Becslések szerint legalább kétmillió matróz halt meg a nagy földrajzi felfedezések korában a világtengereken skorbutban (C-vitamin-hiányban) és fertőzött víz miatti fertőzésekben (vérhasban), Kolumbusz kora és az 1800-as évek között. Többen, mint tengeri csatákban, viharok, vagy hajótörések következtében. A hosszabb felfedező vagy katonai utakra már előre legalább 50 százalékos halálozási rátával számoltak a hajótulajdonosok és a kormányok.
Az ivóvíz beszerzése és frissen tartása volt az egyik legnagyobb logisztikai kihívás az újkori hajókon. Hiába vittek magukkal tetemes készleteket, a tölgyfahordókban tárolt víz napok alatt megpimpósodott. Két-három hét után a hordók belsejében algák, baktériumok és lárvák szaporodtak el, a víz nyálkássá, büdössé és zöldessé vált. Gyakran a foguk között szűrték át a vizet a tengerészek, hogy ne nyeljék le a férgeket. Mivel a tiszta víz szinte ihatatlanná vált, néhány hét után alkoholt ittak víz helyett, mert az legalább a fermentáció miatt nehezebben romlott meg. Az út első heteiben sört kaptak napi adagként (akár napi 3-4 litert is fejenként). Amikor a sör is megsavanyodott, átváltottak rummal fertőtlenített poshadt vízre (grogra).
Mennyire frusztráló lehetett hónapokig a végtelen óceánon hánykolódni szomjúságtól gyötörve. De mindenki tudta, hiába körülöttük a tengernyi víz, aki iszik belőle, nemhogy hidratálódik, hanem éppen, hogy még szomjasabb lesz és kiszárad. Bár a tengervíz iható folyadéknak tűnik, a benne lévő extrém magas sókoncentráció miatt (1 liter körülbelül 35 gramm konyhasót és keserűsót tartalmaz) biológiai méregként hat az emberi szervezetre, amit képtelen kezelni. Ahhoz, hogy a vesénk kiszűrje a tengerből megivott 1 liter víz sómennyiségét, körülbelül 1,5 liter tiszta vizet kellene kipisilnie.
Ez azt jelenti, hogy minden egyes korty tengervízzel több vizet veszítünk, mint amennyit megittunk, ami felgyorsítja a belső kiszáradást.
Amikor ennyire töményen sós víz kerül a gyomorba és a véráramba, beindul az ozmózis nevű fizikai folyamat, és az egészséges sejtekből elkezd kiáramlani a víz a sós környezet felé, hogy felhígítsa azt. Sejtjeink pedig szó szerint kiszipolyozódnak, kiszáradnak és összezsugorodnak.
Édes csepp a tengerben
Alig lehet elhinni, hogy az űrből nézve (is) csodálatos „kék bolygón”, amelynek nagy részét (71 százalékát) óceánok borítják, mindössze 3 százaléknyi édesvíz található. Ám ennek körülbelül 69 százaléka is a pólusokon jégtakarókba és hegyi gleccserekbe fagyva, további 30 százaléka a föld mélyén, és csupán (a 3 százaléknyi édesvíz) 0,3 százaléka hozzáférhető és nyerhető ki gazdaságosan. Az sem egyenletesen elosztva a Földön. Annyira szűkösek az ivóvízkészletek, hogy:
2.1 milliárd ember nem jut hozzá biztonságos ivóvízhez otthonában. A nem megfelelő ivóvíz percenként 3 gyermek haláláért felelős.
175 millió gyerekre lesz hatással évente a klímaválság az elkövetkező 10 esztendőben. A klímaváltozásnak köze van a legtöbb vízzel kapcsolatos problémához.
800 gyerek hal meg naponta olyan megelőzhető betegségek miatt, amelyeket a piszkos, nem biztonságos víz vagy a megfelelő higiéniai feltételek hiánya okoz. Az öt év alatti gyerekeknél ez a halálozások egyik leggyakoribb oka. Az alapvető igények kielégítésének lehetősége nélkül gyerekek milliói szenvednek a gyakran végzetes tífusztól, vérhastól, bélférgektől és a kolerától.
Átlagosan 6 kilométert gyalogolnak egyetlen nap a tiszta vízért jórészt gyerekek és nők, és hordanak 20 literes vizes kannákat a vállukon. Csak Afrikában évente körülbelül 40 milliárd órát töltenek vízhordással.
Miközben korlátlan mennyiségű víz hullámzik a tengerekben. Akkor miért nem változtatjuk édesvízzé az óceánok és tengerek vizét? Ha már jó ideje újabb holdra szállásról, leendő Hold- és Mars-kolóniákról szól a diskurzus, mindenképpen jogos a kérdés: miért jelent akkora akadályt, ha a tengervíz egy kissé sós?
Mire várunk?
Első pillantásra olyan egyszerűnek tűnik. Mint oly sok mindent, már „az ókori görögök is tudták”, hogy amikor a tengervíz elpárolog, a keletkező gőz édesvízként csapódik le, nem pedig sós vízként. Nem is akárki, hanem maga Arisztotelész figyelte meg a jelenséget és írta le a Meteorológia című művében. Ha szándékosan tengervizet forralunk, és hideg felületre vezetjük a gőzt, ahol folyékony vízzé kondenzálódik – akkor desztillálunk, azaz sótalanítunk, és ezt a módszert később sem felejtették el. Vihettek volna magukkal rézüstökből álló készülékeket az újkori hajósok is, de senki sem akart sokat tüzelni a fából készül hajókon, amelyeknek a réseit erősen gyúlékony kátránnyal tömték be. Amúgy pedig a raktereket elfoglaló sok tonnányi tűzifát is magukkal kellett volna cipelniük, így inkább maradtak a rumnál.
Egészen a 2. világháborút követő évekig kellett várni, hogy megépüljenek az első nagyobb sótalanító üzemek. De mivel a tengeri sósvíz lepárlása (a víz felforralásával) hatalmas mennyiségű energiát igényel a kapott édesvíz mennyiségéhez képest, a desztillálás finoman szólva sem gazdaságos módszer.
Született azonban egy úttörő fejlesztés, amelynek lényege, hogy nagynyomású pumpákkal, tisztán mechanikai úton préselik át a tengervizet egy speciális, mikroszkopikus lyukakkal ellátott szűrőmembránon, amely visszatartja az oldott sókat. Ez a fordított ozmózis, ami több mint tízszer hatékonyabb a klasszikus lepárlásos módszernél, ezért mára már mellékvágányra helyezte a desztillációs megoldásokat. Ráadásul tízszer olcsóbb is, mert nem kell hatalmas energiával felforralni és gőzzé alakítani vizet.
Akkor mi a gátja annak, hogy nagy mennyiségben állítsanak elő édesvizet a Földön?
Még ez is drága...
Bár a fordított ozmózis tizedannyi energiát fogyaszt, mint a lepárlás, a hagyományos vízforrásokhoz (kutak, folyók, tavak stb..) képest még mindig rendkívül drága. Egy köbméter (1000 liter) fordított ozmózissal sótalanított víz előállítási költsége 0,60-1,20 dollár között mozog. Ez sokszorosa annak, amit egy átlagos önkormányzat a folyóvíz tisztításáért fizet. Nem beszélve a méregdrága sótalanító üzemekről, membránokról és az üzemeltetésről. Na és ott van még a szállítás. Ha a vizet több száz kilométerre, a szárazföld belsejébe (például Afrika belső területeire) vagy magasabb városokba kell eljuttatni, akkor az értelemszerűen tengerparton épült sótalanítóktól csővezetéket kell építeni, felfelé meg szivattyúzni is. A költségek ezzel meg is duplázódhatnak.
...és súlyosan környezetszennyező
Még a fordított ozmózis sem varázsolja el a kiszűrt tengeri sókat, csak kettéválasztja a tengervizet. Ami marad: egy extrém sűrű, hipersós, vegyszeres, mérgező koktél (brine).
Minden liter előállított ivóvíz mellett körülbelül 1,5 liter klórral és rézzel szennyezett, toxikus sóoldat-koncentrátum keletkezik,
amit ugyan hígítva és kezelve, de magas hőmérsékleten pumpálnak vissza a tengerbe – oxigénmentes rétegeket (holt zónákat) hozva létre, és halálos óceáni savasodást okozva, ami a tengeri élővilágot sok esetben elpusztítja. Egy-egy sótalanító nagyüzem környékén nem ritkán komplett tengeri ökoszisztémák omlanak össze.
Indul a sóoldatbányászat
A világon jelenleg működő körülbelül 17 ezer tengervíz-sótalanító üzem összesen naponta csaknem 100 millió köbméter édesvizet állít elő. Hogy a léptéket érzékeljük: az összes sótalanító nagyjából 2-3 hét alatt képes lenne teljesen feltölteni édesvízzel a Balatont tengervízből. Soknak tűnik,
de ez a mennyiség csak a napi globális emberi ivóvízszükséglet körülbelül 1-2 százalékát fedezi.
És persze a naponta kiszűrt 150 millió köbméter sűrű, mérgező sókoncentrátummal (brine) is kezdeni kellene valamit.
Úgy tűnik, dereng már a fény az alagút végén, mert új iparág van születőben: a sóoldatbányászat. A tengerek ugyanis tele vannak stratégiai fontosságú, kritikus ásványi anyagokkal, mint például:
- a repülőgépgyártásban és az autóiparban fontos magnéziummal,
- az akkumulátorokhoz ma még nélkülözhetetlen lítiummal („fehér arannyal”),
- a félvezetők, mikrochipek, LED-kijelzők és napelemek gyártásához szükséges galliummal,
- és még uránnal is.
Bár a tengerekben alacsony a koncentrációjuk, a sótalanító üzemek toxikus sűrítményében viszont már mérhető mennyiségben megtalálhatók. Kinyerésük – a környezetpusztítással, tájrombolással és mérgező meddőhányókkal járó szárazföldi bányákkal ellentétben – fenntartható. Már csak azért is, mert eleve a veszélyes tengeri hulladékból bányásznak. Ha ez sikerül, a sótalanítók nemcsak tiszta ivóvizet, hanem értékes ritka fémeket is előállítanak, és a tengeri életre veszélyes, tömény sókoncentrátum mennyiségét töredékére lehet csökkenteni - közölte az index.hu.
Kövesse a Kárpátinfo.net oldalunkat: Facebook, Telegram, Twitter!
Legfrissebb híreink: Ukrajnai háború, Mozgósítás, Kárpátalja hírek, Ukrajna elnöke
