Harold James: Európa jövője dől most el

Portfolio.hu

2024. 09. 16. – 16:46 / Közélet

Valami elromlott Európával kapcsolatban. Emmanuel Macron francia elnök áprilisi, a Sorbonne-on elmondott beszédének központi részeként arra figyelmeztetett, hogy Európa halandó, „meghalhat”. Sokan úgy érzik, hogy sürgősen szükség van egy új gondolkodásra, új vezetésre és új ötletekre, de nehéz megmondani, hogy ezek hol lelhetők fel. Az új ötletek megalkotásához, az új elvek kialakításához nyílt vitára van szükség. Európa azonban továbbra is a konszenzusos politika megszállottja, és így megrekedt a berlini és párizsi hivatalos körök és elit által propagált butító ortodoxiában. Ez azt jelenti, hogy Európa jövője attól függhet, hogy Nagy-Britannia, Olaszország és Lengyelország létrehoz-e egy új politikai súlypontot.

A francia-német kapcsolat 200 éve az európai történelem központi elemének számít. A II. világháború cezúrája után – amely mindkét ország régi elitjét teljesen megalázta – a francia-német kettős az európai projekt alapjává vált. Most azonban mindkét fél bénult állapotba került, és a demokrácia – amely elengedhetetlen volt a háború utáni Európa újjáépítéséhez – megbicsaklott.

A franciák most választottak meg egy, szélsőjobboldali, radikális baloldali és egy elszigetelt, jelentéktelen centrum erőből álló parlamentet,
míg Németország népszerűtlen koalíciós kormányát véget nem érő költségvetési viták bénítják.
Ami még rosszabb, hogy a szeptemberben esedékes németországi tartományi választások valószínűleg a franciaországihoz hasonló eredményt hoznak majd.

Úgy tűnik, hogy az európaiak már nem tulajdonítanak nagy jelentőséget az európai integráció régi motorjainak. Ezen nem segít az, hogy jelenlegi vezetőik a saját hagyományaik karikatúráira hasonlítanak. Macron (aki egyszer Jupiterhez hasonlította magát) napóleoni módon szereti a nagyszabású hazardírozást.

Emlékezzünk vissza a 2022-es ukrajnai orosz inváziót követő diplomáciai erőfeszítéseire, amely hamar kudarcot vallott a Vlagyimir Putyin megbékítésére tett eredménytelen kísérletében.
Aztán jött az a javaslata, hogy a NATO-csapatokat esetleg Ukrajnába kellene vezényelni,
majd következett a nyári előrehozott parlamenti választások kiírására vonatkozó, ugyancsak meggondolatlan döntése.

Eközben Olaf Scholz német kancellár úgymond a benne élő Immanuel Kantot idézte, és ragaszkodott az örök béke lehetőségéhez. Elhibázott európai választási kampányának szlogenje a „béke biztosítása” volt. Amikor Kant születésének 300. évfordulója alkalmából beszédet mondott, hallgatósága türelmetlenül várta, hogy beszéljen az Ukrajna által kért Taurus rakétákról. Politikájához híven ezt nem tette meg.

Így a németek által megszállottan követett két szempont – a béke és a kiegyensúlyozott költségvetés – olyan veszélyes elegyet hozott létre, amely azzal fenyeget, hogy kritikus pillanatban leáll az Ukrajnának nyújtott német támogatás, és ezzel veszélybe sodorja a békét és a költségvetési stabilitást szerte Európában.

Nem csoda, hogy mindenki vezetőváltást akar. A múltban Európának négy pillére volt: Franciaország, Németország, Olaszország és az Egyesült Királyság, amelyek mindegyike egykor hasonló méretű gazdasággal és népességgel rendelkezett. Az 1990-es német újraegyesítés után azonban megváltoztak ezek az arányok, miközben Olaszország a folytonos politikai instabilitás, míg Nagy-Britannia a Konzervatív Párton belüli, a Brexithez vezető polgárháború miatt veszítette el hitelét.

Furcsa módon azonban Nagy-Britannia és Olaszország most jobban néz ki, mint a régi Berlin-Párizs páros.

Olaszországnak Giorgia Meloni miniszterelnök vezetésével józan, fiskálisan felelős, a geopolitikát értő, Európa-párti kormánya van. Bár Meloni a neofasiszta Olasz Szociális Mozgalomból indult, annak ideológiáját nagyrészt elhagyta.
Hasonlóképpen, Nagy-Britanniának most egy józan, fiskálisan felelős, a geopolitikát értő munkáspárti kormánya van Keir Starmer miniszterelnök vezetésével, aki leváltotta, majd eltávolította Jeremy Corbynt és az általa képviselt Európa-ellenes, antiszemita irányt. Mindkét ország most hasznot húz abból, hogy az előző kormányok szörnyű hibákat követtek el.

Más, kisebb országok számára is jelenleg kedvező a helyzet. Dánia, Svédország, Lengyelország, valamint – az Európai Unión kívüli – Norvégia és Svájc gazdaságilag dinamikusnak, politikailag és stratégiailag innovatívnak tekinthető.

Közülük a legnagyobb és leggyorsabban növekvő állam, Lengyelország egyedülálló mintát kínál a jövő Európájának.

Földrajzi helyzetéből adódóan Lengyelország tette a legnagyobb erőfeszítéseket a védelmi kiadások növelésére.
Emellett a nagyobb európai hatalmakkal ellentétben Lengyelországban nem létezik egy bebetonozott hazai védelmi ipar, amelynek lobbistái kitartóan akadályozzák a kontinens katonai kapacitásának európaizálására irányuló erőfeszítéseket.
Ukrajnától, Svájctól és Norvégiától sokat tanulhat a többi európai ország arról, hogy miként lehet alkalmazkodni a mostani változó világhoz. Macron, dicséretére legyen mondva, kísérletezett egy szélesebb körű európai politikai unió létrehozásával, és 43 ország vezetői idén nyáron össze is gyűltek egy csúcstalálkozóra a Blenheim-palotában (Winston Churchill szülőhelyén).

A jövőre nézve elképzelhető, hogy az európai ügyek egy új triumvirátus köré szerveződnek át, amely Nagy-Britanniából, Olaszországból és Lengyelországból áll.

Franciaországhoz és Németországhoz hasonlóan ezek az országok is jelentős közös történelmi múlttal rendelkeznek. De közös bennük az is, hogy felismerték a jelenlegi globális valóságot, és értékelik a vitakultúrát is. A lengyel nemzeti himnusz a napóleoni hadsereg egyik lengyel tábornokának indulója volt. London volt az emigráns lengyel kormány székhelye 1940 után, és a lengyel pilóták és katonák döntő szerepet játszottak a II. világháború kulcsfontosságú hadműveleteiben, leglátványosabban az angliai légicsatában és a Monte Cassino-i ütközetben.

Nagy-Britannia, Olaszország és Lengyelország is szilárdan a jelenben él: nem civakodnak állandóan a hatáskörök európai intézményekre való átruházásáról vagy a monetáris integrációról. Továbbá mindhárom országban erős hagyományai vannak a vitának.

A XIX. századi Angliában W. S. Gilbert drámaíró és Arthur Sullivan zeneszerző párosa gúnyolódott azon, hogy „Minden fiú és minden lány, aki megszületik e világra, vagy egy kicsit liberális, vagy egy kicsit konzervatív”.
Olaszország a klerikálisok és az antiklerikálisok közötti harcokon kerekedett felül.
Lengyelország pedig túlélte a két, alternatív elképzelésekkel rendelkező magas rangú katona, Józef Piłsudski marsall és Władysław Sikorski tábornok közti két háború közötti szembenállást – ez a hosszú rivalizálás napjainkban a Jarosław Kaczyński szélsőjobboldali vezér és Donald Tusk miniszterelnök közötti feszültségekben is visszaköszön.

A sikeres demokrácia fontos jellemzője az ókori athéni fogalom, a parrhészia: minden polgár joga és kötelessége, hogy szabadon kifejezhesse véleményét a nyilvános gyűléseken. Ezt a fogalmat néha úgy is leírják, mint az igazság hatalom felé történő kimondásának felelősségét. Több száz évvel később ez hozta létre a reneszánsz virágzását, amely szerint az eszméknek és az érveknek tesztelhetőnek és vitathatónak kell lenniük. Olyan egyedüli elvként, amelyet az autokráciáknak feltétlenül el kell nyomniuk, a parrhészia a demokrácia – és vele együtt az emberiség – megmentésének a kulcsa - közölte a portfolio.hu.

Harold James

A Princeton Egyetem történészprofesszora, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) történésze. Számos könyv szerzője, amelyek többek között a két világháború közötti Németország vagy az IMF történetével, az európai monetáris unióval, illetve a globalizáció kérdésével foglalkoznak.