Kárpátalja | 2020. 11. 27. – 14:28 |

Hétköznapok a nagydobronyi gyermekotthonban

Minden felelősen gondolkodó ember vallja, hogy valamennyi gyermeknek családban, s leginkább teljes, egészséges lelkületű családban kell felnőnie. Sajnos azonban vannak, akiknek ez nem adatik meg. Mert a szülőanyjuk a kórházban „felejti” őket, vagy később hagyja el, esetleg olyan családba születik, ahol nem tudnak, vagy nem akarnak gondoskodni róluk. (Most ne taglaljuk a miérteket, és ne is ítélkezzünk fölöttük, ez nem a mi dolgunk.) Szerencsések azok, akiket szerető családok örökbe fogadnak. De sokan maradnak állami gondozásban, s ezúttal az állami intézményekről sem akarunk véleményt formálni, de tudjuk, milyen helyzetek uralkodnak ott. 1996-tól azonban működik Nagydoronyban egy intézmény, az Irgalmas Samaritánus Református Gyermekotthon, ahol Isten gondviselő szeretetét tapasztalhatják meg az ott élő lányok. Az otthon lakóinak mindennapjairól, fejlődési lehetőségeikről beszélgettünk Katona Viktória lelkésszel.  

– Az intézmény eredetileg sérült gyermekek otthonaként indult, merthogy elsősorban különböző betegségekkel diagnosztizált lányokat hoztak ide, akiket családok nem fogadtak be. Viszont itt megfelelő gondoskodás után egy részükről egy idő után kiderült, hogy egészségesek, csupán az állami intézményekben, csecsemőotthonokban nem kapták meg a megfelelő ellátást, nem foglalkoztak velük, így fejlődésükben visszamaradtak. Voltak, akiknek a fejlapjára azt írták: debil, pedig csak elhanyagolták őket. Mára közülük van, aki boldog, egészséges családanya, van, aki tanít például a cigányiskolában, vagy éppen a Schweitzer Albert Református Szeretetotthonban ápolóként dolgozik. Éppen ezért is változott meg a gyermekotthonunk státusza, ez a jövőre 25 éves intézmény ma egészséges és sérült lányok közös otthona. 

– A negyedszázad már egy emberöltőnyi kor. Hány lakója volt és van most az intézménynek?

– Az indulás óta több mint 120 lakója volt az otthonunknak, jelenleg 78 bentlakónk van, közülük 53-an kiskorúak. Úgyhogy nem egyszerű nálunk a logisztika.

– Merthogy ők óvodába, iskolába járnak.

– Így van. Reggelente nyolc kislányt oviba kell vinnünk, hét alsós gyerekünk van. A nagyobbak többsége a helyi középiskolában tanul, idén heten folytatják tanulmányaikat a Nagydobronyi Református Líceumban. Van egy siketnéma kislányunk, ő Ungváron a bentlakásos iskolában tanul, hétvégén viszont ide jön haza. Azok, akik komolyabban sérültek, betegek, ők magántanulók. Hozzájuk ide járnak a pedagógusok. Rajtuk kívül van két nagyon lelkiismeretes, szeretőszívű, türelmes, odaadó pedagógusunk – Balog Viktória és Hidi Andrea – akik a hét öt napján teljes munkaidőben itt foglalkoznak velük délelőttönként, délután pedig az alsósok felzárkóztatását végzik, mintegy sajátos napköziben. Ők hétvégéken még a gimnazistáinknak is tudnak segíteni. De külön iskolafelkészítés is folyik nálunk a „ballagó” ovisokkal. A két pedagógus mellett persze végtelenül türelmes, nemes lelkű nevelőink is vannak, akiknek anyai gondoskodása elengedhetetlen ahhoz, hogy egészséges lelkületű gyermekeket neveljünk. 

– Tudnak-e továbbtanulni a gyermekotthon lakói?

– Végtelenül hálásak vagyunk, mert nem vesznek el a tehetséges lányaink, sokuk szívében óriási tudásvágy van. Jelenleg négy főiskolásunk van, ketten nappalin tanulnak. Egyikük ukrán nyelv szakon kezdte a tanévet, de angolra is felvételt nyert, a másikuk óvodapedagógusnak készül. Egy lányunk levelezőn végzi az óvodapedagógiát, mert úgy döntött, hogy közben dolgozni szeretne itt, nálunk. A negyedik lányunk szociálpedagógiát tanul, szintén levelezőn. Szeptembertől egy kislányunk az Ungvári Művészeti és Közművelődési Koledzsben kezdte meg tanulmányait, ő koreográfusnak készül. De felvették a főiskolára is ukrán szakra, viszont a tánc jobban vonzotta, ez volt az álma. Valamennyien úgy nyertek felvételt, hogy külön tanárhoz nem jártak, s az egyik a ZNO-n négy tantárgyból négyet abszolvált, másik kettő pedig háromból hármat. Ezt nagyon nagy eredménynek tartjuk.

– Vannak már diplomásaik is?

– Igen. Natikánk óvodapedagógiát végzett. Egyelőre itthon dolgozik, de Budapestre készül önkéntesnek egy évre. Egy másik lányunkat meg épp szeptember elején kísértem ki Budapesten a Liszt Ferenc repülőtérre. Ő ukrán filológus, emellett nagyon jól beszéli az orosz, a szlovák, a cseh nyelvet is. A szláv nyelvek mellé az angolt szeretné erősíteni, így most London mellé utazott egy baráti családhoz, ahol bébiszitterként fog önkénteskedni. De felvették ott egy nyelviskolába, hogy még jobban tökéletesítse angol nyelvtudását, mert tolmácsnak készül. Ha Isten is úgy akarja, 12 hónap múlva jön haza. Ő most 23 éves. Nagyon nehéz volt elengedni. Azzal búcsúztam tőle, hogy Istennek adjon hálát, hogy eddig eljutott, s a legnagyobb köszönet az lesz a társai felé, ha példát mutat nekik, hogy olyan ingerszegény környezetből is, mint ahonnan ő hozzánk került, s hogy a gyermekotthonból is mindenki megvalósíthatja álmait.  

– Mi a helyzet a szakmaszerzéssel?

– Nagy áldás számunkra, hogy a szomszédságunkban van az Egán Ede Szakképzési Centrum Nagydobronyi Szakképzési Központja. Egy lányunk már a második tanévét kezdte meg ott. Közben férjhez ment a nyáron, de folytatja tanulmányait: fodrásznak készül. Egy lányunk jövőre ide akar szakácsszakra jelentkezni. A régiek között is van, aki pincérnek vagy manikűrösnek, fodrásznak, varrónőnek tanult, amilyen lehetőségük volt. Próbáljuk szakma felé orientálni lányainkat. Mindig mondom nekik, mennyire fontos minden szakma, csak becsületesen kell elvégezni a munkánkat. Persze, akinek van rá tehetsége, azt irányítjuk a főiskolára. Nagyon elégedettek vagyunk az ott folyó munkával. És annak is nagyon örülünk, hogy Gogola István vezetésével szakmai gyakorlatra is érkeznek hozzánk ottani diákok, s látva őket, beszélgetve velük, a lányaink még inkább kedvet kapnak hozzá, hogy ott tanuljanak. Nemrégiben a sikeresen érettségizett, illetve diplomás lányaink személyes levélben írták meg élettörténeteiket, érzéseiket, köszönték meg a támogatóknak, hogy eljuthattak az érettségiig, a diplomáig. Volt, aki elmondta, milyen környezetből jött, hogy csak ukránul beszélt, s milyen nehéz volt az iskolában, s most milyen hatalmas ajándéknak tartja, hogy magyarul beszélhet, s mennyire hálás, hogy magyar emberek karolták fel. Most örül, hogy a magyar nemzet tagjának mondhatja magát, s hogy itt megtapasztalta Isten hatalmas szeretetét is. Főtámogatónknak, a Nemzeti Államtitkárságnak is elküldték a leveleket, és Potápi Árpád János államtitkár személyes választ küldött mindenkinek. Kinyomtattam azokat nekik, sokan kitették a szobájuk falára, és többször is elolvassák. Egyébként én magam is meghatódva olvastam a lányok levelét, megdöbbentett, mennyire komolyan gondolkodnak, mennyire jól látják a helyzetüket, s milyen őszintén hálásak azért, hogy felkarolták őket, hogy akadtak támogatók, akiknek köszönhetően ruhát, élelmet, otthont kaptak, s hogy tudással, hittel felvértezve léphetnek ki az életbe, s hogy érezhetik: szeretik őket. Ez Isten munkája.

Hétköznapok a nagydobronyi gyermekotthonban
Hétköznapok a nagydobronyi gyermekotthonban

– A lányok általában vágynak a családra, a gyerekre…

– Természetesen a mi lányainkban is megvan ez a vágy. Hála Istennek, már sokan férjhez mentek. És már gyermekeik is születtek. Egyébként ez a legnehezebb, hogy nincs mellettük az anyukájuk, hogy nem hívhatják fel őket, nem tudják kinek elmondani, hogy nagymama lett… Amikor férjhez adjuk a lányainkat, mindig megköszönöm a vőlegény szüleinek, hogy befogadták a családjukba, s imádkozunk azért, hogy valóban otthonra találjanak. 

– És mi történik azokkal, akik felnőttek, de még nem mentek férjhez? 

– Hála Istennek, 2014-ben a gyermekotthon területén sikerült felépíteni a Gondoskodás Házát, ahol a 18+ évesek számára négy lakást alakítottunk ki. Egy lakásban négyen laknak, ketten egy-egy szobában, úgy, hogy a sérülteknek az egészségesek tudjanak segíteni. Egyébként az első szint akadálymentesített. Minden lakáshoz tartozik vizesblokk és konyha is. A felnőtté vált lányaink többsége dolgozik, így már van saját keresetük is, amit maguk osztanak be. A nevelésük folyamán arra törekszünk, hogy megtanuljanak önellátók lenni, a gazdaságunkban megismerkednek a termeléssel, a konyhánkban megtanulnak sütni, főzni, úgyhogy reményeink szerint jó gazdaasszonyok lesznek – mondja Viktória tiszteletes asszony, s szemében tiszta, anyai szeretet csillog, mikor „lányairól” beszél. 

Akkor is, amikor nem éppen a sikertörténetek kerülnek terítékre. Mert bizony vannak ám itt kemény dolgok is. Hosszú folyamat az, amíg a Szentlélek segítségével sikerül megértetni velük, hogy Isten szereti őket is. Vannak, akik nehezen békélnek meg sorsukkal, s ott van bennük a kérdés: miért engedte meg Isten, hogy ilyen élethelyzetbe kerüljenek? Miért nem szeretik őket a szüleik, miért dobták el maguktól? Sokan anonim levelekben öntik ki szívüket, amit az imateremben bedobhatnak egy dobozba. Ezekből kiderül, hogy nagyon-nagy harcokat vívnak magukban… De az itt dolgozók elhívatottságának, szeretetének köszönhetően többségük egészséges lelkülettel kerül ki az életbe.  

De ismerkedjünk meg két, épp otthon tartózkodó fiatal hölggyel. Scsoka Irénke 17 évvel ezelőtt, 3 évesen, súlyos csípőficammal került a gyermekotthonba. Többször műtötték, itt kezdett el járni. Barátnőjével, a most 21 éves Farkas Natáliával – ő 2 évesen került ide – együtt elvégezte a Nagydobronyi Református Líceumot.

– Érettségi után először Ungvárra készültem szakiskolába, de végül inkább itt maradtam, hogy a sérült gyerekekkel foglalkozhassak – vallja Irénke. – Tavalyelőtt egy évet önkéntesként Baján töltöttem egy lakóotthonban. Amikor hazajöttem, a konyhán dolgoztam, mert azt is ki szerettem volna próbálni, és nagyon tetszett, most pedig a kiscsoportosokkal foglalkozom. 

– Badó Margit tanárnő ajánlatára az óvodapedagógiát választottam a líceum után, és sikeresen be is fejeztem a főiskolai tanulmányaimat – mondja Natika. – Egyelőre nem álltam itthon munkába, mert egy év önkéntes munkára Magyarországra készülök, csak a koronavírus-járvány miatt még nem tudtam elutazni. Talán Ózdon fogok foglalkozni hátrányos helyzetű fiatalokkal. Addig meg itthon segítek. 

A jövőről szólva Irénke elmondta, hogy szeretne továbbra is gyerekekkel foglalkozni, de Magyarországra is szívesen elmenne, hogy másoknak segítsen. Aztán meg férjhez menne, családról álmodik, és örömmel dolgozna óvodában, vagy gyermekotthonban, mindenképpen gyerekekkel. Natika külföldön szeretne munkát vállalni, hogy anyagilag megalapozza a jövőjét, hogy önállósulhasson. Mindketten kiegyensúlyozottnak tűnnek, határozott elképzelésekkel, vidáman számolnak be közös kirándulásaikról, vásárlásaikról. Csak akkor komorodik el tekintetük, amikor a családjukra terelődik a szó. Natikának érezhetően fáj, hogy a családja soha nem kereste, s nem is tud róluk semmit. Irénke egyszer „hazalátogatott”, viszont fájdalmas emlékként él benne ez a találkozó. De gyorsan elhessegetik a komor gondolatokat, s inkább arról beszélnek, hogy ők csupa szeretettel fogják majd elhalmozni a gyermekeiket. S hogy ez így is lesz, arról meggyőzött az a gyöngéd szeretet, amivel a köréjük gyűlt kicsikhez fordultak…

Marton Erzsébet

Hirdetés

Kövessen minket a Facebook és az Instagram oldalainkon.
Iratkozzon fel a Telegram csatornánkra is.
Legyen jól informált!


Hirdetés