Milyen jó lenne gyermekké lenni!

Amikor az emberek szomorúak, elkeseredettek, magányosak, depressziósak – epekednek az elmúlt gyermekkor után. Miért szeretnénk visszamenni a gyermekkorba? Mert akkor hinni tudtunk. Bíztunk abban, aki gondunkat viselte. Tudtunk örülni a legcsekélyebb dolognak is, amit kaptunk. Minden szépnek és értékesnek látszott a szemünkben. Egy sárguló falevél, egy siető kis hangya, vagy a magunk alkotta homokvár is szépnek, érdekesnek tűnt.

Jó lenne gyermekké lenni, mert tudnék hinni! Ha gyermek lennék, volna, aki gondoskodjék rólam. Örülni tudnék, kedvem lelném kis és nagy dolgokban. Minden szépet féltve őriznék. Ha még egyszer gyermek lennék, nem akarnék felnőtté lenni.
Milyen jó lenne tiszta szívvel örülni az életnek! Megbecsülnék minden napot, óvnám kincseit. Olyan jó lenne gyermekként bátran nézni az emberek szemébe! Nem kéne félteni, takarni semmit. Csodálnám az életet, válogatás nélkül szeretném az embereket.
Visszahozhatatlan a gyermekkor! Egy kedves, értékes vázánkat, ha darabokra tört, még összeragaszthatjuk. Emlékként őrizzük még, de mint váza, már hasznavehetetlen.

Csak ennyi az életed és az életem, mint egy porcelán vázáé? A Mester megtervezte, formálta, alakította széppé, nemessé. Ha e váza a tulajdonosa kezében összetörik, már értéktelen, nem ér semmit.

Emberré formált Isten keze édesanyám méhében. Amikor Isten eltervezte életemet, Ő pontosan tudta, hogy nem egy katicabogár, orgonavirág és nem is egy kis veréb életét szánta nekem. Embert alkotott Isten és lélekkel töltötte meg ezt a testet! Ez vagyok én! Isten alkotása, értékes és fontos! Belőlem nincs több! Vannak testvéreim, rokonaim, barátaim, ismerőseim, de ők másak, mint én!
Testvéreim ügyesebbek, mint én, egészségesebbek és másak. Ugyanannak az édesanyának és édesapának vagyunk a gyermekei, ugyanabban a családban nőttünk fel. Gyermekkorunkban ugyanazt a nevelést kaptuk, azt az ételt ettük, ugyanazok a hatások értek, s mégis másak vagyunk. Hasonlítunk, de más a személyiségünk. Egészen más az életformánk, egészen más életpályát futottunk be.
Visszavágyom a gyermekkoromat én is. Pedig rettenetes nyomorban, szenvedésben volt részem a második világháború alatt.

Álmodoztam, reménykedtem, tervezgettem a szülői ház oltalmában. Nagyon sokat csalódtam, álmaim, terveim nem mind valósultak meg. Megvalósult álmaim közül később sok összetört. Akkor hát én is csak olyan vagyok, mint az a félreállított törött, értéktelen váza? Emlék csupán?

Óh, nem!

Életem ellensége, lelkem megkeserítője, a sátán ezt szeretné elhitetni velem. Ezért feledteti a sok örömöt, a megvalósult reményeimet, terveimet, valóra vált álmaimat. Csodákat éltem át, áldás kísérte életemet. Voltak gyászos, keserű, fájdalmas periódusok is, de sokkal több volt az öröm.

Milyen más lenne az élet, ha ártatlan gyermeki szemmel látnánk, szemlélnénk! Ha gyermeki szívvel tudnánk örülni, észrevennénk a szépet és jót.

Isten nem akar kiskorúságban tartani senkit! De azt szeretné, ha az élet gondjait, az aggodalmakat, félelmeinket, fájdalmunkat mernénk rábízni. Mint gyermekkorunkban, amikor sírva szaladtunk szüleinkhez, ha megijedtünk, féltünk a sötétben, vagy elestünk és megütöttük a térdünket. Biztosan tudtuk, hogy megértenek, segítenek, mert szeretnek!

Az Úr Jézus erre tanította az embereket, s tanít minket is: „Ne aggodalmaskodjatok a ti életetek felől!” (Máté 6, 25). Ne féljetek azért: ti sok verebecskénél drágábbak vagytok. (Máté 10, 31) „Bízzatok: én vagyok, ne féljetek!” (Máté 14, 27) „Ne félj, csak higgy!” (Márk 5, 36) „Higgyétek, hogy mindazt, amiért imádkoztok és amit kértek, megkapjátok…” (Márk 11, 24) „Ne sírj!” (Lukács 7, 13)

„Láss, a te hited téged megtartott!” (Lukács 18, 42)

(Morzsák 4., 2006)

Dr. Tapolyainé Bartha Gizella