Beszélgetés Dávid Árpád mezőgecsei lelkipásztorral - „Lakozzék a Krisztus hit által a ti szívetekben”

A lelkész a gyülekezet vezetője, aki felelős a közösség lelki irányításáért. Felelősségteljes hivatása mellett férj/feleség, édesapa/édesanya is. Cselekedetei, mindenekelőtt erkölcsi magatartása, nemkülönben a családjáé, példaként szolgál a híveknek. Ezúttal a zápszonyi születésű Dávid Árpád lelkészt mutatjuk be, akinek életútja is bizonyítja, hogy nem az számít, honnan indultunk, hanem hogy hová tartunk, mi a célunk. S ha igent mondtunk Isten elhívásának, ha komolyan vesszük küldetésünket, akkor nem csábíthat el a világ… 

– Gyermekkorában milyen kapcsolata volt Istennel, az egyházzal, hogyan döntött a lelkészi hivatás mellett? 

– A környezetemben, anno, senki nem gondolta volna, hogy én valaha is lelkész leszek. Ebben közrejátszott a családi háttér is: édesapám párttitkár volt. És bár ő a maga módján istenfélő volt – a szüleimnek volt egyházi esküvőjük, engem és a testvéremet is megkereszteltek –, viszont mi soha nem jártunk templomba. 

Bár volt az anyukámnak egy Újszövetsége, de nem foglalkoztam vele. Később aztán hallottam a Bibliáról, és érdeklődni kezdtem, szerettem volna elolvasni. Nagymamámnak, aki szemben lakott velünk, volt egy Bibliája. Kölcsönkértem tőle, de félve adta ide, azt mondta, hogy fiam, hát úgy vidd haza, hogy ne lássa senki…

Nagy lendülettel bele is kezdtem az olvasásába, de abbahagytam Mózes második könyvénél, mert az nekem nagyon unalmas volt. 

Aztán kaptam egy katolikus gyerekbibliát, és azt kezdtem el olvasni. Nem sokkal később Barabásba hoztak rengeteg egyházi könyvet, így segítve a határon túliakat. Akkor onnan édesanyám hozott egy táska könyvet. Úgy megörültem neki! Volt benne református Biblia és Gyerekbiblia is, és azt is elolvastam. Akkor egészen másképpen láttam mindent. 

– Ez már a rendszerváltás időszaka. Abban az időben ismét lehetővé vált a konfirmáció…

– Nyolcadikosok voltunk. Az osztálytársaim el is kezdtek járni a konfirmáció-oktatásra, s több mint 30-an tettek akkor hitvallást. Én azon az éven kimaradtam ebből. A következő évben aztán én is lekonfirmáltam. Templomba is jártam. S egyre többet forgattam a Bibliát, egyházi irodalmat olvastam.

– És közelgett a pályaválasztás ideje…

– A középiskolát azzal az elhatározással kezdtem meg, hogy pedagógus szeretnék lenni. Egyszer édesanyám a templomból hazajövet mondta: kihirdette a tiszteletes, hogy lehet jelentkezni a teológiára. Nagyon elgondolkoztam rajta, bár korábban, mikor mondták az ismerős nénik, hogy milyen jó pap lenne belőlem, én tiltakoztam ellene. És aztán egyszer csak belső döntés született ebből. Egy ige is rám talált: „Hogy lakozzék a Krisztus hit által a ti szívetekben” (Ef 3, 17). Úgy éreztem, ez az ige hozzám, nekem szól. És akkor mondtam anyukámnak, hogy nagyon szeretném megpróbálni a teológiát. Ő felhívta a figyelmemet arra, hogy egy lelkésznek nincsen vasárnapja, nincsen ünnepnapja, ez egy ilyen szolgálat. Ennek tudatában, elköteleződést érezve jelentkeztem az egyéves előkészítőre Beregszászba. Havonta voltak a foglalkozások. Gulácsy Lajos, Oroszi Pál lelkészek, Forgon Pali bácsi, akkori püspök úr voltak a tanáraink. Egy év felkészítés után került sor a meghallgatásra. Három-három ember mehetett Budapestre, Debrecenbe és Sárospatakra. Én Budapestre kerültem, s annak ellenére, hogy félénk gyerek lévén addig szinte a faluból sem mozdultam ki, igen jól éreztem magam a fővárosban. 

Aztán jött a próba. Egy középfokú és egy alapfokú nyelvvizsga kellett a diploma kézhezvételéhez. Az egyiknek elfogadták még az oroszt, de kellett volna még egy világnyelv. A teológián a héber, a görög meg a latin mellett még egy nyelv megtanulása nehezen ment volna, így úgy gondoltam, hogy a harmadik év végén egy évre elmegyek Angliába, és megtanulom ezt a nyelvet, szerzek egy középfokú nyelvvizsgát, mert másképpen nem lesz diplomám. Belevágtam. Önkéntesként egy olyan ifjúsági központba kerültem, mint a balazséri. Gyerekeket táboroztattunk, programokat szerveztük, de a konyhán is segédkeztünk, s ha kellett, takarítottunk… Nagyon nagy élmény volt a munka is, meg hogy megtanultam angolul. Végül sikeresen zártam le a teológiai tanulmányaimat.

– A teológia befejeztével hazakerült. 

– Eredetileg Salánkra helyeztek ki, de Lajos Mihály lelkipásztor nem kért segédlelkészt. Horkay László volt akkor a püspök, s mivel az a lelkész, akit ő várt volna, még nem jött haza, így hívott engem Nagydobronyba. Örömmel mondtam igent, hisz ott, a gyermekotthonban már voltam korábban önkéntes diakóniai gyakorlaton. Na, az is nagyon nagy élmény volt! Még emlékszem, volt egyszer egy teológus kiszállás Csongoron. Sanyi bácsi (Pocsai Sándor, a szerk.) egyik nap azt mondja: „Fiúk, reggel valaki elmehetne megtartani Nagydobronyban az áhítatot!”. Jelentkeztem. Akkor figyelmeztettek, hogy a Nagydobronyban nincs ám énekeskönyv, ott diktálás van! Én vittem magammal vagy tíz énekeskönyvet, gondolván, egy reggeli áhítaton csak néhányan lesznek. Hát 150-en jöttek el! Volt bennem némi félsz, nem mondom. Bár egy kis tapasztalatra ugyan már korábban szert tettem, mert amikor a lelkészünk, Mező Miklós megtudta, hogy jelentkezem a teológiára, bevont a hétközi szolgálatokba, a gyermekmunkába, hitoktatásba, később pedig teológiai hallgatóként is megbízott különböző szolgálatokkal. S ennek bizony igen jó hasznát vettem… 

Nos, ilyen előzmények után kerültem végül is Nagydobronyba, amikor Laci bácsinak nem volt segédlelkésze. Meg Tiszaújfalut is megkaptam, ahonnan Mészáros Zoltán akkori segédlelkész – aki évfolyamtársam is volt – kilenc hónapra Németországba utazott. Így Tiszaújfaluba lettem kihelyezve, de mellette püspöki segédlelkész is voltam. Ez igazából azt jelentette, hogy ott voltam a tiszaújfalui gyülekezetben, de mellette, amikor kellett, Nagydobronyban, Szernyén vagy éppen Szolyván – ez a három gyülekezet volt a püspök úré – hirdettem az igét. Meg aztán ott volt a gyermekotthon is, ahová visszahívtak. Ott minden csütörtökön voltak hittanóráim. Emellett Fodor Gusztáv lelkésztársam is megkért, segítsek neki a Szürtében akkoriban indult Dorcas segélyszervezet munkájában. Közben hazajött Mészáros Zoltán a tiszaújfalui gyülekezetbe, én meg a Dorcasba kaptam kinevezést, és aztán rám bízták az Ung megyei nyári táborok szervezését. Szeptemberben megüresedett a Nagydobronyi Református Líceumban a Biblia-tanári állás, amire felkértek, s elvállaltam. Közben a cigány misszióba is bekerültem...

– Dávid Árpád nem csupán idehaza próbálta ki magát különböző szolgálatokban, de Amerikában is… 

– Dobronyban dolgoztam, amikor az Amerikában élő Szilágyi István, a SARA Alapítvány vezetője hívott egy fél évre hozzájuk. 2001-ben aztán el is utaztam. Ohióban az akroni gyülekezetbe, a Lorántffy Zsuzsanna öregek otthonába kerültem. A fél évből végül is kilenc hónap lett, és májusban jöttem haza. A líceumban addigra betöltötték az osztályfőnöki állásomat, meg új lelkész is érkezett Nagydobronyba, úgyhogy Szolyvára helyeztek ki szórványlelkésznek, de a líceumban is dolgoztam tovább mint bibliaismeret tanár és fiúnevelő.

– Közben megismerkedett a feleségével…

– 2003. május 9. A győzelem napja. Szünnap. De azért a gimisek ott voltak a kollégiumban – egy napra nem utazott haza senki –, hát kimentünk az erdőre szalonnasütésre. Amikor hazafelé utaztam, két lány stoppolt a gimnázium előtt. Felvettem őket. Az egyikük Nórika volt, aki akkor Ungváron tanult és hazafelé tartott Beregsomba. Nagyon megtetszett nekem. Szóba elegyedtünk, s megtudtam, hogy kántorizál a gyülekezetében. Én meg mindig egy jó hangú társért, kántorért imádkoztam. Egy hét múlva aztán elmentem és elhívtam egy ifjúsági csendesnapra Beregszászba, aztán pedig elkezdtem hozzá udvarolni… 2004. június 19-én aztán össze is házasodtunk. És hát akkor már ketten voltunk, de gyülekezetem még nem volt…

– Hol laktak?

– A szüleimnél, Zápszonyban. Aztán kértem az egyházkerület vezetőit, hogy helyezzenek a Beregi Egyházmegyébe, de az akkori esperes elutasította kérelmemet. Istennek is van humora: most meg ott vagyok Mezőgecsében, ahol az esperes szolgált… De előbb Asztélyba kerültem. Mellette besegítettem a Diakóniai Központban is, és püspöki titkár is voltam, meg a zsinat jegyzői teendőit is elláttam. Amikor jött a szakadás, Nagybereg lelkész nélkül maradt. Megkeresett a gondnok és a felesége, vállaljam el a gyülekezetet, így 2005 májusától szeptemberig nagyberegi lelkész is voltam. Aztán szeptembertől, amikor Kopasz Gyula lemondott, Gecsében is helyettesítettem. Később Szántó János esperes Mezőgecsébe helyezett át, így odaköltöztünk, s azóta is ott élünk, de Tiszacsomán, illetve Nagybaktán is szolgálok. 

– Közben bővült a család…

– Elsőszülött gyermekünk, Leonóra lányunk még Zápszonyban született, de már Asztélyban kereszteltük 2005-ben. Szilárd születésekor, 2010-ben már Gecsében laktunk, és 2017-ben Gábriel is ott született. 

– Isten úgy rendezte, hogy nem csak házastársat, de munkatársat is talált a feleségében.

– Hálás is vagyok ezért nagyon az Úrnak, hogy meghallgatta imáimat. A feleségem – aki kántor és énekkar- meg asszonykörvezető is – nagyon sokat segít a gyülekezetépítésben. 

– Mit tart a lelkész legfontosabb feladatának? 

– A lelkész legfontosabb feladata – a gecsei szószékre is ez van kiírva –, hogy „Viseljetek gondot azért magatokra és az egész nyájra, melyben a Szent Lélek titeket vigyázókká tett, az Isten anyaszentegyházának legeltetésére, melyet tulajdon vérével szerzett” (ApCsel 20, 28). Tiszta igével „legeltetni” Isten elhívott, megváltott gyermekeit, s megkeresni az eltévedt juhokat is, azokat is, akik még távol vannak Istentől, a gyülekezettől. 

– Hogy látja most az egyház életét, és milyen jövőt vizionál, miért imádkozik? 

– Sem túlságosan pesszimista, sem abszolút optimista nem vagyok. Azt szoktam mondani, hogy nekünk nem lesz nyugdíjunk. Nem azért, mert nem lesz nyugdíjfizetés, hanem azért, mert nem mehetünk nyugdíjba, hiszen nem lesz, aki a helyünkre jöjjön. Van egy olyan érzésem, hogy a gyülekezetek életében itt változás lesz. Hamarosan. Vagy már el is kezdődött. Akár azzal, hogy elmennek, elmenekülnek sokan. S hogy a lelki közösség milyen formában fog megmaradni, azt én nem tudom jelenleg. De tudom, hogy lehetnek csodák. Az, ami a nyugaton megy, ez az elistentelenedés, elvilágiasodás, meg ezek a különböző liberális mozgalmak azt fogják előidézni, hogy visszajönnek, akik elmentek. Én ezt a lehetőséget is látom. Meg azt is, hogy lehet, átformálódik a gyülekezet, lehet, hogy nem (csak) magyaroknak kell majd tartani az istentiszteleteket… Nem tudom, de hogy változások lesznek, az biztos, és erre fel kell készülni. Lelkileg is, meg lépéseket is kell tenni. 

Sajnos hozzánk is begyűrűzik az elvilágiasodás, ami engem rettenetesen zavar. Most leginkább az, hogy a gyülekezeti csendesnapjaink falunappá degradálódnak, hogy lassan nincs különbség az egyházi és a világi rendezvények között. Az én jövőképemben valahol külön választódik a profán meg az egyházi, és ezzel, ha komolyan vennénk, meg is oldódna nagyon sok probléma az egyházban. Akkor nem kellene vitatkozni azon, hogy kit kereszteljünk meg, kit konfirmáljunk le, kiket adjunk össze, kiket temessünk el… Az egyháznak stabilan kell állni a maga helyén, és valóban nyitott ajtóval, előfeltételek nélkül fogadni azokat, akik jönnek, de aki jön, az vegye komolyan, hogy ennek vannak bizonyos következményei. 

Hogy milyen jövőért imádkozom? Elsősorban egy békés jövőért. De ehhez is először belül kell, hogy változzanak a dolgok. Tehát az emberi szívnek kellene változni, az emberi kapcsolatoknak, és akkor lesz béke.

– Ön sokat utazott a nagyvilágban. Nem tervezte, nem gondoltak arra, hogy külföldön éljenek?

– Jól éreztem mindenütt magam, ahová elutaztam, s ma is elképzelem, hogy szép vidékekre utazok, de tudom: nekem egy hét, tíz nap bőven elég. Nehezen tudnám megszokni külföldön az életet. A teológia után is lett volna lehetőségem Magyarországon maradni, de én haza kaptam elhívást az Úrtól. Amerikában is nagyon marasztaltak, mert oda is kellett volna a magyar lelkész, de én haza akartam jönni. Isten is úgy munkálkodott, hogy az a kép, amit ott láttam, az számomra negatív volt. Én itt vagyok otthon. És ahol otthon érzi magát az ember, ahová elhívást kap, ott szívesen szolgál. És én is így éreztem, meg a feleségem is. Így aztán, amikor itt mindenki pakolózott a háború kitörésekor, nekünk ez eszünkbe sem jutott. És ez valahogy soha nem is volt kérdés egyikünknek sem. Mi itt vagyunk otthon, és itt igyekszünk szolgálni az Urat, pásztorolni a ránk bízott nyájat.

Marton Erzsébet

---

---

Iratkozzon fel a Kárpátinfo.net csatornáira: 
Facebook, Instagram, Twitter, Telegram

Olvassa a Kárpátinfo.net híreit a Google News oldalon.

---