Beszélgetés Laskoti Zoltán református lelkésszel - Jézuson kívül nincs igazi élet

Egy lelkész hivatása igazán nemes, ám talán a legnehezebb feladat. Isten igéjének hirdetése mellett a próbák idején is a közösség megtartását kell szolgálnia. A hívek számítanak rá, bíznak benne, megfogadják útmutatását. Lakosti Zoltán, a Szőlősgyulai Református Egyházközség lelkipásztorának életét már gyermekkorától a hit, Isten gondviselése határozta meg. Vallja: a legnehezebb körülmények között is elég nekem az Úr kegyelme. Ismerjük meg őt!

– Mit tudhatunk önről?

– Beregardóban születtem, egy olyan családban, ahol már korán megtapasztalhattam az élet teljességét – örömöket és harcokat egyaránt. Családi örökségem egyik fontos része volt az, hogy apai ágon kísérletezők voltunk – minden fiú valami újba fogott bele, nem vette át ugyanúgy édesapja szakmáját, igyekezett a saját útját járni. A másik fontos elem az volt, hogy együtt, szoros közösségben éltünk anyai nagyszüleimmel és őáltaluk egy olyan, ma már „letűnt világ” tanításait, szokásait és értékeit kaptam meg, amikért ma is hálás vagyok. A munka szeretete és becsülete, a feszültségtűrés, a találékonyság és a határozottság értékei formáltak kisgyermekként is.

Otthonom minden tekintetben biztonságos menedék volt, és Istennek gondja volt rá, hogy már 4 éves koromtól fogva tudatosan belém csepegtessék az igét és az istenfélelmet. Nagymamám különös gondossággal foglalkozott velem, olvasni tanított egy képes gyermekbibliából, elvitt magával az istentiszteletekre és megtanított a dicséretekre. Mikor iskolás korú lettem, a szomszédságunkban található általános iskola alsó tagozatába jártam, majd a Beregszászi Bethlen Gábor Magyar Gimnáziumban tanultam tovább. Ebben az életszakaszban fontossá vált számomra a közösség, mélyen és igazán vágytam egy olyan helyre, ahol elfogadnak és magam lehetek, amihez hozzá tehetek és amit építhetek. Számomra ezt jelentette a gimnázium, többek között azért is, mert a beregszászi református gyülekezet önkéntesei is foglalkoztak velünk.

2007-ben felvételiztem a Debreceni Református Hittudományi Egyetemre, ahová a Kárpátaljai Református Egyházkerület elnökségének ajánlásával fel is vettek. Felejthetetlen diákéveket tudhatok magam mögött: rengeteg új dolgot tapasztalhattam meg, kipróbálhattam magam több feladatban és készülhettem a szolgálatra. Még most, évekkel később is visszavágyom kicsit Debrecenbe, mert magammal hordozok egy kis darabot a városból, a lelkiségből, az őszintén és precízen művelt teológiai és akadémiai munkából, amiből meríthettem egy keveset.

– Magyarországi tanulmányai után egyenes út vezetett haza?

– A gyülekezeti lelkészséghez is rögös út vezetett, de hát az Isten előre szólt… Diákként többször megkérdőjeleztem magam, képességeimet, nem mindig akartam gyülekezeti lelkész lenni. De tudta az Úr, hogy időre és megerősítésre van szükségem, hogy elfogadjam az Ő akaratát. Kaptam mindkettőből. Egy évet tölthettem Hollandiában cserediákként, majd mielőtt befejeztem a debreceni diákéveket, kértek, maradjak Magyarországon, hogy ott töltsem az exmisszus-segédlelkészi évet. Ezt a felkérést már tisztelettel, de határozottan elutasítottam. Nem ingadoztam, vágytam haza jönni. Ezért is ért váratlan meglepetésként, amikor 2013 júliusában közölték velem, hogy a gyakorlati évemet Magyarországon fogom tölteni Békés városában. Ez az év tanulságos volt számomra, ismét időt kaptam Istentől, hogy belekóstoljak és belelássak az anyaországi lelkészek életébe. Dönthettem volna úgy is, hogy ott maradok, hiszen nagy szeretettel fogadott és marasztalt a békési gyülekezet. Azonban úgy éreztem, itthon a helyem. 2014 szeptembere óta pedig egyre inkább megerősödök ebben a döntésben, azon a helyen, ahol mind a mai napig használ az Úr.

– Hogyan élte meg a felszentelését?

– Felszentelésemre 2017-ben került sor Beregszászon. Egyfelől örömmel töltött el, hogy a reformáció ötszázadik évfordulóján kapok áldást és felhatalmazást lelkészi szolgálatomra, másfelől pedig nagyon hálás voltam azért a több mint ötven gyülekezeti tagért, akik elkísértek az alkalomra. Az áldás, amellyel akkor útjára bocsátott Isten, fontos igeverssé vált számomra, egy újabb mérföldkövet jelentett, mert Jézus ismét előre szólt: „Célt téveszt minden fegyver, amit ellened kovácsoltak, meghazudtolsz minden nyelvet, mely törvénykezni mer veled. Ez az öröksége az Úr szolgáinak, így szolgáltatok nekik igazságot – így szól az Úr” (Ézsaiás 54,17). Egy olyan ígéret volt ebben az igeversben, ami jelezte: nem áll könnyű út előttem. Én azonban sosem vádoltam, kérdeztem az Urat, miért ígér ismét ilyen konfliktusos jövőt, megköszöntem neki, hogy továbbra is velem lesz. Külön öröm és ajándék volt számomra, hogy debreceni diáktársammal és barátommal, Máté Richárddal együtt szenteltek fel, ez egy újabb olyan szál volt, amellyel az Úr összekötött minket.

– Ma pedig már egy közösség vezetőjeként szolgál.

– 2014 szeptemberében Szőlősgyulán kezdtem a szolgálatom, ami mellé 2018-ban megkaptam Újaklit is. A két közösség nem is lehetne eltérőbb – Szőlősgyula nagyon tradicionális, mély gyökerekkel rendelkező magyar és református község, Újakli pedig egy vegyes település, ahol Kárpátalja második legkisebb református gyülekezete van. Hálás vagyok, hogy mindkét helyen feladatokat és munkatársakat kaptam. Újakliban a templomépítés szolgálatába is sikerült belepillantanom. Már nagyjából kész vagyunk és készülünk a hálaadásra.

– Milyen programokkal, közösségi alkalmakkal tudja összefogni a híveket?

– A szokásos gyülekezeti élethez hozzátartoznak a házi bibliakörök, ahol kifejezett cél, hogy csak az egymáshoz legközelebb állók gyűljenek össze és formáljon minket az Úr. A gyülekezeti bibliaórák és ifjúsági foglalkozások mellett szívesen vagyunk együtt az énekkarral is, hogy készüljünk és szolgáljunk. Nagy örömünk, hogy immár majdnem húsz éve minden évben egyházkerületi nőszövetségi csendesnapot szervez a gyülekezet. A nyári gyermekhetek, konfirmandushetek is megmozgatják a gyülekezetet, de a két nagy missziós eszköz, amivel azokat is el tudtam érni, akik egyébként nem jelennek meg az alkalmakon, az a fizikai munka és a vendégfogadás. Ideérkezésem első pillanatától nyilvánvaló volt számomra, hogy az itteniek szeretnek dolgozni, az esetek többségében még túlzásba is viszik a munkát. Innen jött az ötlet, hogy szervezzünk olyan közösségi munkát, ami össze tudja fogni a nőket és férfiakat egyaránt. Így tudjuk valamennyire rendben tartani a temető területét, így tudtunk elérni és építeni sok mindent. A vendégfogadás pedig, úgy gondolom, a szőlősgyulaiak különleges ajándéka. Azok, akik vendégként ideérkeznek, mindig átérzik, mennyire megbecsült emberek és milyen szeretettel kapnak meg itt mindent, sok esetben a vendéglátó családok erején felül is.

– Hogyan tudják a fiatalokat Isten útjára vezetni?

– Vezetni úgy lehet, hogy mi is úton vagyunk. Azon a keskeny úton, amire Jézus állított minket. A rendszeres ifjúsági alkalmakon, kirándulásokon, hittanórákon kívül szeretnénk, ha a fiatalok kipróbálhatnák magukat a szolgálatban. Ezért a vakációs bibliaheteken ők azok a segítők, akikre számíthatunk, illetve különböző táborokban nem csak résztvevőkként, de szervezőkként is szívesen jelentkeznek. Szeretném vonzóvá tenni számukra azt, ami engem is rabul ejtett – Krisztus szeretetét, a benne való életet. Hiszem és vallom: Krisztuson kívül nincs igazi élet, küszködés meg küzdés van csupán. Jézussal azonban még a legnehezebb dolgok is áldássá válnak az életünkben.

– Ebben a nehéz helyzetben mit tud tanácsolni a híveknek?

– Kapaszkodjanak, mert a neheze még csak most jön. De vége lesz majd ennek is. Avagy egy kicsit biblikusabban fogalmazva: „Légy hű mindhalálig és neked adom az élet koronáját” (Jelenések 2,10). Olyan időket élünk, amikor a sátáni, szétdobáló erők szeretnének minden közösséget szétszórni, egymás ellen fordítani a családtagokat is. Ne engedjük, hogy ez megtörténjen, a saját helyünkön ragaszkodjunk Jézushoz és azokhoz, akiket adott nekünk – szeretteinkhez, hittestvéreinkhez! És természetesen ne adjuk fel ezt, akárhányszor is csalódunk a másikban. Most kell megtanulnunk hűségesnek lenni, de ezt a legjobb tanítómestertől tanulhatjuk, Jézustól, aki mindhalálig hűséges volt értünk.

– Hogyan tud töltekezni?

– Feleségemmel szívesen kirándulunk, szeretjük emlékezetessé tenni az együtt töltött időt. Ő sok képet készít útközben, így utólag van mire emlékezni. Közös kedvtelésünk még a főzés, szeretünk egymásnak főzni és természetesen mindig nagy öröm, amikor vendégek érkeznek a parókiára. Mivel még nincs gyermekünk, imádkozunk, hogy minél előbb bővüljön a család, és többen tudjunk majd útra kelni a kirándulásokon.

– Mit jelent önnek a hivatása?

– Ha röviden kell megfogalmaznom, akkor két dolgot – van, aki elhívott, és van, aki elküld. Fontos mindkettő. Aki elhívott a lelkipásztorságra, konkrét feladatokkal bíz meg. Nem hagy tétlenül, nem is igazán bírom a tétlenséget. Mindig van egy vagy több aktuális feladat, amiben ki lehet fáradni. De akinek van elhívása, tudja azt is, hogy fáradozása nem hiábavaló az Úrban. Egy tanárom fogalmazta meg egyszer ezt így: azért vagyunk, hogy strapáljuk magunkat. Úgy gondolom, ez mélységesen igaz. Pál apostol mondja egy helyen (Apostolok Cselekedetei 20,24), hogy neki az élete se drága, csak hogy bizonyságot tehessen az Úrról. Valahogy így vagyok ezzel én is. Onnantól fogva, hogy elhívással indulok és ismerem az Urat, aki küldetéssel bíz meg, igyekszem céltudatos életet élni, mindent a Küldőnek alárendelve. Hiszem, a legnehezebb körülmények között is elég nekem az Ő kegyelme, mert az Ő ereje az én erőtlenségem által ér célhoz.

– Isten áldása kísérje útján!

Kurmay Anita