A két vadász

Unokatestvérek voltak, s mindketten a természet és a vadászat szerelmesei. Ebben az időszakban a szovjetrendszer kissé kezdett magához térni a második világégés okozta nehézségekből. Lassan a lakosság is megnyugodott, úgy-ahogy. Amit tudtak, elfelejtettek a múlt borzadalmaiból, amit nem tudtak, a rendszer gondoskodott arról, hogy mégis elfeledjék. Ők sem beszéltek a múltról, még egymás között sem. Élték saját kis családi életüket, nevelték a gyermekeiket. A vallási ünnepeket csendben megtartották.

Lehetőségük szerint, mikor idejük és a szabályzat engedte, vadásztak, főleg télvíz idején. Mert a munkásembereknek máskor nem igen volt idejük erre. Főleg ketten szerettek vadászni, nem kedvelték a nagy társaságot. Mindkettőjük családja átélte a kommunista diktatúra megpróbáltatásait, az egyikük talán túlságosan is.

A vadászat szeretete őseiktől örökölt szenvedélyük volt, és ha nem lett volna az a bizonyos második világháború, biztos, hogy a sorsuk másként alakul. Talán ezért is nem szerették a nagyobb társaságot, és nem csak vadászatkor.

A környékünkön nem volt olyan hely, amelyet ne ismertek volna. Novembertől, más munkájuk nem lévén, a két vadász vasárnaponként elővette a gondosan tárolt fegyverét, és kisétált a természetbe. Ott érezték igazán jól magukat, a friss hó illata, a fehérbe borult természet szépsége elvarázsolta őket. Általában apróvadra: nyúlra, rókára, fogolyra vadásztak. Abban az időben fácán ritkán fordult elő a környéken, fogoly viszont volt sok. Mindig úgy tervezték az útvonalukat, hogy céljuk elérése közben útba essen egykori birtokuk földje.  Ilyenkor vágyakozva gondoltak vissza a közelmúltra. Egymáshoz is ritkán szóltak. Vadászatukra kutyát ritkán vittek magukkal, csak akkor, ha éppen nem volt friss hó.

Azon a bizonyos decemberi reggelen is, mint oly sok másikon, ketten indultak el. Nem esett hó, tehát vitték magukkal a kutyát. Pajti igen jó vadász volt. Igaz, koros volt már ez a kopó-farkaskutya keverék. Néhány kilométer gyaloglás után kiértek a Nagytécsi-völgyhöz, amely a Várhegy alatt nyugati irányban húzódik az államhatár felé. Már kivilágosodott. Megbeszélték, hogy mivel nincs friss hó, nem fognak nyomozni, nincs értelme, hanem egyikük standot áll, a Kis Orvos-cserjéje fölött, mely éppen a Várhegy alatt terül el, és ha van benne nyúl vagy róka, úgyis a Várhegy irányába menekül. A másik pedig beengedi a kutyát a cserjésbe, és követi egészen a Czébely-dombig, amely szintén a Várhegy alatt van. Ily módon az esetleg oldalba kitörni akaró vadat elejtheti. A kutyás vadász kisidő múlva, mikor úgy érezte, hogy társa már fönn van a leshelyén, elengedte a kutyát, s az megértve föladatát, rögtön munkához látott.  Gazdája oldalból figyelte. Hamarosan meghallotta, hogy a Pajti igen erősen csahol. Ebből arra következtetett, hogy az eb rókát kapott föl, mivel a kutyák általában más–más hangot adnak minden állatfajra. Néhány pillanaton belül eldörrent a tetőn a kiálló vadász fegyvere, méghozzá kétszer egymás után. Mikor befejezték a hajtást, kiderült, hogy valóban rókát ért találat.

Mielőtt továbbindultak volna, úgy döntöttek, hogy áthúzódnak a Kis-Szélhegy és a Nagy-él alatti részre. Átkutatják a Bakkaj-cserjést, amely a Várhegy délnyugati oldalán terül el, a továbbiakban pedig megkerülik a Kincstári-kertet, a gyümölcsösön átmennek a régi üdülő helyére, onnan a Sari-élre, majd a Krüzsely-cserjésen keresztül hazaindulnak. Nem voltak nagyigényűek, ha délig nem is lőttek semmit, ami ritkán fordult elő, akkor is hazafelé vették az irányt, hacsak útközben vaddal nem találkoztak.

Rábukkantak néhány szarvas és vaddisznó nyomra, de ezek sem voltak frissek, s amúgy sem érdekelte őket. Elértek a Krüzsely-cserjéshez, amely a Lázár-forrás alatt van, a Várhegy északkeleti részén. Mikor csoportosan hajtják ezt a cserjést, fölfele, a Várhegy irányába teszik. Mivel amúgy is hazafelé indultak, úgy döntöttek, hogy a szóban forgó területet közrefogják, egyikük megy a jobb oldalon, a másik meg a balon, a Pajti kutyát pedig középre engedik. Nagyon sok nyúl- és rókanyom volt a környéken, de mivel friss hó már rég nem esett, hasznavehetetlenek voltak. A vadász látta, hogy a társa arra vár, hogy elengedje a kutyáját, és indulhatnak lefele. Rég bevett szokás volt náluk, még nagyvadászaton is, hogyha a kutya hajt, a hajtók megállnak, és figyelik az állat mozgását és csaholását. Most is ez történt.  Pajti csaholása hamar fölhangzott, és a két vadász mozdulatlanná merevedett, tovább figyelve a kutya mozgását. Kis idő múlva a kutyás észrevette, hogy egy nyúl közeledik feléje nagy iramban. Egy lövéssel le is terítette. Pajti kutya azonban még ezután is le s fel loholva, idegesen csaholva hozta tudomásukra, hogy még egy nyúl van a hajtásban.

Nemsokára a túloldalon álló vadász fegyvere is megszólalt, méghozzá háromszor. Kiderült, hogy két nyúl volt a hajtásban, amiket Pajti föl is hajtott, csak az első lövéstől megijedve a másik nyúl visszavágott, és a Várhegynek vette az irányt. A nyúlnak van egy olyan szokása, hogy mielőtt lelépne, becsapva a kutyát, fut egy kört, hogy megtévessze üldözőjét. Ennek a második nyúlnak ez lett a veszte, mert éppen szembe rohant Pajtival. Mindezt a túloldalon leálló vadász végignézte a Domb-élről, és nem mozdult a helyéről, kivárt, amíg rátereli a nyulat. Minden a terv szerint haladt, csak a nyúl került kissé távolabb a kelleténél, ezért is volt szükség a három lövésre.

Lenn, a cserjés aljában találkoztak, mindkettejüknél volt egy-egy nyúl meg egy róka. Ez jó eredménynek számított. Pajtit megdicsérték, megsimogatták, és a hátizsákból előkerült a kis üveg borocska. Ittak egy kortyot, és elindultak hazafele a mocsáron át. Ekkor szép nagy pelyhekben hullani kezdett a hó is.

Útközben beszélgettek: 

–    Nemsokára a születésnapod lesz, Sándor – szólalt meg az egyik.
–    Szenteste leszek 37 éves.
–    És – faggatta tovább Rezső – a nagyobbik fiadat beadod az erdészeti iskolába? Úgy vettem észre, nagyon szereti a vadászatot. 
–    Nem – mondta Sándor –, elég volt nekünk apám sorsa. Ellesznek velem mindketten a kolhozban.
–    De, ha szereti – erősködött Rezső.
–    Nem érdekel, féltem őket. Biztos még mindig megfigyelés alatt van a családunk az apám miatt, és nekem már elegem van az idegeskedésből.

A két vadász lassan ballagott hazafelé. Közben még nagyobb pelyhekben hullott a hó, és a pelyhek nemcsak a nyomokat takarták el, hanem a rájuk nehezedő múltjukat is. Azóta a nagyobbik fiúból vadász lett, igaz az erdészeti iskolát apja tiltakozása miatt nem végezte el, de a természet megtanította mindenre, amire szüksége volt a vadászatokon.

A két vadász, Sándor és Rezső, azóta is együtt vadászik Pajti kutyával abban a bizonyos hóesésben, csak már az örök vadászmezőkön, ahol bizonyára teljes béke honol, és nem kell félniük semmitől és senkitől. Emlékük legyen áldott!

Stók Lajos
 

---

 

Kövesse a Kárpátinfo.net oldalunkat: Facebook, Telegram, Twitter!
Legfrissebb híreink: Orosz-ukrán háború, Mozgósítás, Kárpátalja hírek