Beregszászi történetek - A Fehér Kő

Beregszász központjában a Hősök parkja és helyi buszjáratok megállója között hosszú évtizedekig üzemelt egy hangulatos és közkedvelt kávézó és étterem, a Fehér Kő. Az épület földszintjén volt a kávézó, itt én is sokszor megfordultam, az emeleten pedig maga az étterem. Az 1980-as évek második felében az étteremben dolgozott édesanyám két testvére. 1990-ben, a sikeres érettségimet itt ünnepeltük meg a barátaimmal. Rocker ököl vas ököl, sörös korsót emel föl!

A témában kutatva azt olvastam, hogy a vendéglátóipari létesítmény Beregszász városának eredetmondájából kapta a nevét. Az idősebb nemzedék jól ismeri ezt az éttermet, biztos vagyok benne, hogy mindenkinek van valamilyen emlékezetes mozzanata, története a hellyel kapcsolatban. Én arra emlékszem, hogy itt mindig volt élő zene. Az együttesek és a zenészek nevére sajnos már nem emlékszem. 1970-ben, a Kárpáti Kalendárium című kiadványban megjelent esszéjében Csanádi György helytörténész a következőket írta: „Olyan emberrel még nem találkoztam, akinek a Fehér Kő ne tetszett volna. Valami egészen különleges hangulata van ennek a szép, reprezentatív helynek. Nem tudom megmondani, hogy mi vonzza jobban az embereket, a helyiség modern, ízléses berendezése, a figyelmes kiszolgálás, a kitűnő zene, vagy az esténként bemutatásra kerülő műsor?”

Az étterem előtt volt egy fehér kövekből emelt fal, amin kapu és ablak is volt. A tér felőli részen álltak az állami taxik, itt volt a droszt. Sokszor árultak itt ostya tölcséres fagylaltot, csokoládé és vanília ízben. Ez a szovjet fagylalt nem csupán szimpla édesség volt, hanem egyenesen a kor kulturális és kulináris örökségének része. Számomra ma is kultikus, a gyermekkoromat idézi fel bennem. Ennyi év után is itt érzem a sajátos ízét a számban. Alkalomszerűen árultak itt még dinnyét, narancsot és egyéb gyümölcsöket illetve zöldségeket. Milyen ízletesek, finomak voltak azok a dinnyék! A nagy Szovjetunió melegebb vidékeiről hozták Kárpátaljára egzotikus kinézetű árusok.

Nyerőszelvényeket is árultak. Az áruk változó volt, minél drágább volt a szelvény, annál többet lehetett nyerni vele. Hosszúkás szelvények voltak, a budapesti vonaljegyekhez hasonlatosak, az egyik végét le kellett tépni, úgy lehetett megnézni, hogy mit rejt a belseje. Most, hogy belegondolok, gyerekként is vásárolhattam, nem volt semmilyen korhatáros megkötés. Egyszer egy 15 kopejkás szelvénnyel nyertem 10 rubelt. Volt ám dőzsölés! A Fehér Kő étterem melletti boltban megittam néhány pohár üdítőt, mindenféle csokikat vásároltam, meg foszlós kalácsot, bulocskát, ahogy a beregszászi magyar mondta akkor. 10 rubel nagy pénz volt, főleg egy gyerek számára. A másik esetben pedig minden zsebpénzemet eljátszottam, mehettem haza gyalog. Az még rendben is volt, de csak hét közepén jártunk, csütörtökön és pénteken nem volt uzsonna. Édesanyámnak nem vallottam be, hogy szerencsejátékra költöttem a pénzt, amit a hétre adott.

A Fehér Kő melletti térről indultak a helyi járatok, én a Beregardóba járó 6-os, vagy a Jánosiba közlekedő 11-es busszal jártam iskolába és haza. Megesett, hogy a Csigaszugig közlekedő 3-assal utaztam, ilyenkor még várt rám egy fél kilométeres séta. Ilyen esetekben, amíg hazaértem a festői szépségű Kolhoz utcai otthonunkba, elmajszoltam valamilyen süteményt.

Később, kamaszként, sokszor volt találkahely ez a kőfal. Megjegyzem kisgyerekként inkább ez jelentette számomra a Fehér Kő fogalmát, mintsem az étterem. Bár a kávézóban finom süteményeket is lehetett kapni, no meg nyírfa- és almalét. Egy időben ezeket szerettem, még nem voltam tudatában, hogy komlóból és malátából készülnek a legízletesebb üdítőitalok. Amíg a szüleim kávéztak, én édességgel tömtem magam. A lázadó, rocker korszakban, a haverokkal sokszor találkoztunk a fehér falnál. Összeadtuk a pénzünket és kerestünk egy megbízható felnőttet, aki a Kalász nevű boltban alkoholt vásárol a számunkra. A rosszemlékű Sztolove, a Sztrumok meg társaik. Megkóstoltuk a szovjet borkultúra eme „remekeit”, és máris azt gondoltuk, a minénk a világ. Ide nekem az orosz lányt! Ahogy a zseniális Sándor György mondta: „Fiatalok! Tiétek a jövő! Régebben úgy volt, hogy a miénk lesz.”

Kenyeret is árultak a fal tövében. Az egyik kedvencem a fekete kenyér volt. Nem is tudom miért. Azért, ha jobban el voltam eresztve, inkább a frissen sütött fehér kenyeret vásároltam, amit a népnyelv szerbkenyérnek hívott. No meg a ropogós kiflit, olykor sós perecet. Egyszer, csak úgy baromkodásból, felmásztam a fal tetejére. Késő délután volt, már sötétedett, ám pont akkor járt arra apai nagynéném, aki igencsak meglepődött, amikor meglátott. A kérdésére válaszolva közöltem vele, szerettem volna megtapasztalni, hogy milyen magas beosztásban lenni. Fura mód, a tériszony csak később alakult ki nálam, és természetesen jóval nagyobb magasságok, vagy, ha úgy tetszik, mélységek esetén jön elő.

Egyszer egy verekedésbe is belekeveredtem a falnál. A város szélén található Mikrorajonnak nevezett kerületben élő társasággal keveredtünk szóváltásba. Nem volt ez nagy bunyó, ahogy a 13. harcos című filmben az egyik viking vitéz mondta: csak kisebb szakmai nézeteltérés.

Ukrajna első gazdasági válsága idején, 1994 őszén vállaltam először munkát Magyarországon, ezt követően egy évtizedig ingáztam az otthon és megélhetést biztosító munka között. Hosszú hónapokig voltam távol, amikor hazajöttem, több más hely mellett, mindig eljöttem a kőfalhoz is. Az egykori vidám társaság tagjai közül már akkor is több cimbora költözött át az árnyékvilágba, a falnál megállva emlékeztem meg róluk. Egyszer aztán, akkor már egyetemista voltam, hazatérve, a fal eltűnt. Csak mostanában tudtam meg, hogy az étterem épületét megvásárló vállalkozó bonttatta el. Én mindvégig meg voltam győződve arról, hogy a kőfal a város tulajdonában állt. Ebben is tévedtem. Nem tudom, mikor és ki építette. Még kisgyerekként – már akkor is vonzott a történelem – különböző eredettörténeteket találtam ki, és ezeket elmeséltem az utcánkban lakó gyerekeknek. Az én olvasatomban volt a kőfal kelta kultikus hely, a római birodalom keleti limesének megmaradt része, magyar végvár romja stb. A valóságban a város ikonikus helye volt. Sajnos csak volt.

Ha filozófia mélységeibe akarok lemenni, akkor ez a fal egyszerre jelentette számomra a Szovjetunió okozta korlátot, de ugyanakkor a védelmet is. Egy olyan kor szimbóluma volt ez a fal, amikor a szabad akarat nemkívánatos, sőt veszélyes volt. Amikor felülről mondták meg nekünk, hogyan éljünk, mit tegyünk és mit gondoljunk, viszont cserébe létbiztonságot, állandóságot és közösségi érzést biztosítottak. Többé-kevésbé. Ha jobban belegondolok, ma is ez a helyzet, felülről irányítják az embereket, csak éppen a létbiztonság hiányzik.

Lengyel János
 

---

Kövesse a Kárpátinfo.net oldalunkat! Értesüljön időben a legfontosabb ukrajnai és kárpátaljai hírekről! Kövessen minket Facebookon, Instagramon, Twitteren  vagy iratkozzon fel Google News csatornánkra!