Negyven éve robbant fel a csernobili atomerőmű: a világtörténelem legsúlyosabb nukleáris katasztrófája megtörte „a Gonosz Birodalmát”

„Aztán 1 óra 23 perc 46 másodperckor a reaktor felrobbant” – így emlékezett vissza az egyik mérnök arra az 1986. április 26-án, kora hajnalban, a Kijevtől északra fekvő Csernobil atomerőművében bekövetkezett detonációra, amelyet a világtörténelem legsúlyosabb nukleáris katasztrófájaként emlegetnek. A kontinens nagy részét rövidesen beterítő radioaktív felhő alatt május 1-jén „vidáman” vonultak fel a súlyos veszélyhelyzet ellenére is az utcára vezényelt tömegek a kommunista blokk országaiban.

„Ebéd után órákig aludtam. Otthon, este 10-kor hívtak telefonon a 4-es blokkból, hogy megengedett a teljesítmény további csökkentése” – így emlékszik vissza Sztyepanovics Gyatlov, a Szovjetunióban működő csernobili atomerőmű üzemeltetési főmérnökének helyettese a katasztrófát megelőző nap, 1986. április 25-e estéjére.

Erőművek a mocsárvilágban

Gyatlov az atomerőmű alvóvárosaként felépített Pripjatyban, a Lenin sugárút 7-ben lakott, innen indult el a késő esti órákban a fekete ürömnek hívott növény baljóslatú nevét viselő településre, Csernobilba, a Lenin Atomerőműbe.

A Kijevtől északra, a fehérorosz határon, a pripjatyi mocsaraknál fekvő településen létesített, 1978-tól üzemelő erőműnek addig négy erőművi blokkja épült meg, blokkonként egy-egy RBMK–1000 típusú reaktorral, egyenként 1 gigawatt (GW) villamos teljesítménnyel.

„(Este) 11 órakor léptem be a vezérlőterembe. A reaktor teljesítménye még mindig 50 százalék volt, így elkezdtem a további csökkentést” – így emlékezett vissza a mérnök, aki elmondja: „a cél az volt, hogy a reaktor saját működési mechanizmusát biztosítsa egy adott vészhelyzetben”.

A kevesebb mint három órán belül bekövetkező, történelmi méretű katasztrófához vezető

baleset oka egy hiányosan megtervezett és felelőtlenül végrehajtott üzemviteli kísérlet volt.

Erről a kísérletről beszélt egy vele készített interjúban is Gyatlov, aki persze végig mosakszik, és tőle független okokra, így a vészleállító rendszer rossz tervezésére igyekszik hárítani a hibát.

A „legnagyobb tervezett hiba”

A kísérlet célja a reaktor hűtőrendszerének egy szükségmegoldás igazolása volt a „legnagyobb tervezett hiba” állapotában. Az első ilyen kísérletet a csernobili III. blokk üzembe helyezése során végezték el 1982-ben – sikertelenül.

A kísérletet a reaktor csökkentett hőteljesítményű (700–1000 megawatt hőteljesítmény, MWt) üzeme mellett kívánták elvégezni, de az előkészítés során az ebből adódó

reaktorfizikai sajátosságokat figyelmen kívül hagyták.

A kísérleti tervet Gyatlov benyújtotta az erőmű főmérnökének, Nyikolaj Fominnak, aki ezt jóváhagyta. A kísérlet időpontját a IV. reaktor tervszerű karbantartás miatti leállításának időpontjára, 1986. április 25-én délutánra tűzték ki.

A 25-én már megkezdett kísérlet során 14:00 órakor a villamos elosztóközpont értesítette a csernobili Lenin Atomerőművet, hogy a közelgő hétvége ellenére a vártnál nagyobb a fogyasztók energiaigénye. Ezért a teljesítmény további csökkentését megszakították. A zóna üzemzavari hűtőrendszerét viszont – szabálytalanul – már pénteken, szintén 14 órakor kiiktatták.

Az utolsó pillanatok

1986. április 26., szombat, hajnali 0 óra 28 perckor, hogy dolgukban biztosak legyenek, a kísérletet végző csoport tagjai megengedett érték fölé növelték a hűtővíz keringetési sebességét a csernobili atomerőmű 4-es blokkjában. Emiatt a víz lehűlt és csökkent a reaktorban termelődő gőz mennyisége.

Fél órán belül, 1 óra 7 perckor Alexej Akinov és Leonid Toptunov, a két operátor a szabályzatra hivatkozva habozott a kísérlet további folytatását illetően, de Gyatlov rájuk parancsolt, hogy a szabályozórudakat még jobban húzzák ki.

Így a reaktorteljesítményt 0,2 GW értéken sikerült stabilizálni. (Annak ellenére, hogy a szabályzat tiltotta a reaktor üzemeltetését 0,7 GW hőteljesítmény alatt.) Az alacsony hőteljesítményre gondolva pedig lecsökkentették a hűtővíz keringetésének sebességét. Ráadásul – Gyatlov engedélyével – kikapcsolták azt az automatikát is, amelyik a hatalmas méretű reaktor teljesítmény-sűrűségének egyenletességét szabályozta.

A mérnök így emlékezett vissza a történtekre:

„Toptunov Akimov parancsára

1 óra 23 perc 40 másodperckor megnyomta a vészhelyzeti védelmi gombot, az AZ-5-öst.”

Az AZ-5-ös gomb vészhelyzetben és normál körülmények között szolgál a reaktor leállítására.

Gyatlov szerint ugyan „minden nyugodt volt a Toptunov és Akimov közötti beszélgetés alapján; mert amikor Akimov azt mondta, hogy leállítja a reaktort, és a vezérlőpult felé fordult, akkor, ha valami baj van, azt jelentette volna nekem” – ám más szemtanúk, túlélők a kísérletbe, s így a katasztrófába társait őrült módra behajszoló, a vele ellenkezőket dühödten rendre utasító szereplőként festik le a főmérnökhelyettest. Arról is beszámolnak: többször is heves viták előzték meg a detonáció pillanatait.

Gyatlov így folytatja:

„Elkezdtem figyelemmel kísérni (a folyamatot). Három-négy másodperc múlva a vezérlőpulton riasztások kezdtek megjelenni. Aztán 1 óra 23 perc 46 másodperckor a reaktor felrobbant.”

300 ezer megawattos teljesítmény? Elszabadul a pokol

Ahogy a túlterhelés folytatódott, a reaktor teljesítménye körülbelül 30 ezer megawattra ugrott, ami a normál üzemi teljesítmény tízszerese, ami a vezérlőpanelen utoljára jelzett érték – így rekonstruálták szakértők a történteket. Egyes becslések szerint a teljesítménycsúcs még ennek a tízszerese is lehetett. Nem volt lehetséges rekonstruálni a reaktor és az energiablokk épületének pusztulásához vezető pontos sorrendet, de úgy tűnik, hogy egy gőzrobbanás volt a következő esemény.

A sérült üzemanyagcsatornákból robbanásszerű gőznyomás szivárgott a reaktor külső hűtőszerkezetébe, ami a reaktor burkolatát elpusztító robbanást okozta, leszakítva és szétrobbantva a felső biológiai pajzsnak nevezett lemezt (amelyhez a teljes reaktoregységet rögzítették) a reaktorépület tetején keresztül. Úgy vélik, hogy ez volt az első robbanás, amit sokan hallottak.

Ez a robbanás további üzemanyagcsatornákat roncsolt szét, valamint elvágta a reaktorkamrát ellátó hűtőfolyadék-vezetékek nagy részét. Ennek eredményeként a maradék hűtőfolyadék gőzzé alakult és kiszabadult a reaktorzónából. A teljes vízveszteség a magas pozitív üregtényezővel kombinálva tovább növelte a reaktor hőteljesítményét.

Egy második, erősebb robbanás, amelynek becslések szerint 225 tonna TNT-nek megfelelő ereje volt, két-három másodperccel az első után történt, szétszórva a sérült reaktorzónát

és gyakorlatilag leállítva a nukleáris láncreakciót. A robbanás tovább károsította a reaktor tartályát, izzó grafitdarabokat és sérült üzemanyagcsatorna-darabokat repítve a levegőbe.

Repül a reaktor teteje

A második, nagyobb robbanás után több alkalmazott is kiment az épületből, hogy felderítsék, mi történt. Az egyik túlélő, Alekszandr Juvcsenko elmondta: felnézett a reaktorcsarnok felé, és egy „nagyon szép”, lézerszerű kék fénysugarat látott, amelyet az ionizált levegő fénye okozott , és amely úgy tűnt, mintha „a végtelenbe áradna”.

A reaktorban bekövetkezett robbanások során a reaktor fedélszerkezete – beleértve a felső biológiai pajzsot és a gőzelosztó csőrendszert – a levegőbe repült, átfordult és körülbelül 105 fokos szögben elfordulva visszaesett a reaktortartály tetejére.

A reaktor aktív zónájának felső része – beleértve a grafittéglákat, a fűtőelemek egy részét, valamint az aktív zóna egyéb szerelvényeit – a reaktortartályból kirepült

és szétszóródott az épület romjai között, valamint a környező, állva maradt épületek tetején.

A IV. reaktorcsarnok oldalfalai ledőltek, a tető részben lerepült, részben ráomlott a csarnok romjaira. A fűtőelem-utántöltő rendszer állványzata ledőlt. Az épület tartószerkezete megroppant, a belső födémek és válaszfalak ledőltek. (A robbanást követően először a III., majd az I. és II. reaktort is leállították.)

Halina Harcsenko, a mentési munkálatokat végző csapat egyik utolsó túlélője, aki fiatal asszonyként az erőmű munkatársa volt, a Le Monde című lapnak elmondta: másnap reggel, amikor munkába ment (senki nem szólt neki, hogy ezt ne tegye) „a 4-es blokk úgy nézett ki, mint egy nagyolvasztó, minden repedni és olvadni látszott az épületen belül.”

Helikopterek röpködtek „a kibelezett 4-es reaktor felett, amelyből hatalmas lángok csaptak fel; tűzoltók rohangáltak minden irányba; embereket hordágyon vittek ki, majd mentőautókkal evakuáltak Kijev és Moszkva felé. Káosz volt.” – mesélte a szemtanú.

A szovjet vezetés próbálta eltitkolni a katasztrófát, az első jelentéseket csak két nap múlva adták ki; a központi pártlap, a Pravda pedig csak a május 1-jei ünnepségek után számolt be róla. Az atomerőmű tervezési hibáit, hiányosságait 1986. július 3-án államtitokká nyilvánították.

Egy szóval sem tájékoztatták Pripjaty lakosait

Jellemző szovjet a kommunista rezsim hazugságokon, dezinformációkon alapuló szellemére és tájékoztatás-politikájára, hogy a súlyos sugárfertőzésnek kitett, az erőműre gyakorlatilag ráépített város, Pripjaty lakossága semmiféle tájékoztatásban nem részesült.

Csak 1986. április 27-én, 36 órával az erőműben történt baleset után kezdődött meg – az ott élők folyamatos és tudatos félrevezetése, félreinformálása közepette – a lakosság evakuálása.

Egy volt lakos elmondása szerint aznap Pripjatyban káosz és fejetlenség uralkodott. Az emberek semmit nem értettek, nem tudták, miért mossák az utcákat, miért járkálnak a hadsereg emberei védőruhában, és alig egy órájuk volt a hivatalos rádióhír beolvasása után az összepakolásra. Nagyon kevesen voltak tisztában azzal, hogy mi történt és mi vár rájuk. Két és fél óra leforgása alatt a városba érkezett 1225 darab Ikarus 260 és LiAZ–677 típusú autóbusszal (nagy részüket a kijevi városi forgalomból hozták, de még Kárpátaljáról is érkezett két busz), 360 darab teherautóval, valamint a janyivi vasútállomásra érkezett kettő, 1500 személyes vonatszerelvénnyel evakuálták a 49 360 főt.

A lakosságot a végleges, totális és azonnali kitelepítésről úgy tájékoztatták, hogy ez csak „ideiglenes megoldás”, és három napon belül visszajöhetnek.

Ebből kifolyólag azt tanácsolták, hogy csak legfontosabb irataikat, pár napra való ruhát és élelmet vegyenek magukhoz.

2011-ben a csernobili erőmű igazgatóját, Ihor Gramotkint megkérdezték, hogy mikor lesz a terület újra lakható. Azt válaszolta: „Legalább 20 ezer év múlva”.

Nukleáris felhők Európa fölött

A reaktorban lévő több száz tonna grafit napokon keresztül magas hőmérsékleten égett, és május 6-ig több tonna radioaktív elem került a légkörbe.

A láthatatlan radioaktív felhő 10 ezer méteres magasságba emelkedett.

A radioaktív anyagok terjedését ezután a légköri folyamatok határozták meg, Európa számára meglehetősen szerencsétlen módon.

Az általában nyugatias alapáramlás helyett egy Fekete-tenger felett kialakult ciklon szélrendszere a baleset kezdetén északi irányba szállította a szennyező anyagot, így először a skandináv országok vették észre, hogy valami történhetett a Szovjetunióban. Két nappal később még rosszabb lett a helyzet, akkor már közvetlenül Ukrajna irányából sodródtak a sugárzó részecskék térségünk fölé. A Csernobilból származó radioaktív anyagok április 30-án érték el Magyarországot.

Svédországban már április 26-án észlelték a Szovjetunió irányából érkező radioaktív felhőket. Ukrajnán, Fehéroroszországon és Oroszországon kívül a szennyezés további két tucat európai országot sújtott, és 45 260 négyzetkilométernyi föld fertőződött cézium-137 izotóppal. Magyarországot két hullámban érte a szennyezés: az első Csernobiltól észak-északnyugati irányba indulva Skandinávián, Lengyelországon és Csehszlovákián át érkezett április 29-én, s zömmel az északi, északnyugati területeken mosódott ki.

A második nagyobb, déli irányú felhő Románián és Jugoszlávián keresztül május 7-én érkezett, és a másnapi esők mosták a talajba. A Magyarországot ért terhelés Európában enyhe-közepesnek minősült, messze alatta maradt az Alpokban és Dél-Németországban mért értékeknek.

A katasztrófa nyomán keletkezett radioaktív felhő, amely 1986 tavaszán Európa nagy részét beborította, eljutott egészen az Egyesült Államok keleti partvidékéig. Az 1986. április 26-án bekövetkezett nukleáris baleset után néhány nappal, május elején pedig Írországban többször is radioaktív eső esett.

A letiltott híradás

Magyarországon 1986. április 28-án, hétfőn, az esti órákban hangzott el a legelső híradás a történtekről. Mint arról a hirado.hu korábban beszámolt, a Kossuth Rádió egykori bemondója, Török Annamária szolgálatban volt aznap este.

A Kazinczy-díjas rádióbemondó, műsorvezető (aki előadóművészként és tanárként is ismert) kérdésünkre elmondta, leginkább arra emlékszik, hogy „volt egy feszült várakozás a kollégákban, mert a hírt már megkapták, de embargós volt, vagyis várni kellett a felolvasásával addig, amíg engedélyezték, hogy adásba menjen”.

Aznap este a hírszerkesztők a nyugat-európai rádiók adásaiból már tudtak a katasztrófáról, ám – mint elmondta – „nagy volt a bizonytalanság, hogy be lehet-e mondani” azt, ami történt. Bemondóként ő nem látott bele, hogy milyen viták előzték meg a szerkesztőségben a döntést, hogy az információ végül elhangozzon.

A Kossuth Rádióban a 22 órai híradásban mondták be először a hírt (a Petőfin már 21.00-kor – a szerk.). Ez egy 20 perces híradás volt akkoriban egy férfi és egy női bemondóval, de – mint Török Annamária kifejtette – már nem emlékszik rá, ki volt a felolvasó. Arra viszont igen, hogy ő egyáltalán nem fogta fel a katasztrófa súlyosságát. „Nem is fogtam fel, mi történt” – fogalmazott.

Április 28-án este Bedő Iván volt a hírszerkesztésért felelős turnusvezető a Magyar Rádióban. Az úgynevezett „rádiófigyelők” hallgatták ugyan a BBC, az Amerika Hangja és a Szabad Európa Rádió adásait, ám az itt beszerzett információk vagy nem, vagy csak gondosan megszűrve jutottak el a hallgatókhoz.

Az MTI is kiadott egy, szigorúan a szerkesztőségek tájékoztatására szánt hírt a Csernobilban történtekről: ezeket az információkat viszont nem lehetett közzétenni.

Bedő Iván ennek ellenére úgy döntött, hogy beolvastatja a BBC hírei alapján szerkesztett információkat
– így hangozhatott el a Magyar Rádióban a katasztrófáról szóló első híradás.

Bedő Iván azóta több nyilatkozatában elmondta: másnap már letiltották az általa szerkesztett híradást. Az április 28-án este a közleményt adásba engedő Bedőt egy héttel később fegyelmi büntetésben és háromhavi prémiumelvonásban részesítették.

Felvonulás: sugárzó arccal

A szovjet típusú diktatúrák hivatalos sajtója a Szovjetunióban és a második világháború óta megszállt, úgynevezett „szocialista” országokban kizárólag fals, a valós veszélyhelyzetet elkenő, a katasztrófát relativizáló dezinformációt közölt a történtekről.

„A Magyar Távirati Iroda értesülése szerint az Országos Meteorológiai Intézet és az Országos Polgári Védelem Meteorológiai Szakszolgálata folyamatosan műszeres légköri vizsgálatokat végez. A mérések hazánk légrétegeiben a csernobili atomreaktorban keletkezett sérülést követően sem mutatnak változást. Az intézetek szakértőinek megállapítása szerint a reaktor sérüléséből adódó következmények a későbbiekben sem veszélyeztetik lakosságunkat és környezetünket” – állította például a Heves Megyei Népújság 1986. április 30-i száma.

A súlyos sugárterhelés ellenére

1986. május 1-jén megtartották Magyarországon a kommunista diktatúrák „kötelező rítusát”, az országszerte megrendezett felvonulásokat.

Bár többé-kevésbé már köztudott volt, hogy a radioaktív szennyezés elérte az országot, a hivatalos szervek nem adtak ki erről tájékoztatást a lakosság részére. Így az iskolások, óvodások és „dolgozóknak” aposztrofált, kötelező jelleggel az utcára csődített munkavállalók a szabad ég alatt ünnepeltek; „sugárzó arccal”, ahogy a korabeli pesti vicc fogalmazott – a kijevi felvonulásról.

„Az emberiség kincse”

„1986 tavaszán kemény leckét kapott a világ. Nekünk magyaroknak is feladták a leckét. Leckét kapott az ország politikai vezetése; leckét kapott az ország lakossága, és leckét kapott a demokratikus ellenzék” – írta a Magyarországon illegálisan terjesztett „Beszélő” című, radikálisan liberális ellenzéki lap 1986 /17 (2.) száma.

„Június 7-én, a környezetvédelmi világnap alkalmából tartott beszédében

Maróthy László miniszterelnök-helyettes azt találta mondani, hogy a csernobili „műszaki katasztrófa” tanulságai az egész emberiség „kincsét” képezik.

Efféle eufemisztikus megfogalmazásokhoz hozzászokhattunk már az előző hetekben, miközben a sajtó eljutott az „üzemzavartól” a „baleseten” és a „szerencsétlenségen” át a „katasztrófáig”. Akkora adagot kaptunk az elkenő, szépítgető, mellébeszélő és hazug közleményekből, hogy erőt kell vennünk magunkon, nehogy a másik végletbe, a tények indulatos dramatizálásába essünk. Mégis szembe kell szállnom a politikus szóhasználatával. Kevés Csernobilt műszaki katasztrófának minősíteni, politikai és emberi katasztrófáról van szó” – olvashatjuk a Hann Endre által „Reményi Szilárd ” álnéven írt cikkben.

A likvidátorok

A kommunista diktatúrák cinizmusát, embertelenségét plasztikusan jellemezte – és akarva- akaratlanul is a felszínre hozta – a mentési munkálatokba többnyire erőszakkal belekényszerített közel egymillió ember sorsa.

A csernobili „likvidátorok” azok a katonák, bányászok, tűzoltók és „önkéntesek” voltak:

mintegy 800 ezer fő, akik 1986 és 1990 között az életük kockáztatásával  számolták fel a nukleáris katasztrófa következményeit.

Ezek a szerencsétlen emberek átlagosan 120 mSv sugárzást kaptak, de a dózis elérhette az 500 mSv-t is, ami súlyos egészségkárosodást (akut sugárbetegség, rák) okozott sokuknak.

Feladatuk a grafitmag oltása, a reaktorromok takarítása, a szennyezett talaj elhordása, valamint a szarkofág megépítése volt a 4-es reaktor körül. Az őket eközben ért sugárterhelés aWHO adatai szerint többszöröse volt a megengedett, egész éves dózisnak.
Az akut sugárbetegségen túl megnőtt körükben a leukémia és a szürkehályog előfordulása is. Bár megmentették Európát egy még nagyobb katasztrófától, sokan közülük hosszú távú egészségügyi problémákkal és támogatási nehézségekkel küzdöttek.

A likvidátorok többségét a Szovjetunió különböző területeiről parancsolták a helyszínre, miközben a szovjet vezetés sokáig titkolta a baleset valódi mértékét. A Le Monde  a katasztrófa 40. évfordulója alkalmából publikált cikkében jelzi: a likvidátorok érdekvédelmi szövetségének adatai szerint a 800 ezer, kármentésre a helyszínre parancsolt, szerencsétlen emberből

mintegy 200 ezren veszítették életüket az elszenvedett sugárfertőzés következtében.

A csernobili gyermeknyaklánc 

A csernobili katasztrófa következtében a Szovjetunió érintett tagállamaiban élő gyermekek körében számos megbetegedést regisztráltak: a legsúlyosabb közvetlen egészségügyi hatás a pajzsmirigyrákos esetek számának drasztikus emelkedése volt. Ezt elsősorban a radioaktív jód belélegzése, illetve a szennyezett tej fogyasztása okozta, mivel a gyermekek fejlődő pajzsmirigye fokozottan érzékeny a sugárzásra.

Több ezer esetben diagnosztizáltak pajzsmirigyrákot a baleset idején gyermekkorúaknál Belaruszban, Ukrajnában és Oroszországban (ebben az időszakban: Oroszországi Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaság – a szerk.) is. A később egy életen át látható műtéti hegeket az érintettek sokszor „csernobili nyakláncnak” nevezik.

Megrepedeztek a zsarnokság tartóoszlopai

„Még sokkal inkább, mint az általam elindított peresztrojka, Csernobil volt talán a Szovjetunió öt évvel később bekövetkező összeomlásának igazi kiváltó oka” – így fogalmazott később Mihail Gorbacsov, az SZKP volt főtitkára.

A mult-kor.hu hozzáteszi: „jól jellemzi a hatóságok álláspontját, hogy májusban az Egészségügyi Minisztérium javaslatára a megengedett sugárdózis normáját tízszeresére, sőt bizonyos esetekben ötvenszeresére emelték. A helyzet paradoxona, hogy

sokak szerint a katasztrófa után vált végleg nyilvánvalóvá, hogy a rendszer korábbi állapotában nem tartható fenn.

Az elhárítási munkálatokra fordított elképesztően magas összeg tovább rontotta a Szovjetunió prosperálónak egyébként sem nevezhető gazdasági helyzetét, és ezzel közvetve hozzájárult a politikai erjedés folyamatához”.

Dróntalálat: kezdődhet minden elölről?

A csernobili robbanás nemcsak a történelem legsúlyosabb, de legköltségesebb nukleáris katasztrófája is volt: 2016-ban 700 milliárd dollárra becsülték az elszenvedett károk anyagi vonzatait. Nem tűnik tehát irreálisnak, hogy a szovjet birodalom utolsó, vesztes háborúja, az évtizedes és egyre kilátástalanabb afganisztáni konfliktus mellett ez

a katasztrófa is hozzájárult a Szovjetunió, avagy – ahogy Ronald Reagan elnök nevezte – a Gonosz Birodalma bukásához.

A balesetet szenvedő négyes reaktor fölé 1986-ban 206 nap alatt húzták fel a betonkoporsót, amelyre 2016-ra került fel a világ egyik legnagyobb építménye, az acélkupola. Alatta azonban továbbra is megtalálható a betonszarkofág, amelyet már 2006-ban el kellett volna bontani, állapota ugyanis folyamatosan romlik. Most kiadták az első engedélyeket az acélkupola alatti takarítás megkezdéséhez.

Ezt a szerkezetet 2016-ban építették fel a 4-es reaktort őrző korábbi, 1986-ban emelt burkolat köré, a sugárzás kijutását akadályozó struktúrákra a köznyelvben szarkofágként szoktak hivatkozni. 2025. február 14-én kora reggel az új burkolatot – a 2022 óta tomboló orosz–ukrán fegyveres konfliktus részeként, melynek során az erőmű kétszer is gazdát cserélt – drón találta el, ami tűzhöz vezetett, radioaktív szennyeződés viszont nem került ki a környező területekre.

Az a hely, ahol Toptunov mérnök megnyomta azt a gombot, amely 1986-ban a reaktormag heves összeomlását kiváltotta, még mindig látható. A felrobbant atomerőműbe szervezett látogatások a roncsnak ezen a részén a radioaktivitás miatt néhány percre korlátozódnak; a szennyeződés elkerülése érdekében szigorúan tilos bármihez hozzáérni - közölte a hirado.hu.