A disznóvágások letűnt aranykora. Van még némi remény?

November végén a hagyományoknak megfelelően az egész Kárpát-medencében beköszönt a disznóvágások kora. A kárpátaljai magyarok egészen a legutóbbi időkig ragaszkodtak ahhoz a régi jó szokásukhoz, hogy a családjuk ellátására szánt téli hízót egyedül neveljék fel. Vagy ha az nem volt kivitelezhető, akkor megegyeztek valamelyik sertéstartással foglalkozó szomszéddal, ismerőssel. A megállapodás természetesen arról szólt, hogy az illető számukra nevelje fel a karácsonyt megelőző időben immár vágásérett állapotba kerülő jószágot. Most viszont szinte minden a sertéstartás és a disznóvágás ellen szól. A szétszakított két-három fős családoknak egyszerűen nem érdemes egy másfél mázsás hízót levágni, mert mire az elfogyna, a fagyóba tett hús élvezeti értékéből igencsak sokat veszít.

Apropó, mélyhűtő! Bár az utóbbi hetekben volt alkalmunk többször kipróbálni, hogy a készülék mennyire bírja a hosszú áramkimaradásokat, és a jelen tapasztalatai szerint akár egy húszórás áramszünet sem jelent gondot, azért számba kell venni azt is, hogy a tél beálltával ennél még nagyobb megpróbáltatásokkal is szembe kell nézni.

Egyébként nem kedveznek a háztáji sertéstartóknak a jelenlegi magas takarmányárak. Ha mindent összeszámolunk, akkor jelenleg egyszerűen megéri készen megvenni a téli hízót. Már ha a tüzelőanyag, a rezsiszámlák kiegyenlítése, a mindennapi betevő és a szükséges gyógyszerek beszerzése után maradt még pénzünk. Amúgy néhány aktuális kiadást még nem is említettünk: hisz az évekkel ezelőtt feleslegesnek ítélt és ezért kidobott csempekályha helyére beállított folyton égő, vagy a gázkazán működését biztosító akkumulátor és a hozzá kapcsolt inverter is rengeteg pénzbe kerül. Nem beszélve arról, hogy ha valaki úgy döntött, áramfejlesztőt vásárol.

Visszatérve a disznóvágásokra. Falvainkban ez idő tájt hajnalonként azért mégiscsak felvisít néhány odaszánt hízó, és szorgos kezek nyomban hozzá látnak a perzseléshez, a levágott állat megtisztításához és szakszerű szétszedéséhez. Nem sokkal ezután a kondérban már rotyog a belsőség, a lábasban sül a hurkatöltelékhez adandó fűszeres hagymás zsír. A kolbász kora délután már a füstölőben szikkad, s várja, hogy holnapután a már korábban odakészített fűrészpor alá gyújtson a gazda.

Amibe talán, mint sajátos mentőövbe belekapaszkodhatunk, az a következő: vidékünkön malactartással még mindig kifizetődő foglalkozni – vallja Lajos barátom, aki több mint három évtized óta nyomon követi a háztáji jószágtartás terén lejátszódó folyamatokat. Mivel elismert böllér, ilyenkor sok-sok helyre hívják, így első kézből értesül a gazdák hozzáállásáról, számításairól, további terveiről.

Aki még bírja erővel a jószág körüli mindennapi teendők elvégzését, az bátran vállaljon be legalább egy koca tartását. Így akár még vásárolt takarmányon is megtérül a befektetett munka és pénz. Természetesen csak akkor, ha mindezt jól csinálja. Továbbá aki két-három 50-60 kilogrammos süldőt vagy ennél valamivel nagyobb hízónak valót vásárol és tartja három-négy hónapon át, mindez annak is megtérül. Hisz ez idő alatt a tápos jószágból háztáji sertés válik, melynek húsa, de mondhatom, minden porcikája sokkal ízletesebb lesz, mintha mindezt a szupermarketekben vásároltuk volna meg.

Kovács Elemér