Beszélgetés Sápi Zsolt badalói lelkésszel - Isten tenyerén

A lelkész minden korban meghatározó személyisége volt egy közösségnek. Ma, amikor sok az egyedül maradt, idős, beteg ember, amikor apátlanul nőnek fel gyermekek, szétszakítottságban élnek családok, amikor mozgásuk korlátozásától szenvednek férfiak – az igehirdetés fontos szolgálata mellett bizony a lelkigondozásra is sokkal nagyobb gondot kell fordítani. Sápi Zsolt, Badaló és Macsola református lelkésze ezt a feladatot is komolyan felvállalta. Vajon pályafutása kezdetén gondolt erre? Többek között erről is, illetve gyermekkorról, elhívásról, családról, a lelkész közösségben betöltött szerepéről beszélgettünk.

– Hogy emlékszik vissza gyermekkorára, milyen kapcsolata volt Istennel, az egyházzal, mikor döntött a lelkészi hivatás mellett? 

– Egy festői környezetben, Szőlősgyulán töltöttem a gyermekéveimet. Abban az időben nagyon sokan voltunk fiatalok, s kihasználtuk a környék minden adottságát, a domboldali szőlőket, az erdőt, a rétet… Hétéves koromban vittek el szüleim a templomba, s ez számomra nagyon meghatározó volt. Édesapám mellett ültem. Nem emlékszem, miről szólt az ige, de megértettem, hogy valaki olyasvalaki is jelen van az istentiszteleten, akit bár szabad szemmel nem látunk, de ott lehet az én kicsi szívemben hit által. Ettől kezdve minden vasárnap kértem, hadd mehessek én is templomba. És 10-11 éves koromtól már magam jártam. Egyre több mindent kezdtem megérteni. Becsatlakoztam az ifi csapathoz, a hittanórák, a kátéórák nagy hatással voltak rám. 15 éves koromban egy aklihegyi táborban átadtam a szívem Krisztusnak. 

– És ez meghatározta az iskolaválasztást is…

– Fontosnak tartottam, hogy egyházi iskolában tanuljak tovább: a Péterfalvai Református Líceumban végeztem. Ott szólított meg az Úr: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy” (Ézs 43,1). Sajnos akkor a püspöki meghallgatást lekéstem, nagyon el is keseredtem, amiért ezt így elnéztem. Aztán megértettem, hogy Isten valószínűleg még készíteni akar engem a teológiára. Elmentem két évre Budapestre egy szakiskolába, ahol marketing és reklámügyintéző szakon végeztem. Ezután jelentkeztem a teológiára.

– A szakiskolában kapott megerősítést, hogy nem ez az Ön útja?

– Mindig is a teológián akartam tanulni. Már egy év után is lehetőségem lett volna eljönni Beregszászba a meghallgatásra, de mivel én nem szeretek félbehagyni semmit – úgy is neveltek –, így ezt a szakiskolát előbb befejeztem. Időközben Budapesten csatlakoztam több református gyülekezet ifijéhez is, ahol amellett, hogy megerősödtem, egy újfajta szemléletmód is bekerült az életembe. Egyre újabb és újabb kijelentéseket kaptam Istentől, hogy készítelek, formállak, erősítelek, és nagy feladatokat akarok majd rád bízni. Én ezt az időt amolyan előkészítőnek fogadtam el. Soha nem vesztettem szem elől, hogy nekem teológiára kell menni, és ebben megerősítést is kaptam. 

– Hol végezte a teológiát?

– A beregszászi meghallgatás után a Károli Gáspár Református Egyetemre irányítottak. Én annyira boldog voltam, hogy nem kell otthagynom Budapestet! Egyébként az alatt a két év alatt, míg a szakiskolában tanultam, többször voltam a teológián, kíváncsiságból. Emlékszem, amikor legelőször haladtam el a Ráday utcában, és az egyik épület homlokzatán elolvastam, hogy a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kara, éreztem, hogy egyszer itt fogok tanulni. És nagyon szép öt évet töltöttem ott. Ahhoz az áldásos generációhoz tartozom, akiket még tanították azok a professzorok, akik már évtizedeken át meghatározó személyiségei voltak a teológiának, könyveket, tankönyveket írtak, s bár már nyugdíj előtt vagy után voltak, még négy éven keresztül részese lehettem az ő tanításuknak, és nagyon nagy hatást gyakoroltak rám. A mai napig úgy emlékszem vissza ezekre az évekre, hogy Isten ezeken a tanárokon keresztül is készített engem arra, hogy az ő igéjét rendületlenül és tisztán hirdessem. 

– Mit tart a lelkész legfontosabb feladatának?

– A legfontosabb az igehirdetés. Abban az időben a teológián is erre fektették a legnagyobb hangsúlyt. Úgy gondoltam, hogy az igehirdetésre, az arra való felkészülésre kell a legtöbb időt fordítani. Már akkor eldöntöttem, hogy a vasárnapi igehirdetésre még hétfőn elkezdek készülni. Ekkor még nem tudhattam, hogy Mezőváriban fogom kezdeni a szolgálatomat… Ez egy nagy gyülekezet, nagyon sokrétű szolgálattal, sokféle alkalmakkal. Nagyon hálás vagyok Istennek az ott töltött három évért, mert így sok szolgálati területre ráláthattam, olyan alkalmakat tarthattam Zán Fábián Sándor püspök felügyelete mellett, melyek, azt gondolom, minden gyülekezetben fontosak lennének, s amilyeneket egyébként a teológián nem tanítanak. Az ott szerzett tapasztalatok az előnyömre váltak, s mondhatom, azokból élek. 

– A lelkész nem igazán választhatja meg a szolgálati helyét. Most Badalóban beszélgetünk. Hogy érzi, jó helyre került?

– Határozott igen a válaszom. Tudtam, hogy egyszer Mezőváriból el kell jönnöm, s egy idő után vágytam is arra, hogy önálló lelkészként is kipróbáljam magam. Amikor püspök úr szólt, hogy szeretnének kihelyezni a Badalói Református Egyházközségbe, én örömmel mondtam igent. Badalóban már akkor is egy nagy gyülekezet volt, s a falu életében a gyülekezet nagyon fontos szerepet töltött, és tölt be ma is, gyakorlatilag a szíve a településnek. Hiszem, hogy azért kellett három évig Mezőváriban a püspök úr mellett szolgálnom és tanulnom, hogy ebben a gyülekezetben be tudjam tölteni a szolgálatomat. Ide olyan lelkész kellett, aki stabilitást hoz, aki különböző alkalmakat indít és szervez. Ezt pedig ott megtanultam.

– Már családos emberként foglalta el itt szolgálati helyét?

– Egyedülállóként érkeztem Badalóba. Két év múlva házasodtam meg. Egyébként érdekes volt megtapasztalni, milyen egyedülállóként a szolgálat, s milyen családosként. Mindkettőben nagyon sok áldás van, de azért éreztem, és Isten is munkálkodott bennem, hogy szükség van egy segítő társra, illetve a gyülekezetben hosszú ideje nem volt tiszteletes asszony, s hogy lelkészcsalád lett itt, az nagyon sokat jelentett a gyülekezetnek. Egyedülállóként minden alkalmat, minden helyettesítést elvállaltam, úgy éreztem, meg kell tennem. Amikor megházasodtam, megértettem, hogy Isten azt akarja, hogy a családot se hanyagoljam el, hisz én a család papja is vagyok. Egyébként egy nagyszerű segítőtársat kaptam a feleségemben, úgyhogy minőségileg is megváltozott a gyülekezetben a szolgálatunk. Emese – aki péterfalvi születésű – a beregszászi főiskolán végzett biológia-ökológia szakon, és a helyi általános iskolában tanít biológiát, kémiát. Most szülési szabadságon van. Elsőszülött lányunkkal, Annával, 2014-ben ajándékozott meg az Úr, így tíz év korkülönbség van a két gyermekünk között. Folyamatosan imádkoztunk, hogy az Úr adjon egy második gyermeket is. E hosszú idő alatt nem mondom, hogy feladtam, és a hitem sem lett gyengébb, de úgy éreztem, az Úr úgy döntött, hogy a mi családunk háromtagú lesz. Nagy meglepetés ért bennünket és nagyon megörültünk, amikor tavaly megtudtuk, hogy a feleségem áldott állapotban van. Ismét csak meggyőződtünk róla, hogy az Úr mindig tudja, pontosan mire van szükségünk és mindig azt adja. Az Úr tudta, hogy nekünk legjobban egy gyermekre van szükségünk. Nagyon-nagyon boldogan fogadtuk kisfiunk megszületését. 

– Sápi Zsolt számára nagyon fontos a gyülekezeti tagokkal való személyes kapcsolat, a családlátogatás, a lelkigondozás. Hogy hatékonyabbá tegye ezt a szolgálatot, jelentkezett a mentálhigiénés képzésre is.

– A háború sok mindent megváltoztatott közösségünkben is. A kialakult helyzettel kapcsolatosan a legtöbben és leggyakrabban az elvándorlás hatalmas méretéről, a kiüresedett portákról beszélnek. Amiatt valamennyiünk szíve fáj. Ám nem szabad megfeledkezni az itthon maradottakról sem! Nagy részük idős ember, ám sokan vannak olyanok is, akik nem tudtak elmenni. S valamennyiükre egyre nyomasztóbb hatással van ez a helyzet. Ezért az igehirdetés mellett a családlátogatásra és a lelkigondozásra szeretném a legnagyobb hangsúlyt fektetni. Tanultam a teológián pasztorálpszichológiát, de úgy éreztem, hogy ebben a kialakult helyzetben szükség lenne valami új szemléletre, új pluszra, amivel a lelkigondozás még hatékonyabb lenne. Amikor olvastam arról a lehetőségről, hogy a Károli Gáspár Református Egyetem szervezi Beregszászban a főiskolán a metálhigiénés szakot, ez számomra garanciát jelentett, hogy ez a keresztyén szemlélettől nem áll távol. És valóban azt kaptam, amire számítottam, mert meggazdagította a szemléletemet, egy újfajta látásmódot is kaptam a beszélgetések vezetéséhez, empatikusabb lettem. Természetesen ez nálam mind az ige vezetése mellett megy. 

Egyébként a feleségem is – aki mindig maximálisan mellettem áll mindenben és segít: valljuk, úgy van azon áldás, ha együtt csináljuk – jelentkezett a mentálhigiénés képzésre. Ő Kamasz panasz címmel indított egy projektet a fiataloknak, mert rájuk is igen nagy hatással van ez a háborús helyzet, s foglalkozni kell a lelki egészségükkel. Szeretne majd az asszonytestvérek irányába is szervezni valami hasonlót. 

Egyre nagyobb szükség van az emberekkel való munkára, a beszélgetésekre, lelkigondozásra, mert a falu „foglyait”, akik munkájukat nem tudják rendesen ellátni, a szétszakított családokban élőket, de a három éve összezárt családtagokat is kezdi mentálisan megviselni ez a helyzet. Nagyon sokan megfáradtak. Egyre nagyobb szükség van arra, hogy a lelkész meglátogassa őket, beszélgessen velük, Isten igéjét eléjük tárja. A mentálhigiénés tanulmányaimnak köszönhetően úgy érzem, jobban tudok segíteni. 

A családlátogatáskor – évente kétszer-háromszor minden családot meglátogatok – általában együtt van a család, ám sokszor külön-külön kell beszélgetni az emberekkel, mert a családtagok olykor már nem is kommunikálnak egymással, vagy „eszik” egymást. Az idős, magányos emberekkel meg már nemcsak azért kell beszélgetni, mert egyedül vannak, hanem mert óriási rettegés van bennük: „A fiam nem lesz itthon még a temetésemen sem”... És ez – a szociális problémák, a betegségek, a magány mellett – különösen megviseli őket. Erősíteni kell őket, hisz „nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét” (2Tim 1, 7). Úgy érzem, lelkészként és mentálhigiénés szakemberként is nagyon sok a feladatom. 

– Emellett férj és családapa is…

– Nagyon fontosnak tartom, hogy a családtagok sok időt töltsenek egymással. Erre törekszem én is. Nem szeretném, hogy azt érezzék a gyerekeim, hogy „apa mindenki lelkésze, csak nem az én apukám”. Éppen ezért – még a háború alatt is, míg szabadabban lehetett mozogni – igyekeztünk minél több közös programot szervezni. Én egyébként annak tartok egy közös beregszászi bevásárlást is – ezt most sajnos egyedül kell megoldania a feleségemnek. Szeretünk – bár most nem tehetjük – együtt kirándulni, utazni. De a kerti munkát is együtt végezzük. És szeretünk társasozni, filmet nézni, még focimeccseket is szoktunk együtt nézni. Próbálok abszolút mindent megtenni azért, hogy a családomat ne hanyagoljam el, pedig nagyon sokat kell készülnöm, menni. Badaló mellett a macsolai egyházközség is hozzám tartozik, illetve a badalói roma gyülekezet is. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy hétfő kivételével minden nap van egy alkalom. De úgy osztom be az időmet, hogy tudjak együtt tanulni a gyerekemmel, tudjak egy-egy meghitt beszélgetést folytatni a feleségemmel, és legyen közös programunk is. 

– Hogy látja a gyülekezet, az egyház, Kárpátalja jelenét és milyen jövőt vízionál?

– Úgy gondolom, hogy ezekben az években az egyház, a gyülekezetek a stabilitást képviselik Kárpátalján. Az alkalmak meg vannak tartva, itthon maradtak a lelkipásztorok, sőt, engem a háború alatt iktattak be. Ez pedig megerősítette a gyülekezetet, mert tudták, hogy a pásztor marad, van a gyülekezetnek helyi lelki vezetője. Látták, hogy Isten gondoskodik róluk, még a legnehezebb időszakban is. És ha Isten gondoskodik rólunk most, akkor ez azt jelenti, hogy gondoskodni fog a jövőben is. Úgy tekintenek a gyülekezeti tagok az egyházra, egyházkerületre, egyházközségre, hogy az egy biztos pont a holnapban, mert Jézus tegnap, ma és holnap is ugyanaz. Én hiszem, hogy van jövőnk. Bár nagyon sokan a vészharangot kongatják, de a gyülekezeteknek 60-70 százaléka itthon maradt. És Isten olyan embereket vezetett most a gyülekezetbe, akik addig nem voltak jelen aktívan. Sok templombajáró ember elment, de az Úr megszólított másokat. S ez azt jelenti, hogy igenis a magyarságunk is jelen van, erős. S ugye a mustármagnyi hit is, ha élő, akkor nagy fává tud növekedni. A gyülekezetekben, az egyházkerületben igenis van élet, élő gyülekezetek, élő alkalmak vannak, ahol találkozhatunk az Úr Jézus Krisztussal. S hiszem, hogy az én most született kisfiam is majd itt, Kárpátalján, magyar közösségben – akár itt Badalóban – hallhatja majd Isten igéjét. Én mindenképpen bizakodó vagyok. Régen is voltak nehéz időszakok. Az ébredés után Isten adott egy nagyon nagy kegyelmi időszakot, amikor szólhatott az ige, csodálatos igehirdetők evangelizálhattak, s talán még nagyon sokan ennek a hatásnak köszönhetően tartanak ki most, a próbákban is a gyülekezetek mellett. Erősek a hitben, és tudják, hogy Isten a tenyerén hordoz bennünket, s a jövőben is így fog tenni.

– Úgy legyen!

Marton Erzsébet

 

 

 

---

Kövesse a Kárpátinfo.net oldalunkat! Értesüljön időben a legfontosabb ukrajnai és kárpátaljai hírekről! Kövessen minket Facebookon, Instagramon, Twitteren  vagy iratkozzon fel Google News csatornánkra!