Beszélgetés Spák-Rózsa Gabriella óvodapedagógussal - A gyerekek szeretete mindennél többet ér

Milyen a jó óvónéni? – kérdezik sokan, akiknek óvodáskorú gyermekük van. A legfontosabb, hogy szeresse a gyermekeket, a velük való foglalkozásokat, a játékokat. S hogy úgy oktasson, neveljen – hisz ő a kicsik második anyukája –, hogy a gyermek örömmel járjon óvodába.

Spák-Rózsa Gabriella, a Beregszászi 4. számú „Napocska” óvoda óvónője már több mint tíz éve végzi szívvel-lélekkel munkáját. Vallja: óvónőnek lenni nem munka, hanem a leghálásabb hivatás. Ismerjük meg őt!

– Meséljen magáról.

– A Vérke-parti városban születtem, ma is itt élek. Tanulmányaimat a helyi 4. Számú Kossuth Lajos Középiskolában végeztem. Érettségi után felvételt nyertem a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola óvodapedagógia szakára – a nappali képzésem második évfolyamán vizuális nevelés szakirányt választottam, ezáltal a művészeti képzésbe is jobban beleláttam. Az alapképzésem után felvételt nyertem a Munkácsi Állami Egyetem mesterképzésére levelező tagozaton. Még a főiskolai tanulmányaim alatt gyakorlati képzésemet töltöttem a Napocska óvodában, majd diplomám megszerzését követően lehetőséget kaptam arra, hogy abban az intézményben dolgozhassam. Immár tizenegy éve dolgozom ott, és imádom minden percét.

– Hogyan érezte magát az indulásnál?

– Be kell valljam, hogy huszonegy évesen bekerülni egy óvodába nagy felelősség. A kis háromévesek, akik szinte alig tudnak járni, ránk vannak bízva. Volt bennem egy kis aggodalom, hogy jól fogom-e végezni a munkámat, de nagy lendülettel vágtam bele. Jó érzéssel töltött el, hogy az intézmény vezetője bízott bennem, hisz végig kísérte a gyakorlaton töltött időmet. A gyermekekhez nagyfokú türelem és szeretet szükséges, ezért csak olyan végezze ezt a munkát, aki igazán elhivatott az óvodapedagógusi pálya iránt.

– Milyen tapasztalatokat szerzett az évek során? Hogyan képzeljük el egy napjukat?

– Családias hangulat uralkodik intézményünkben, ami elősegíti, hogy a gyermekek is jól érezzék magukat. Háromtól hatéves korosztályig vannak gyerkőceink, jómagam pedig minden korosztállyal foglalkozom. Miután megérkeznek hozzánk a gyerekek, frissítő tornával kezdjük a napot, majd a reggeli következik, ezt követően két foglalkozást tartunk – egy kézügyességit és egy mozgásost –, az ebéd előtti időnket a szabadban töltjük, étkezés után pedig pihenés következik. A délutáni órákban szabadabb játékok vannak, a nagyobbakat pedig az iskolakezdésre készítjük föl. Igyekszünk minden korosztály számára érdekes, figyelemfelkeltő foglalkozást tartani, játékosan, mondókákkal megtűzdelve épülnek fel ezek az alkalmak. A nyári időszakban a zöldségekről, gyümölcsökről tanulunk, az őszi időszakban majd az arra az évszakra vonatkozó ételeket, színeket, ünnepeket vesszük sorra. Emellett figyelmet fordítunk arra is, hogy a gyerekek az egész nap során tanuljanak, még ha ezt ők nem is veszik észre, mert nem konkrét foglalkozáson vannak. Ilyen például, amikor étkezünk, a különböző zöldségből készült saláták felszolgálásakor elsoroljuk, hogy az a zöldség mire jó, milyen egészséges (például a sárgarépa javítja a látást stb). Ez nagyon fontos az óvodai nevelés során, hogy a kicsik játszva ismerjék meg a világot.  

– Mi az, amit fontosnak tart a munkája során?

– Elsősorban a szeretetre való nevelést. Már kiskorban el kell kezdenünk megtanítani nekik, hogy a másik is értékes, hogy el kell fogadnunk őt, nem szabad csúfolnunk vagy kinevetnünk. Emellett az anyanyelvi, irodalmi nevelés is nagyon fontos – éppen ezért tanulunk minél több mondókát, éneket, táncokat, játékokat. Számomra nagyon fontos az is, hogy egy gyermek úgy jöjjön nap mint nap az óvodába, hogy úgy érezze, mintha haza érkezne, szeressen velünk lenni. Persze vannak nyűgösebb időszakok, amikor reggelente nehezebben válnak el az anyukájuktól, de ilyenkor mindig megpróbáljuk megnyugtatni a kicsit, játszani vele, sétálni a friss levegőn, felvidítani, hogy örömmel tölthesse a napot nálunk.

– Az óvodások hogyan viselték az elmúlt nehéz időszakot?

– Mindenképpen negatív hatással volt az életünkre a koronavírus – biztos sokan így vannak ezzel, hisz nem mindennapi jelenséggel találtuk szembe magunkat. A közösségi élet szerves részünk, nem tudunk egymagunkban meglenni, ez fokozottan igaz a gyermekekre. Egyrészt unatkoztak, hisz megszokták, hogy közösségben, a barátaikkal töltik a napot, másrészt, azt tapasztaltam, hogy a karantén után zárkózottabbá váltak a kicsik, ez pedig semmiképp sem jó. Kimaradtak a szerepek, a kis fellépések, a tanórák, ez visszább vetette a munkát. A háború kapcsán azt tudom elmondani, hogy a légiriadók azok, amelyek egy kis bizonytalanságot, félelmet csempésznek a mindennapjainkban, de azt is tapasztalom, hogy nem minden gyerek érti azt meg, mi történik most körülöttük. Még kicsik ahhoz, hogy a változások miértjét érezzék.

– A szakmai fejlődés azonban így sem elhanyagolható.

– Fontosnak tartom, hogy folyamatosan fejlődjünk, új dolgokat sajátítsunk el. Kiváló alkalmak erre a Rákóczi Főiskola által szervezett továbbképzések például, ahol az újonnan felmerülő kérdésekre találhatunk válaszokat. Emellett az internet világa is tele van hasznos tartalmakkal, szakkönyvekkel, melyekből szintén tudunk fejlődni. A közösségi hálózaton létrejövő különböző csoportok pedig lehetőséget nyújtanak arra, hogy a többi óvodapedagógus kollégával megosszuk tapasztalatainkat, az esetlegesen felmerülő problémáinkat.

– Meséljen kicsit a családjáról.

– Férjemmel van egy ötéves kisfiunk, ő a szemünk fénye. Ő egy másik óvodába jár, nem oda, ahol én dolgozom. Azért döntöttünk így, mert én a munkahelyemen óvónéni vagyok, a kisfiamnak pedig anya. Nem értheti meg azt, hogy más helyen más szerepben vagyok, mert ő az édesanyját látja bennem. Ez persze így van jól, de a hatékony fejlődés érdekében egy másik intézménybe írattuk be, melyet nagyon szeret, örömmel megy oda, mi pedig ezért hálásak is vagyunk. Szabadidőnkben pedig olvasunk, játszunk, kirándulunk, próbáljuk hasznosan eltölteni az időnket.

– Mit jelent önnek a munkája?

– Ez én vagyok. Nagyon szeretek óvónéni lenni, a gyerekekkel foglalkozni, látni a fejlődésüket, és örömmel tölt el az is, hogy ők is jól érzik itt magukat. Számomra ez nem is munka, hanem hivatás. A kicsik csillogó szemei kárpótolnak minden nehézségért. Ez az életem.

Kurmay Anita