Méhészet – 2023 - A háború mindent felülír

Ütött-kopott kamion áll meg az ismerős nagylucskai méhész háza előtt. A jármű ponyvája ugyancsak szakadozott, felfedezni vélek rajta néhány golyó ütötte lyukat is. Vászja, a sofőr, igazán nem mondható bőbeszédűnek. Kérdő tekintetem láttán csak annyit jegyez meg, hogy a kamiont az unokaöccsével közösen használja. A rokon meg fuvaroz mindent, és jár is sokfelé… Ő viszont legszívesebben Kárpátaljára jön, most a harmadik fordulónál tart. Műrajokat szállít a messzi Dnyipropetrovszk környékére. Maga is ott méhészkedik. Vallja: a világ legbékésebb foglalkozása az övé.

Bő évtizeddel ezelőtt a kárpátaljai méhészek jövedelmének nagy része nem az eladott mézből származott, hanem a tavasszal jó pénzért értékesített műrajokból. Ezeket hatalmas teherautókon ezerszámra vitték az ország keleti felébe, és jutott belőle még távolabbra is, például Szibériába. A felvásárlók minden év áprilisának közepén megjelentek, mivel azokon a tájakon, ahonnan jöttek, a zord időjárási körülmények miatt nincs reális lehetőség a méhcsaládok kiteleltetésére. 

A Krím félsziget elfoglalása után kialakult háborús helyzet miatt az Oroszországba történő szállítás nagyon körülményessé vált. Az csak Fehéroroszországon keresztül egy nagyobb kitérővel valósulhatott meg. Az érintettek közül sokan úgy gondolták, hogy a múlt év februárjában kitört orosz-ukrán fegyveres konfliktussal hosszú időre megszakad a kárpátaljai és az ország keleti felében élő méhészek ilyen jellegű együttműködése. De mint látjuk, szerencsére mégsem ez a helyzet. 

– Szomorúan vesszük tudomásul, hogy a boldog békeidőkkel össze sem hasonlíthatóak a mostani állapotok – szögezi le nyomban beszélgetésünk elején Biró Ferenc izsnyétei méhész, aki minden évben maga is bekapcsolódik a műrajok eladásának a szervezésébe. – Május első hetére elértük a háromezres tételt, ami a korábbi évekhez képest ugyan jelentős visszaesésnek számít, ám mégis több a semminél. Ami viszont továbbra is elkeserítő, hogy egy évtizeddel ezelőtt még háromszor annyi pénzt kaptunk egy-egy fiatal méhcsaládért, mint manapság. Hogy akkor mégis miért csináljuk? És miért teszik továbbra is a dolgukat a kelet-ukrajnai kollégák is? A válasz nagyon egyszerű: mert élni kell, élni muszáj.

– Valaki a minap úgy fogalmazott: egy erősen zsongó méhkaptárra hasonlít az egész európai mézpiac, ahol az anyakirálynő messze nem azzal foglalkozik, amivel kellene…

– Mi itt, Kárpátalján is jól érezzük az ebből adódó feszültséget. Hogy mást ne mondjak, a nagybani mézkereskedők potom pénzért szeretnék felvásárolni a tavalyi készleteket, amiből sajnos még jelentős mennyiség található raktáron. Az öreg kontinens nyugati feléből érkező híreket hallgatva szinte biztosak lehetünk benne, hogy a helyzet jó ideig még így is marad. 

– Aki régóta méhészkedik, annak bizonyára sikerült maga körül kialakítani egy stabil vevőkört. 

– A háború mindent felülír. Sok ismerős család máshová költözött, akik itt maradtak, azok kevesebb mézet vásárolnak, mivel más, úgymond fontosabb dologra kell a pénz. A pandémia is erősen visszaszorulóban van, tegyük hozzá, hála Istennek, így kevesebb figyelmet kap ez a természetes immunerősítő. Azért nem esünk kétségbe, hisz mindig akadnak új vevők, és köztudottan a méz nem tartozik a könnyen romló élelmiszerek közé.

– Vajon miként alakul a mostani idény? Lassan elvirágzik fő növényünk, az akác, hogy a helyébe a hárs lépjen.
Kérdésemre Szűcs Zoltán mezőkaszonyi méhész válaszol.

– Újból bebizonyosodott, hogy igazából nem a kemény mínuszokkal beköszöntő téli hónapok jelentik méhcsaládjaink számára az igazi veszélyt, hanem az, ha ősszel nem készítettük fel őket megfelelő módon a nyugalmi időszakra – mondja a tapasztalt szakember. – És itt elsősorban nem csupán a kaptárakba betárolt megfelelő mennyiségű élelemre, hanem az atkafertőzés terjedésének megakadályozására gondolok. Mostanra mindenki belátta, hogy a varroa atkával együtt kell élni, de korántsem mindegy, hogy beteleléskor mennyire fertőzött a kaptárak népe. Tavaly sok kolléga kockáztatott, elhanyagolta a védekezést, s ennek tavasszal tapasztalta meg a szomorú következményét. Jól tudjuk, a háború okozta bizonytalanság nem éppen az előrelátó, hosszú távra szóló tervezést erősíti az emberekben. Jelenleg mégis úgy tapasztalom, hogy kollégáim körében az optimista életérzés kerekedik felül. Május közepére már mindenki túljutott az első pergetésen. Ezt a beavatkozást mindenképpen meg kellett tenni annak érdekében, hogy tiszta akácmézet nyerjünk. A vegyes virágméz ugyan az átlagosnál valamivel kevesebbet fizetett, mivel áprilisban ismét ránk köszöntött néhány hűvösebb időszak. Az akác viszont bő hozamot ígér. Voltaképpen tavaly is ennek a növénynek köszönhető, hogy nem ráfizetéssel zártuk az évet. Ha idén még a hárs is jól sikerül, amire az időjárás alakulását figyelve minden reményünk megvan, akkor nem dolgoztunk hiába. 

– Ön szerint a kárpátaljai méhészeket mennyire érinti az európai mézpiacon kialakult súlyos helyzet?

– Tudni kell, hogy a megyénkben működő méhészek többsége mindig is a helyi piacra termelt, ezzel szemben a belső Ukrajnában és a keleti végeken tevékenykedő sorstársak portékájukat mindig is főként exportra szánták. Nem is igen tehettek mást, mivel arrafelé a környezeti adottságoknak köszönhetően rengeteg mézet termelnek. Nálunk egy méhcsalád jó esetben egy szezonban húsz kilogramm mézzel örvendeztet meg bennünket, ott viszont nem ritka a családonkénti 200 kilogrammos átlag. Hja, ha az emberfia egy tízezer hektáros, különböző időszakban virágzó napraforgótáblán tudja vándoroltatni a méheit! Visszatérve Kárpátaljára. Igaz, hogy a fegyveres konfliktus következtében sok ismerős család elmenekült, ám lassan azt is megtapasztaljuk, hogy azok, akik kényszerűségből a vidékünkre költöztek, nagy bizalommal vannak a helyi termékek, így az itteni méz iránt is. Szomorúan azt is tudomásul kell venni, hogy kiöregedőben van az itteni méhésztársadalom, és egyelőre nincs utánpótlás. Tehát amit idén helyben megtermelünk, arra reménység szerint akad majd vevő is. 

Kovács Elemér