„Ő pedig elment a pusztába egynapi járóföldre és leült egy fenyőfa alá, és könyörgött, hogy hadd haljon meg, és monda: Elég! Most, óh, Uram, vedd el az én lelkemet; mert nem vagyok jobb az én atyáimnál! És lefeküvék és elaluvék a fenyőfa alatt. És ímé, egy angyal illeté őt, és monda néki: Kelj fel, és egyél.” (1Kir 19, 4–5)
Olyan sokszor mondtam életemben én is, hogy elég, mert úgy éreztem, hogy már nem bírom tovább. Nem láttam azt az utat és tartalék erőt, amit Isten tartogatott számomra. Rejtve volt előttem.
Tudnunk kell, hogy Isten nem rak ránk nagyobb terhet, mint amit az adott helyzetben képesek vagyunk cipelni. Mit csinál a remegő, reménytelen ember? Fut. Mindenkitől, mindentől messzire. Egyedül a kínnal, sebekkel, félelmekkel, ki a pusztába, emberektől távol. Meg ne tudja senki, mi fáj neki. Ilyen puszta a mai menekülő embernek a város éktelen zaja, a sötét szoba, a hangos, fülsiketítő zene, az alkohol, a kábítószer, az altató…
Vesztes az ember, sebzett és magányos. Ha a házasságban, a családban sebet kapunk, kivel van bátorságunk megbeszélni?
Egyedül vagyunk, nincs kivel megosztani kínunkat, bánatunkat. De nem is nagyon keresünk, mert félünk a csalódástól, a meg nem értéstől. Úgy érezzük, inkább átaludnánk életünk e nehéz szakaszát, kizárva így a tudatot, az érzéseket, a gondolkodást. Az alvással a halált kívánjuk: legyen már vége! És nincs vége. Valaki a kínlódó, szenvedő, reménytelen embert szemmel tartja, nem hagyja magára egyetlen pillanatra sem. Még akkor sem, amikor bánatba takarózva álomba rejtezik. Szeret az Isten! Fontosak és kedvesek vagyunk neki, terve van az életünkkel, és ez a nehéz és küzdelmes szakasz még nem a vég!
Ébresztő! Az élet megy tovább, nem halhatunk meg, élnünk kell! Felébreszt az Úr a szenvedés magányából, a menekülés álmából, a halálból, mert még az élet vár ránk, Isten még tartogat valamit számunkra.
A megfáradt embernek Isten felkínálja a pogácsát és a vizet, hogy egyen és igyon. Ettől erőt, Istentől való erőt kap. Az ige szava, a zsoltárok dallama és szövege mind-mind éltető forrásként állnak rendelkezésünkre, általuk vigasztalódik, megerősödik szívünk.
A megbántott, megsebzett, rettegő embernek is fel kell néznie a keresztfára. Ott függött Jézus Krisztus elhagyatva úgy, mint soha senki. Isten elfordította tekintetét róla, mert az emberiség undok bűne elcsúfították a Megváltót. De Ő így imádkozott értünk: „Atyám, akiket nekem adtál, tartsd meg őket, a halál árnyékának mély, sötét völgyében, hadd vezessem őket!”
Szolgálnunk kell, nem aludni! A megkeseredett, búskomor, depressziós ember mindent sötéten lát. Mindannyian kínlódunk naponként, de ne akarjunk meghalni! Fogadjuk el Isten nekünk felkínált táplálékát! Ellenségünk, rosszakarónk nem erősebb, mint Isten felénk kinyújtott keze.
„Légy bátor és erős, és kezdj hozzá, semmit ne félj és ne rettegj; mert az Úr Isten, az én Istenem veled lészen, téged el nem hagy, tőled el sem távozik, míglen el végzed az Úr háza szolgálatának minden művét” (1Krón 28, 20)
Az életünk tele van rettegéssel, félelemmel, izgalommal, szorongással. Bele is nyomorodnak sokan testileg és lelkileg, mert nem tudják, nem találják a feloldódást, az ellazulást, a nyugalmat. Isten szereti az embert. Kitárja kezeit az ember felé, és azt mondja: ne félj, veled vagyok. Ne félj, nem hagylak magadra, gondom van reád, ne félj, mert én tudom a te dolgaidat.
Isten nem szűnik meg biztatni a rettegő embert. Vannak természetüknél, alkatuknál fogva szorongó emberek. Ilyen vagyok én is.
De sokat rettegtem, szorongtam a vizsgáim előtt diákkoromban, mennyit izgultam gyermekeimért, hogy féltem, amikor váratlan élethelyzetbe kerültem! Pedig megtapasztaltam, hogy semmi, de semmi nem történt, nem történhetett az életemben az én Mennyei Atyám tudta nélkül. Miért felejtünk, miért nem emlékezünk a próba, a nehéz idők idején?
Csak vissza kellene lapozni egy kicsit emlékezetünkben, és láthatnánk a sok csodát, amit Isten cselekedett velünk akkor, amikor emberi segítség nem volt, amikor a mi képességünk a végéhez ért. Csupán emlékeznünk kellene arra, hogy Ő, a mi Atyánk, szeret, csak a javunkat akarja. Bátran rá bízhatom terheimet, gondjaimat, problémámat, kínjaimat, félelmeimet.
Dávid tanítgatja fiát, Salamont: „Ne félj, fiam! A feladat felülhaladja erődet, képességedet, de te dolgozz, kezdj hozzá! Építsd az Úrnak templomát! Ne félj, ne félj, mert Ő, az Isten veled lesz ebben a munkában! Ne félj! Hogyha Őt keresed, megtalálod; szolgálj Neki tökéletes szívvel és jó kedvvel, mert az Úr minden szívbe belát, és minden emberi gondolatot jól ért!”
Amikor Dávid így tanítgatta fiát, Salamont, akkor ő már felnőtt férfi volt. S mégis ez az erős férfi, a király fia, a jövendő, az új király – úgy tűnik a Dávid szavaiból – bátortalan, gyenge, fél, retteg a rá váró nagy feladattól. Dávid ismerte Istent. Tudta, hogy jóságának, szeretetének nincs mértéke. Ezt a tapasztalatát próbálja átadni fiának, Salamonnak, ez a biztosítéka szavai hitelességének.
Keresd az Urat, Ő ismer téged, engem! Ne félj, lépj, kezdj, merj tenni, dolgozz! Ne rettegve, ne félve – örömmel dolgozz! Mert, ha igazán keresed az Urat, ha igazán szereted Őt, Ő el nem hagy téged. Ne félj! Szeretném egészen ott hagyni életem nagy kérdéseit, gondjait a Te kezedben, Istenem. Segíts, segíts, kérlek! Követni vágylak, örömmel. Vágyom félelem és rettegés nélkül élni az életem. Áldott légy, amiért Te biztatsz: ne félj! Hála Neked! Ámen!
(Morzsák 1., 1999)
Dr. Tapolyainé Bartha Gizella
Kövesse a Kárpátinfo.net oldalunkat: Facebook, Telegram, Twitter!
Legfrissebb híreink: Ukrajnai háború, Mozgósítás, Kárpátalja hírek, Ukrajna elnöke
Forrás
Naperőmű építéséhez nyújt hitelt Ukrajnának az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD).
Orbán Viktor miniszterelnök, a Fidesz elnöke felelősségvállalását hiányolta Magyar Péter, a Tisza Párt elnöke.
Lakóházak, energetikai létesítmények és üzemek rongálódtak meg.
A csapásokban legalább 14-en megsérültek, köztük egy gyermek.
Orosz titkosszolgálati megbízásból ölhetett meg egy ukrán katonát egy 26 éves nő Ungváron. A rendőrség őrizetbe vette a gyanúsítottat.
Az orosz hadsereg két rakétával, valamint 107 csapásmérő és álcadrónnal támadott ukrajnai célpontokat péntekre virradóra.
Halálos közlekedési baleset történt a Munkácsi járásban, Sztrabicsovo (Mezőterebes) közelében. Egy 34 éves gyalogos a helyszínen meghalt.
A fronton életét vesztette Mihajlo Roszoha, kárpátaljai katona. Hosszú ideig eltűntként tartották nyilván, halálhírét most erősítették meg.
A csapásokban lakónegyedek és egy kereskedelmi hajó kapott találatot, két ember pedig életét vesztette.
Az év eleje óta a megyében összesen 17 ember vesztette életét tűz következtében.
