Fiatalon gyülekezetet vezetni nem könnyű feladat. Egy közösségben jelen vannak a tapasztalt, érett hívők, ugyanakkor a berögzült szokások és a megszokott gyakorlatok is, amelyekhez sokan ragaszkodnak. Isten azonban nem véletlenül hív el fiatal embereket – elég Dávidra vagy Jeremiásra gondolnunk. Ezzel is azt bizonyítja, hogy nem az emberi tapasztalat vagy bölcsesség a döntő, hanem az Istennel való élő kapcsolat és az engedelmesség.
Ismerjék meg Balázs Antal beregardói lelkipásztort, a KRISZ elnökét, a Kárpátaljai Református Egyház ifjúsági referensét, aki tíz évvel ezelőtt nagy lelkesedéssel kezdte meg szolgálatát, és ma is ugyanazzal az elkötelezettséggel végzi azt. Meggyőződéssel vallja: az egyháznak folyamatosan meg kell újulnia.
– Gyermekkorában milyen kötődése volt az egyházhoz, a hithez? Hogyan került közel Istenhez?
– Mindkét nagymamám mélyen hívő ember volt, tőlük kaptam az első lelki impulzusokat, és édesanyám is megtért hívő volt. Egész kicsi koromtól kötődtem Istenhez és az egyházhoz. Istenhez az énekeken és az imádságon keresztül kapcsolódtam. Már alsó tagozatosként is rendszeresen imádkoztam. Az egyházhoz a gyerekhetek, a vasárnapi iskolák, később az ifjúsági táborok kötöttek. Nagy hatással voltak rám a beregi hegyen szervezett GYEK-táborok, majd a balazséri központ alkalmai.
Persze nekem is voltak hullámvölgyeim. Konfirmandus koromban elkezdett húzni a világ, a barátok, a diszkó, és volt egy nagy kitérő az életemben 18–19 éves koromig. Nem engedtem el Istent, de nem is volt az övé az életem. Én döntöttem el, mikor megyek ifjúsági alkalomra, mikor inkább buliba, mikor megyek templomba, vagy maradok otthon. Felemás életet éltem. Imádkoztam, ugyanakkor voltak olyan megnyilvánulásaim is, amelyeket ma már szégyellek.
Tizenhét éves koromtól Isten egyre inkább visszaterelgetett magához. Főiskolás lettem, bekapcsolódtam a KRISZ-be és a főiskolai gyülekezet életébe. Egyre szorosabb lett a kapcsolatom Istennel, egyre tisztábban hallottam a hívását. 2009 szilveszterén, öt perccel éjfél előtt belém hasított a gondolat, hogy a következő évet már megtért emberként szeretném elkezdeni. Félrevonultam, imádságban átadtam az életemet Jézusnak, és kértem, hogy vegye át az irányítást.
– Érettségi után egészen civil pályán indult el. Miért döntött végül a lelkipásztori hivatás mellett?
– A Beregszászi Magyar Gimnázium után könyvelő szakra mentem a főiskolára. Reálos vagyok, mindig is a számok és az összefüggések érdekeltek. A könyvelői pálya ígéretesnek tűnt. A megtérésem után azonban Jézus komolyan vette, hogy átadtam neki az életemet, és elkezdett formálni. Egyre komolyabb szolgálatokba vezetett, majd fél évvel a diplomázás előtt világossá tette, hogy nem az a terve velem, hogy könyvelő legyek.
Először csak annyit értettem meg, hogy hívő emberként nem tudnám ezt a munkát úgy végezni, ahogyan Istennek tetsző lenne. Megszereztem ugyan a diplomát, de tudtam, hogy más utat készített nekem. Akkoriban már sokakat lelkigondoztam, és láttam, hogy Isten megáldja ezeket a beszélgetéseket. Először azt gondoltam, lelkigondozó leszek. Amikor ezt elmondtam hívő barátaimnak és lelkészeknek, többen is azt tanácsolták, imádkozzak azért, nem lelkipásztornak hív-e el Isten. Ez teljesen váratlan volt, hiszen a családomban nincs lelkész. Hosszú hetekig imádkoztam, de nem kaptam választ. Egy este őszintén elmondtam Istennek, hogy felemészt a bizonytalanság. Azt is elmondtam neki, hogy nem vágyom erre a hivatásra, de ha ezt kéri tőlem, vállalom, csak adjon egyértelmű vezetést. Aznap éjjel különös békességet adott. Reggel úgy ébredtem, hogy teljes bizonyossággal tudtam: lelkész leszek. Előtte napokig úgy keltem fel, hogy még mindig nem tudom a választ. Ezután már gyorsan kellett intézni mindent, mert közeledett a jelentkezési határidő, de Isten minden kaput megnyitott, és 2011-ben felvettek a teológiára.
– Milyen elképzelésekkel indult ezen a pályán? Mit tart a lelkipásztor legfontosabb feladatának?
– Szerintem minden teológus nagy ambíciókkal indul. Azt gondolja, ő lesz a legjobb igehirdető, gyülekezetépítő, mindenkit megtérít, mindenkit ismerni fog. Én is ambiciózus ember vagyok. Ha valamibe munkát teszek, szeretem látni az eredményét. Reálos fejjel adatokban és visszajelzésekben gondolkodom. A lelkipásztori szolgálat azonban megtanított arra, hogy a Szentlélek titokzatosan munkálkodik, és sokszor csak évek múlva látjuk egy-egy szolgálat gyümölcsét.
Nem tudnék egyetlen legfontosabb lelkészi erényt megnevezni. Sokan azt mondanák, hogy a pásztorolás. Én azt mondom: minden előtt az Isten iránti hűség áll. A lelkipásztorral szemben rengeteg emberi elvárás fogalmazódik meg. Ezek elé helyezni Isten akaratát sok konfliktussal, belső harccal és imádsággal jár.
– A lelkész nemcsak a szószéken lelkész…
– A hívő ember sem csak a templomban hívő. A lelkipásztor a felszentelésétől kezdve szolgálatban áll, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne szüksége pihenésre vagy kikapcsolódásra. A gyülekezet mindig a szívügye, és szükség esetén elérhető, ugyanakkor nem szabad irreális elvárásokat támasztani vele szemben.
Igyekszem önazonos és hiteles lenni. Lazább alkalmakon lehet velem viccelődni, szeretek nevetni, egy évzáró vacsorán együtt táncolok a gyülekezettel. Ezeknek is megvan a helye. Ugyanakkor számomra kiemelten fontos az ige tiszta hirdetése, a biblikus hitgyakorlat és a Biblia szerinti rend megélése.
– A lelkipásztorok általában nem maguk választják meg szolgálati helyüket. Úgy érzi, a helyére került?
– Érdekesen alakult a kihelyezésem, mert a döntés reggeléig úgy tudtam, hogy egy másik gyülekezetbe kerülök. Váratlanul ért a változás, hiszen én is és a másik gyülekezet is készült már a közös szolgálatra. Egy nagyobb gyülekezet helyett két kisebbet kaptam, valamint a kijevi missziós gyülekezetet. Hamar túlléptem ezen, mert rengeteg feladat várt. A parókia szinte lakhatatlan volt, ezért egy évig Dercenből jártam szolgálni. Idén nyáron lesz tíz éve, hogy Beregardóban szolgálok. Jánosiban tavaly befejeztem a szolgálatot, Kijevben pedig előbb a járvány, majd a háború nehezítette a munkát. Közben 2024-ben megválasztottak a KRISZ elnökének, 2025-ben pedig az egyházkerület ifjúsági referense lettem, ami új feladatokat hozott. Hiszem, hogy Isten kezében vannak ezek a dolgok, és nem véletlenül kerültem ezekre a szolgálati helyekre. Ott kell hűségesnek lenni, ahol Isten látni akar.
– Legényemberként állt szolgálatba. Mi volt ennek a nehézsége, esetleg az előnye? Hogyan ismerkedett meg a feleségével, és mennyire találta meg benne azt a társat, aki a szolgálatban is segíti?
– A szolgálatot 2016-ban kezdtem. Mivel a parókia felújítása miatt egy évig otthonról jártam be szolgálni, sokáig nem éreztem az egyedüllét terhét. Inkább a bejárás jelentett nehézséget. Nehezebb volt közelebb kerülni a gyülekezethez, hiszen a kezdeti nyitottságot és kíváncsiságot nem tudtam igazán kihasználni, mert kevesebbet voltam jelen.
A feleségemmel 2017 őszén ismerkedtünk meg. Fodrászt váltottam, és hozzá jelentkeztem be, mert ő a környék egyik legügyesebb – és természetesen legszebb – fodrásza. A váltás nem volt véletlen, hiszen korábban már felfigyeltem rá. Beszélgetni kezdtünk, majd egyre jobban megismertük egymást. Hívő fiatalként már régóta kerestem a társamat, de volt néhány sikertelen kapcsolatom, ezért óvatos voltam. Vele azonban minden más volt. Belső békességem volt mellette. Értett engem, pedig nagyon különbözőek vagyunk, és nekem nem könnyű a természetem. Nagyon sokat jelentett a bölcs, igei látása is. Hamar világossá vált számomra, hogy őt szánta nekem Isten, ezért nyolc hónap után megkértem a kezét. Már több mint hat éve vagyunk házasok, és nincs kétségem afelől, hogy ő az én társam. Egy lelkipásztornak, aki nap mint nap emberi terhekkel találkozik, nagy ajándék, ha békés otthon várja, ahol megpihenhet.
– A lelkipásztor nemcsak lelkész, hanem férj és családapa is. Hogyan tudja összeegyeztetni ezeket a feladatokat, ráadásul a KRISZ elnökeként?
– A család nagyon fontos számomra. Van egy négy és fél éves kislányunk, Zsófika. Ő is külön csoda az életünkben, mert Isten csodálatos módon üzente meg az érkezését, és még a nevét is ő választotta ki számunkra. Lelkipásztorként is sok a feladatom, az ifjúsági misszió pedig még nagyobb jelenlétet igényel. Ennek ellenére nagy ajándéknak tartom, hogy nem kell hónapokra elszakadnom a családomtól, mint sok külföldön dolgozónak. Sokszor napközben is együtt lehetünk, akár egész napokat tölthetünk közösen. Ez a hivatás rugalmasabb, bár megvannak a maga nehézségei is.
– Például az, hogy a lelkész akkor szolgál, amikor mások ünnepelnek vagy pihennek.
– Talán ez az egyik legnehezebb része. A vasárnap számunkra szolgálat, gyakran délután is vannak alkalmak, a nagy ünnepek pedig komoly felkészülést igényelnek. A feleségem hívő ember, maga is tart gyermek-istentiszteleteket, ezért megérti és támogatja ezt. A nehezebb időszakok inkább az ifjúsági konferenciák és a többnapos táborok, amikor vezetőként ott is kell aludni, és napokig távol vagyok a családtól. Ugyanakkor ezt a szolgálatot nem lehet másképp hitelesen végezni. De igyekszem minden héten szabadnapot beiktatni, amit a családommal töltök, és a szabadság idején is tudatosan kikapcsolódunk.
– A már több mint négy éve tartó háború alapjaiban változtatta meg az életünket. Önben nem merült fel, hogy elmenjen?
– Én a döntések terén „vaskalapos” vagyok. Azt vallom, hogy minden fontos kérdésben Istentől kell elkérni a vezetést. Ha ő maradásra hív, de én félelemből elmegyek, engedetlen vagyok. Ha pedig máshová küldene, én mégis maradnék, az ugyanúgy hiba lenne. A kérdés mindig az, mit akar Isten.
Persze bennem is felmerül időnként, amikor túl sok a rossz hír, hogy vajon itt kell-e maradnom. Ezt a kérdést folyamatosan Isten elé viszem. Jelenleg azonban azt látom, hogy megáldja a szolgálatomat Kárpátalján. Látom az áldásait, a vezetését, vannak céljaim a gyülekezetben és az ifjúsági misszióban is, és hiszem, hogy a távolabbi terveket is a maga idejében fogja világossá tenni.
– Úgy látja, a háború közelebb vitte az embereket Istenhez?
– Külön kell választanom a gyülekezeteket és az ifjúsági missziót. Már a 2014-es Majdan idején is azt fogalmaztam meg, hogy népünknek böjtre, bűnbánatra és megtérésre van szüksége. Akkor is azt láttam, hogy a szívek kemények maradtak. Hiszem, hogy Isten ott ad nagy szabadításokat, ahol az emberek önvizsgálatot tartanak és hozzá fordulnak. Ahol azonban megkeményedik a szív, ott megengedhet súlyosabb próbákat is. A Covid idején sokan remélték, hogy lelki megújulás következik, de nem így történt. Most évek óta háború van, mégsem látjuk, hogy tömegek keresnék Istent. Ha minden itthon maradt református templomba járna, sok helyen nem férnének be az emberek. Ehelyett sok templom üres. Úgy hiszem, Isten még megkönyörül rajtunk azokért az igazakért, akiket talál közösségeinkben. Bízom benne, hogy Kárpátalja magyarsága és az egész magyar nemzet valóban Istenhez fordul.
Az ifjúsági misszióban viszont biztatóbb a helyzet. A fiatalok nyitottabbak, érdeklődnek, hagyják magukat megszólítani. Minden évben vannak megtérő fiatalok, és nagy kegyelem, hogy Isten a KRISZ-t is használja ebben. Számukra viszont a legnagyobb kihívást ma az online világ jelenti. Elhiteti a fiatalokkal, hogy ott van az élet, pedig Isten a valóságban sokkal többet készített számukra. Nekünk az a feladatunk, hogy erre rámutassunk.
– Hogyan látja a gyülekezet és az egyház jelenét, illetve jövőjét?
– A gyülekezetünk fejlődik. A hívő emberek erősödnek, vannak meghallgatott imák, megtapasztalt csodák és isteni vezetés. Ugyanakkor harcok is vannak, mert a népegyházi beidegződésekből nehéz kilépni, pedig a református egyház alapelve a Semper reformanda, vagyis a folyamatos megújulás. Zán Fábián Sándor püspök úr gyakran mondja, hogy az egyházat ne bántsuk, mert az Krisztus teste. Ezzel egyetértek. Éppen ezért inkább az egyházkerületről mint szervezetről beszélek. Úgy látom, református egyházunk hű akar maradni a Biblia tanításához, tisztán hirdeti az igét. De személy szerint hiányolom, hogy az igei látásunk és tanításunk szerint alakítsuk a gyakorlatainkat is. Tiszta és jó a tanításunk a hívő életről, a gyülekezeten belüli hitmegélésről, és a sákramentumokkal való helyes élésről is. Ám a gyakorlatunk sok mindenben eltér a tanításunktól. Én azok közé a lelkészek közé tartozom, akiket ez zavar, és akik ezen változtatni szeretnének. Ha a gyakorlatunk eltér a tanításunktól, hiteltelenekké válunk. Úgy vélem, megújulásra van szükség: következetességre és olyan szeretetteljes közösségekre, ahol egyszerre van jelen a befogadás és az egyházfegyelem. Ez az én jövőképem is. Ha egyházunk képes lesz megújulni ezekben, sok embert vezethet közelebb Istenhez. Ha viszont a megszokott struktúrák fontosabbak lesznek a bibliai rendnél, azok előbb-utóbb összeomlanak.
Évek óta azon dolgozom, hogy legyen őszinte párbeszéd a megújulásról, és gyakorlati lépések is kövessék a szavakat. Azért imádkozom, hogy Isten adjon nekünk helyes látást, bölcsességet és bátorságot ahhoz, hogy mindig az ő akarata szerint döntsünk és cselekedjünk.
– Úgy legyen!
Marton Erzsébet
Kövesse a Kárpátinfo.net oldalunkat: Facebook, Telegram, Twitter!
Legfrissebb híreink: Ukrajnai háború, Mozgósítás, Kárpátalja hírek, Ukrajna elnöke
