A pályaválasztásban a fiatalokat sokszor befolyásolja a szülők munkája, hivatása. Van, aki mindenképpen az anyuka vagy az apuka nyomdokaiba szeretne lépni, van, aki semmiképpen sem szeretné folytatni szülei szakmáját. Taracközi (Pocsai) Marianna kiskamasz volt, amikor lelkészgyermekké vált: édesapja akkor indult el ezen a pályán. Ő pedig megtapasztalta ennek szépsége és fontossága mellett a nehézségeit is, így semmiképp sem akart lelkész lenni, lelkészfeleség meg pláne nem. Mivel mindig is nagyon szerette a gyermekeket, óvónő vagy tanító szeretett volna lenni. Isten mégis a teológiára irányította, és szíve vágyát is teljesítette, mert lelkészként is foglalkozhat gyermekekkel, fiatalokkal. Ezúttal a beregszászi lelkésszel, lelkészfeleséggel, négygyermekes családanyával beszélgetünk gyermekkorról, elhívásról, szolgálatról.
– Minden ember számára meghatározóak a gyermekévek, a család. Hogyan emlékszik vissza gyermekkorára?
– Én olyan családba születtem, ahol a mindennapi imádság természetes volt, főleg esténként. Emlékszem mamára, ahogy megállt az udvaron és fejét az égre emelve hangosan fohászkodott; nagyapóra, aki mindig térdepelve imádkozott. A nyárikonyha asztalán mindig ott volt az énekeskönyv, az éneklés is része volt életemnek gyermekkoromtól. Nagyapó kántorként, később gondokként szolgált szülőfalumban, a guti református gyülekezetben. Nagyon szerette volna, ha megtanulok zongorázni, hogy felváltsam őt a kántori székben. Sajnos helyhiány miatt nem kerültem be a zeneiskolába. Aztán azt találták ki, hogy a baptista gyülekezet kántora tanítson, így Iduska nénihez jártam négy évig zongorázni tanulni. Ő lekottázta nekem három hangra az énekeket, és nagyapó beszerzett zsoltárokat, cseh énekeskönyvet meg Halleluja énekeskönyveket, kiválasztott egyet-egyet, amit otthon megtanultam, vasárnap meg megtanítottuk a gyülekezetnek. Aztán később, amikor édesapám megkezdte a teológiai felkészülést, és már szolgált is, beindult a kazettamisszió. Emlékként jelenik meg ma is előttem, hogy amikor meghozta az új kazettákat, összejött a család meg a szomszédok, s együtt hallgattuk a prédikációkat, megtanultuk az énekeket… Nálunk mindenki számára természetes volt, hogy imádkozunk, hogy együtt imádkozunk, hogy együtt megyünk a templomba…
– Marianna már ahhoz a korosztályhoz tartozik, akik konfirmálhattak…
– Talán hatodikos-hetedikes voltam, amikor megkezdődött a hitoktatás Guton. A lelkészünk tartott az iskolában órákat. Akkor jöttek be a Jézus életéről szóló könyvek, meg a Képes Biblia. Az nagyon megragadott. Meg emlékszem, még képregényszerű kifestőket is kaptunk. És papa is akkor kezdett tanulni, már gyülekezete is volt, én meg nagyon élveztem, hogy a prédikációit nekem mondta el, vagy a Heidelbergi Kátét én kérdeztem ki tőle. Vele jártam délutánonként a falvakba hittanórára. Így történt, hogy nem a szülőfalumban, hanem az ő egyik gyülekezetében, Bórtágyon konfirmáltam.
– Mikor döntött Jézus mellett?
– Mivel egy ilyen családban nőttem fel, bennem mindig is ott volt, hogy igen, Isten gyermeke vagyok, ám ez a hittantáborok, az ifjúsági táborok alatt érlelődött meg bennem igazából. Nagy hatással volt rám – és velem együtt sokakra – a Tiszanagyfaluban szervezett ifjúsági tábor. Nagyon izgalmas volt megtapasztalni ott, hogy annyi sok fiatallal együtt tudjuk boldogan hallgatni egész nap az igét, s ráébredni arra, hogy az mennyire megszólító erejű tud lenni. De úgy igazából az odaszánás, vagy amikor megszólítva éreztem magam az Istentől, az ’92-ben egy aklihegyi táborban történt egy hóseási igén keresztül, amiben Isten azt ígérte, hogy eljegyzett magának örökre. Oroszi Éva meg Szabó Izabella voltak a szobavezetőink, és a velük folytatott, illetve az általuk vezetett kiscsoportos beszélgetések által vált személyessé az Isten-kapcsolatom.
– Mikor született meg az elhatározás, hogy lelkész lesz?
– Abban az időben én még egyáltalán nem gondoltam arra, hogy ezt a hivatást válasszam. Az Úr rendezte így. Emlékszem, egyszer apu hazajött egy lelkészgyűlésről – akkor már Csongoron szolgált, ott is éltünk – s azt kérdezte: „Akarsz óvónő lenni?” Mivel nagyon szerettem a gyerekeket, az utcában én voltam a pesztra, a szomszédokban folyton ott lógtam, ahol kisgyerek született, így határozott igen volt a válaszom. Akkor szervezték meg kárpátaljai fiatalok számára, hogy Magyarországon, Csengeren folytathatják tanulmányaikat. Harmincketten nyertünk felvételt. Kiderült, hogy ez nem csupán óvónői szakközépiskola, hanem „sima” gimnázium is. És engem nem választottak be az óvónői csoportba, hanem a gimisbe. Csodálkoztam is, hogy leszek én így óvónő?!
Eldöntöttem: ha nem lehetek óvónő, tanítónő leszek, jelentkezek tanítói szakra. Igen ám, de egy gyerekkori betegség miatt felmentést kaptam a testnevelési órák alól, a tanítói szakon pedig alkalmassági vizsgát kell tenni tornából is, így ez az ajtó is bezárult előttem. Persze Isten munkálkodott bennem, s egyre inkább a lelkészség felé terelgetett. De bennem volt egy bizonyos ellenállás, nem akartam lelkész lenni, lelkészfeleség meg pláne nem! Láttam anyu példáján, mivel jár ez. Főleg abban az időben, amikor rengeteg vendég jött, az mennyi munkával járt, s még nekünk, gyerekeknek is mindig sakkban kellett állni… Na, szóval ez nem vonzott engem. De jöttek az igék… Az osztályfőnökünk is errefelé kezdett terelgetni a pályaválasztás előtt. A csengeri lelkész is megadta az ajánlást, és készítgetett, majd a teológiai éveim alatt is érdeklődött, hogy mennek a dolgaim, mik a tapasztalataim. Emlékszem, egyszer írtam neki, hogy a teológián az ember vagy kiábrándul ebből az egészből, vagy teljesen odaszánja az életét.
Azt kívánta akkor nekem, hogy a kettő közül a jobbikat válasszam. Nem volt könnyű a teológia, de megküzdöttünk vele. És sok jót is megtapasztaltunk. Nemcsak a nehéz vizsgákra emlékszem vissza, hanem azokra a tanárokra is, akiknek örömmel látogattam az óráit, akiktől nemcsak tárgyi tudást kaptunk…
– A teológiához kellemes személyes élmények is kapcsolódnak, hisz ott ismerte meg a férjét.
– Igazából nem ott, mert a táborokban már korábban is figyelgettem őt. De ő úgy elvolt a barátaival, én meg eléggé zárkózott voltam. És a teológián is azt láttam, hogy ő mindig nagy társaságban van, aktívan részt vesz mindenben, én meg inkább csendben szemléltem a dolgokat, más baráti körbe tartoztunk. Aztán egyszer csak megszólított, elhívott kávézni, hazakísért, megkérdezte, nem járnánk-e. Persze nem mondtam azonnal, igent, várattam egy kicsit.
– A férjével is készítettem már korábban interjút, s ő is azt mondta, már a táborokban kiszemelte Mariannát, de nem merte megszólítani Pocsai Sándor lányát. Úgy tűnik, mindketten korábban észrevették a másikat, de csak távolról figyelték egymást.
– Azért én imádkoztam is érte. Ő ugyanis elkerült Németországba. És én akkor kértem Istent, hogy Uram, ha egymásnak szánsz bennünket, akkor rendezd az utat, hogy egymásra találjunk. Persze nem ment ez azonnal, három évbe is beletelt… Hálás vagyok, hogy őt adta nekem, hogy a felesége lehetek.
– Milyen elhatározással indult el a lelkészi pályán és mennyire sikerült ennek megfelelni?
– Én mindig is a gyülekezeti ifjúsági munkába szerettem volna bekapcsolódni. Amikor a teológiáról hazakerültem, persze nem az volt az első, hogy fiatalokkal foglalkozzam, mert akkor már megszületett a fiunk, Samu. Ferenc viszont Beregszászban teljes bedobással részt vett az ifjúsági munkában, aztán ebbe, ha nem is aktívan, de ötletekkel, támogatással én is bekapcsolódtam.
Később a táboroztatásokban is segítettem, a gyerekeinket is vittük magunkkal. Ebben a munkában bizony nagyon meghatározóak voltak a mi élményeink, amiket anno szereztünk táborozóként. A beregszászi hatalmas gyülekezetnek az ifjúsága is jelentős volt. És igen aktívak voltak már korábban is. Emlékszem, amikor megérkeztek a táborba, mindenki felfigyelt rájuk, mert rengeteg ifjúsági éneket tudtak, összetartottak, önszerveződők voltak. Ez az ébredés után ugyan sok gyülekezetben volt tapasztalható, hogy betegeket látogattak, időseknek segítettek, vagy csak úgy összejöttek énekelni, tábortüzet szerveztek… Most is mindig mondom a konfirmandusaimnak, hogy én mindenben segítek, ott vagyok mögöttük, de ne az legyen, amit én mondok, hanem kérjék el Istentől és találják meg a saját feladataikat. Persze fontos, hogy ott legyen a háttérben a lelkész, a gyülekezet, de kell, hogy ők is megtalálják az útjukat, a feladatukat egy gyülekezeten belül.
– Nem akart lelkész, sem lelkészfeleség lenni, az Isten másképp tervezte, s mindkettőt megadta. Mindemellett négygyermekes édesanya. Hogyan lehetett ezt összeegyeztetni? Milyen kihívást jelentett?
– Mindenképpen kihívás volt. Volt olyan időszak, amikor tudatosan sokat vontam ki magam a gyülekezeti életből. Mert úgy gondoltam, ha az apa távol van – Ferenc mindig is szeretett pörögni, mindig voltak és vannak ötletei, mindig szervez, feladatokat vállal –, legalább az anya legyen a gyerekekkel. Igaz, a harmadik, negyedik gyereknél Ferenc is kénytelen volt többet besegíteni, hisz alig több mint egy év volt a két kisebb között. Egyszer azt mondtam egy bibliaórán, hogy azért nem vállalok külön szolgálatot, merthogy inkább az a megbotránkoztató, ha a feleség, az anya a családjáról nem visel gondot. Nekem akkor az volt a feladatom. Nem volt könnyű, de szép volt az az időszak is.
– A lelkészcsalád kirakatban él. Hogyan lehet az elvárásoknak megfelelni?
– Szerintem az elején minden lelkészben, lelkészfeleségben ott van egy megfelelési kényszer, vagy vágy. De egy gyülekezetben mindenki mást vár el az embertől, nem lehet mindenki elvárásának megfelelni. Így az a legjobb, ha ebben is rábízzuk magunkat Istenre, hogy ő mutassa meg, éppen mi a fontosabb, mire kell nagyobb hangsúlyt fektetni. Igyekszünk minden korosztályt elérni, egy közösségként élni. A gyerekeink nagyobb ünnepeink előtt már kérdezik: meghívunk valakit? Mert úgy nőttek fel, hogy nálunk mindig volt valaki. Régen önkénteseket hívtunk meg, vagy egyedülállókat, vagy akinek úgy láttuk, hogy szüksége lenne valakivel együtt ünnepelni. Nem direkt terveztük mi ezt így, de így hozta az élet, s mi mindig nyitottak voltunk. Persze nekünk is igényünk van arra, hogy valamikor csak magunkban legyünk, családdal ünnepeljünk, erre is megtaláljuk a lehetőséget.
– Milyen szolgálati helyeken érzi igazán jól magát?
– Igazából mindenben benne vagyok, mert ami a gyülekezetben történik, azt együtt gondoljuk át, s nem csak Ferenccel, de a gyülekezet többi lelkészével is. Mindig a gyerekmunkában voltam igazán benne. Most kezdem azt érezni, hogy egy picit talán kiöregedtem belőle, s Margitics Jánosnak szoktam is mondani, hogy még ott vagyok, de ez már az övé, ezt ő viszi. A konfirmandus hétvégéket is lassan igyekszem kiengedni a kezemből. De a gyerekmunkában, a hitoktatásban továbbra is ott vagyok, játszóházakat szervezek. És mostanában úgy érzem, hogy a szülők felé is fordulni kell. Női bibliaórák időszakosan voltak, most újra lendületet kapott. Úgy érzem, nem mindig kell ugyanazt a szolgálatot vinni, ha valamelyik megfáradt, akkor lehet, hogy valami mást akar Isten mutatni.
– Szószéki szolgálat?
– Alkalomadtán az is. De még nem érzem, hogy itt van az ideje, és mindenképpen prédikálnom kell. Hála Istennek, van is, aki csinálja, én meg mindig találok olyan szolgálati területet, amelyikre azt mondom, hogy az enyém, az közel áll hozzám. A közeljövőben például az idősekkel szeretnék valami újat kezdeni.
– Férjével négy gyermeket nevelnek. Mindig is nagy családot szerettek volna?
– Igen, de talán nem ilyen tempóban. Az első háromnál nagyon élveztem mindent – 3 és 5 év a különbség közöttük –, de amikor kiderült, hogy jön a negyedik és az előző még csak hét hónapos, akkor egy kicsit bepánikoltam. Akkor Ferencnek is jobban át kellett menni apába. De végül nagyon jó volt, mert együtt nőtt fel a két kicsi.
– És lassan el kell mindegyiket engedni…
– Hát az elengedés folyamata nem könnyű, tanulgatjuk. Sámuel harmadikos teológus Debrecenben, Mirjám Budapesten gyógypedagógusnak készül. Lídia Nagyberegen tanul, engedélyt kaptunk, úgyhogy ő itthon van, a legkisebb, Abigél viszont szeptemberben beköltözött a kollégiumba (Nagyberegi Református Líceum). Jó, hogy ők még itt vannak velünk.
– Hogy látja a gyülekezet helyzetét, milyen jövőt vízionál?
– Körülöttünk a legtöbb ember panaszkodik, hogy egyre kevesebben vagyunk. Szerintem azokra kell figyelni, akik itt vannak, akik maradtak! Persze mi is látjuk a hittanosokon, hogy megint kevesebben vannak, ami azt jelenti, hogy kevesebb a család is, a gyülekezeti tag is, kevesebb a szolgálatvállaló. Minden nyarat végig kell imádkozni, hogy szeptemberre minden iskolában legyen hitoktatónk. Ám újra és újra rá kell csodálkozni, hogy Isten mindig mutat olyan emberekre, akik még itt maradtak és merik vállalni a szolgálatot. Ez mindig hálára indít. Amikor én mindent borúsnak látok, és úgy gondolom, nincs kiút, Isten megmutatja, hogy van.
Meg kell tanulnunk hálásnak lenni, nemcsak a nincsen bánkódni, hanem örülni annak, ami van, s azokkal kell kezdeni valamit, akik maradtak. S abban van feladatunk, amit Isten megláttat velünk. Nem látom a jövőt, nem tudom, mit hoz, és igen, néha én is el szoktam keseredni, mert ha volt 30 konfirmandusunk, maradt tíz. Akkor velük nem kell kezdeni semmit? Dehogynem! Még akkor is, ha aztán ők is elmennek, de legalább visznek magukkal valamit, mert megtapasztalták: ez egy jó közösség volt, s ahová kerülnek, ott is megpróbálnak keresni valami hasonlót. Ezért pedig nekünk is imádkoznunk kell, hogy ne vesszenek el a világban, s ha az élet úgy hozza, akarjanak ide visszatérni.
– Úgy legyen!
Marton Erzsébet
Kövesse a Kárpátinfo.net oldalunkat: Facebook, Telegram, Twitter!
Legfrissebb híreink: Ukrajnai háború, Mozgósítás, Kárpátalja hírek, Ukrajna elnöke
Forrás
Naperőmű építéséhez nyújt hitelt Ukrajnának az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD).
Orbán Viktor miniszterelnök, a Fidesz elnöke felelősségvállalását hiányolta Magyar Péter, a Tisza Párt elnöke.
Lakóházak, energetikai létesítmények és üzemek rongálódtak meg.
A csapásokban legalább 14-en megsérültek, köztük egy gyermek.
Orosz titkosszolgálati megbízásból ölhetett meg egy ukrán katonát egy 26 éves nő Ungváron. A rendőrség őrizetbe vette a gyanúsítottat.
Az orosz hadsereg két rakétával, valamint 107 csapásmérő és álcadrónnal támadott ukrajnai célpontokat péntekre virradóra.
Halálos közlekedési baleset történt a Munkácsi járásban, Sztrabicsovo (Mezőterebes) közelében. Egy 34 éves gyalogos a helyszínen meghalt.
A fronton életét vesztette Mihajlo Roszoha, kárpátaljai katona. Hosszú ideig eltűntként tartották nyilván, halálhírét most erősítették meg.
A csapásokban lakónegyedek és egy kereskedelmi hajó kapott találatot, két ember pedig életét vesztette.
Az év eleje óta a megyében összesen 17 ember vesztette életét tűz következtében.
