle szolgálatban, és ő jelenti a biztos hátteret. Nem is tudok elégszer hálát adni Istennek, hogy ilyen társat kaptam. 

– Hogyan látja a gyülekezete, a családja jövőjét? Milyen jövőért imádkozik?

– Elsősorban egy békés jövőért imádkozom. Hogy megmaradásunk legyen itt, Kárpátalján, a szülőföldünkön. Hogy legyen lehetőségünk hitben nevelni gyermekeinket, unokáinkat. Bár tökéletesen egyetértek azzal, hogy tudni kell annak az államnak a nyelvét, ahol élünk, ez saját érdekünk is, hogy tudjunk érvényesülni, ám nem lehet elvenni azt a jogunkat, hogy azon a nyelven tanulhassunk, olvashassuk a Bibliát, amelyre megtanított anyánk. A gyülekezettel kapcsolatban azért imádkozom, hogy adjon Isten lehetőséget a talpra álláshoz. S ha csökkent is a létszámunk, adja Isten, hogy legyen megmaradásunk, legyen utánpótlásunk, legyenek gyermekek. Nagyon elszomorító, hogy a tavalyi évben is csupán két keresztelő volt a gyülekezetünkben. Ám nem csüggedhetünk. Ha fellapozzuk az 1942/43-as anyakönyvi bejegyzéseket, látjuk, hogy az akkori háborús időben is csak 6-7 keresztelő volt, ’46-tól viszont folyamatosan 70 körüli a születések száma... A felemelkedésért imádkozom. Hogy a templomaink ajtaja mindig nyitva legyen, s hirdettessék az ige, legyen hitoktatás, konfirmáljanak, házasodjanak a fiatalok – beteljen a falu élettel. A családommal kapcsolatban is azért imádkozom, hogy együtt lehessünk – hála Istennek a legnagyobb lányunk, lelkész férjével az itthon maradás mellett döntött. Büszke vagyok rájuk, hisz két gyülekezetben is szolgálnak, együtt. Nem véletlenül mondom, hogy együtt, mert bár Anna fogorvos, de kántori szolgálatot is végez, és minden szervezőmunkában aktív. Imádkozom azért, hogy másik két lányunk is találja meg boldogulását, boldogságát, s majd a kis unokánk – és reményeink szerint majdani unokáink is – itt maradjanak, hisz nekünk itt vannak a gyökereink. Az Úr áldása legyen mindannyiunk életén!

Marton Erzsébet