Magatehetetlenül is Isten szeretetét hirdette - „Elég néked az én kegyelmem”

Simon Sándor, a Bereg Camp igazgatója, a nagyberegi református gyülekezet presbitere, lévita, példás családapa igencsak komoly próbatételen ment keresztül az elmúlt időben. A templom felújítása közben leszakadt alatta a mennyezet, lezuhant és lebénult. Hosszú gyógykezelés után nyáron már szervezte a táborozók ellátását, autóba ült naponta, ügyet intézett, teljes bedobással részt vett a munkában. És tiszta szívvel ad hálát ma is nem csupán az életéért, de bármily hihetetlen, a balesetéért is. A vele folytatott beszélgetés igaz bizonyságtétel Isten kegyelméről, szeretetéről.

– Hogyan emlékszik vissza a balesetére?

– Február 4-én összejöttünk a templomban szükséges feladatok elvégzésére. A presbitérium, a segítő szándékú férfiak egy része a fűtéssel volt elfoglalva, s mivel sokan voltunk, ajánlottam, hogy néhányan kezdjük meg a padlás szigetelését. Már majdnem végeztünk, amikor egy deszka alattam eltört, s a kazettát áttörve hat métert zuhantam. Közben a karzaton megpördültem, ami fékezett az esésen, de a bordáim már ott eltörtek, végül a nyakamra esve értem padlót. Két nyaki, három hátgerinc csigolyám és három bordám tört el, három meg megrepedt. Nem tudtam mozogni. De hála az Úrnak, mindvégig magamnál voltam – bár visszamenőleg nem emlékszem sem a templomban történtekre, sem a beregszászi kórházban töltött órákra –, még én bátorítottam a mellettem állókat, hogy minden rendben lesz, bocsánatot kértem mindenkitől, hogy ilyen helyzetbe hoztam őket. Fájdalmat nem éreztem, hisz nyaktól lefelé teljesen le voltam bénulva. Beszállítottak a beregszászi kórházba. Hétvége volt, így hétfőig kellett volna várni a műtétre. A család, a barátok viszont megszervezték és elvittek Magyarországra. Debrecenből jött le a mentő értem. A határon tettek át egyik mentőből a másikba, mert egyik sofőrnél sem volt útlevél. Éjszaka Debrecenben elvégezték a szükséges kivizsgálásokat, s szombat reggel már műtöttek is, előbb a nyaki csigolyáimat, két nap múlva meg a gerincemet. 

– Sokan úgy gondolják, hogy hívő emberrel nem történhet ilyen nagy baj. Főleg nem a templomban…

– Isten sehol nem ígéri, hogy a hívő ember nem lesz beteg, vele nem történik semmi rossz. De azt ígérte, hogy vele lesz. S ezt én meg is tapasztaltam. Amikor már a mentőben feküdtem – ott állt mellettem a feleségem, a lelkészünk és egy beregszászi barátom –, egy ige jelent meg előttem: „Elég neked az én kegyelmem” (2Kor 12, 9). Ez hatalmas békességet adott a szívembe. Nem tudtam, hogy meg fogok-e gyógyulni, de tudtam, hogy akárhogy is lesz, Isten velem lesz, és elég nékem az ő kegyelme. Ez a békesség volt bennem a műtétek alatt, az intenzív osztályon és a rehabilitáción is. Két és fél hétig voltam az intenzíven. Az első műtét után beengedték hozzám a páromat, hogy elbúcsúzhasson tőlem, mert nem igazán bíztak a felépülésemben. De Isten úgy döntött, hogy megtartja az életemet és csodáit nyilvánvalóvá teszi. Mai napig gyengeségeimmel és Isten erejével dicsekszem.

– Nagyon sokan imádkoztak akkor Sándorért, nem csak Beregen, de egész Kárpátalján, a Kárpát-medencében…

– Ezt éreztem, és megvolt az eredménye is. Bár hat hét intenzívet ígértek az orvosok, két hét múlva másik osztályra kerültem, olyan szépen gyógyultam. Isten meghallgatta a könyörgéseket. Számtalan csodát éltem meg a kórházban, amikor az Úr megmutatta, hogy az ő ereje az én erőtlenségem által válik nyilvánvalóvá. A rehabilitáción egy fiatalember feküdt mellettem, aki két méterről esett le, nem tört el semmije, ám az ütéstől egy vérrög keletkezett a fejében, amit megműtöttek, ám nem tudott magáról, nem ismerte meg a családtagjait, de éjjel nappal káromkodott, szidta Istent, az orvosokat, az ápolókat, mindenkit kikészített idegileg. Nehéz volt ezt a szitkozódást hallgatni, de egyben hálára is indított, hogy bár moccanni sem tudtam, az elmém mégis megmaradt. Én próbáltam hozzá szépen beszélni, mosolyogtam rá, nyugtattam. Az egyik gyógytornász azt mondta: a függöny túloldalán ott van az ördög, itt meg az Isten… 

– Egy kívülálló nehezen érti meg, hogy lehet ilyen súlyos állapotot ilyen lelki nyugalommal viselni.

– Egy alkalommal, amikor kérdésre válaszolva az egyik nővérkének elmondtam, hogy a templomban történt a baleset, azt mondta: „Na, hol volt a maga Istene?” Velem volt, mondtam, hisz élek. Elmosolyodott. Én meg folytattam. „Tudja, én hálát adok a Jóistennek, hogy én estem le. Én Isten kegyelméből el tudom ezt hordozni, a családom is mellettem van, gyermekeim felnőttek, önállóak, de ha egy fiatal presbiter esett volna le, aki kétkezi munkával tartja el a családját, a felesége, gyermekei miből élnének meg Kárpátalján, hiszen nem tudna róluk gondoskodni…” „Maga nem normális” – legyintett a nővér és otthagyott. Való igaz, nem mindig a normálisokra bízza az evangéliumot az Isten, azt választja ki erre, akit jónak lát.

– Sándornak tehát ott, a betegágyon tehetetlenül feküdve is küldetése volt…

– Éreztem, Isten feladatot bízott rám. A körülöttem levő orvosok és nővérek fáradtak voltak, igyekeztem felvidítani őket. A kezelőorvosom egyik alkalommal azt mondta: „Sándor, maga volt a legjobb betegem eddig. Soha nem panaszkodott, nem jajgatott, mindennek örült, amit kapott.” Többször is megkérdezték, hogy mitől ragyog a szemem, miért mosolygok, nem sok okom lenne rá, még a vizet is fecskendővel spriccelték a számba. Mindez megerősített abban: az ember nemcsak akkor éli meg a hitét, ha nagy tetteket visz véghez, hanem ha apró dolgokban is örömmel van jelen. Örülünk mások jókedvének, akad kedves szavunk a bosszús tekintetre, picit vigasztaljuk, bátorítjuk egymást. Volt olyan pszichológus, aki eleinte csak a feladatát végezni jött be hozzám, később meg már jött beszélgetni, töltekezni ugrott be, amikor neki volt rossz kedve. Nagyon jó volt a kórházlelkésszel együtt imádkozni később a kórteremben fekvő többi betegért is… Isten sok csodáját megélhettem a kórházban is. Az is csoda – és a sok-sok értem mondott ima ereje –, hogy hat hónap helyett, amit ígértek, három hónap múlva, mankóval ugyan, de saját lábamon hagytam el a kórházat. Mankóval járok ma is, nem biztos, hogy teljesen felépülök, Isten nem is ígért ilyet, ellenben azt igen, hogy elég lesz az ő kegyelme. Eszerint élek minden nap…

Marton Erzsébet