Nagycsütörtök: az utolsó vacsora és az egyház születésnapja

Ma nagycsütörtök van, az isteni megváltó üdvrend kiemelkedő napja. Az utolsó vacsora napja, a jézusi főparancs átadásának napja, az egyház születésének napja, de egyúttal a megváltó elárulásának napja is.

Nagycsütörtök reggelén Jeruzsálem népe a zsidóság ősi ünnepére készülődött. A nagyheti szent eseménysor négy nappal korábban, virágvasárnap kezdődött, amikor Jézus királyhoz méltó dicsőségben vonult be Jeruzsálembe, a szent városba, majd „bement a templomba, és kiűzte onnan azokat, akik a templomban adtak-vettek. A pénzváltók asztalait és a galambárusok padjait felforgatta. Meg van írva – mondta –, hogy az én házamat az imádság házának fogják nevezni, ti pedig rablók barlangjává teszitek. A templomban vakok és sánták mentek hozzá, s ő meggyógyította őket” (Máté 21,12). Jézus aztán Jeruzsálemben is és Betániában is Isten országáról tanította az embereket, akik követték és figyelték.

Mindezzel párhuzamosan Jézus ellenségei is megmozdultak.

Azok, akik a vesztére törtek. A Kajafás főpap által elnökölt 70 tagú zsidó nagytanács, a sanhedrin, eldöntötte, hogy meg kell halnia. Attól féltek ugyanis, hogy Jézus fellépésének lázadás lesz a vége, és akkor majd jönnek a rómaiak, és mindent elsöpörnek. Az evangélium tanúsága szerint Kajafás ezt mondta: „Nem értetek semmit. Azt sem veszitek fontolóra: jobb nektek, hogy egyetlen ember haljon meg a népért, semhogy az egész nép elvesszen.” Csakhogy a római uralom idejében a halálbüntetés kiszabásához már római jóváhagyás szükségeltetett. Ezért fogják majd Jézust Pilátus elé vinni.

De ez még odébb van. Most még Jézus szabad. Tudta viszont, hogy mit ravaszkodik ellene a nagytanács. Ezért Betániából, ahol Lázár családja oly meleg szívvel, szeretettel fogadta, kiment a pusztába, „egy Efraim nevű városba”.

E ponton térjünk vissza a Szentíráshoz, mégpedig Lukács evangélista írásához: „Közeledett már a kovásztalan kenyerek ünnepe, amelyet páskának neveztek. A főpapok és az írástudók keresték a módját, hogyan öljék meg Jézust. Féltek ugyanis a néptől. A Sátán pedig bement Júdásba, akit Iskáriótesnek neveztek, és egyike volt a tizenkettőnek. Elment, és megbeszélte a főpapokkal és a templomőrség vezetőivel, hogyan adja őt a kezükre. Azok megörültek, és megígérték, hogy pénzt adnak neki. Ő elfogadta az egyezséget, és kedvező alkalmat keresett arra, hogy a kezükre adhassa őt, amikor nincs jelen a sokaság” (Lukács 22,1-7).

Elindult tehát a megváltásunk csúcspontjához vezető eseménysor, amelynek roppant fontos állomása nagycsütörtök.

Jézus e nap reggelén elküldte Pétert és Jánost, hogy készítsék el a húsvéti vacsorát. Pontosan meghagyta, hogy Jeruzsálemben kinek a házában van az a terem, ahol este majd összegyűlhetnek, tanítványai pedig mesterük szavai szerint cselekedtek.

Ennél a pontnál adjuk át a szót Lukács evangélistának, és haladjunk a történetben a Biblia lapjai szerint: „Amint elérkezett az óra, asztalhoz telepedett a tizenkét apostollal együtt. Így szólt hozzájuk: Vágyva vágytam rá, hogy ezt a húsvéti vacsorát elköltsem veletek, mielőtt szenvedek. Mondom nektek, többé nem eszem ezt, míg be nem teljesedik az Isten országában. Aztán fogta a kelyhet, hálát adott és így szólt: Vegyétek, osszátok el magatok között. Mondom nektek: nem iszom a szőlő terméséből addig, amíg el nem jön az Isten országa. Most a kenyeret vette kezébe, hálát adott, megtörte és odanyújtotta nekik ezekkel a szavakkal: Ez az én testem, amelyet értetek adok. Ezt tegyétek az én emlékezetemre. Ugyanígy a vacsora végén fogta a kelyhet is, és azt mondta: Ez a kehely az új szövetség az én véremben, amelyet értetek kiontanak” Lukács 22).

Jézus ekkor alapította meg az eucharisztiát, vagyis az Oltáriszentséget, átvitt értelemben pedig mindezzel magát a szentmisét is létrehozta.

A folytatást János evangélistától idézzük: Jézus „fölkelt a vacsora mellől, levetette felsőruháját, fogott egy vászonkendőt és maga elé kötötte. Aztán vizet öntött egy mosdótálba, majd hozzáfogott, hogy sorra megmossa, s a derekára kötött kendővel megtörölje tanítványainak lábát. Amikor Simon Péterhez ért, az tiltakozott: Uram, te akarod megmosni az én lábamat? Jézus így válaszolt: Most még nem érted, amit teszek, de később majd megérted. Péter tovább tiltakozott: Az én lábamat ugyan meg nem mosod soha! Ha nem moslak meg – felelte Jézus –, nem lehetsz közösségben velem. Akkor, Uram, ne csak a lábamat, hanem a fejemet és a kezemet is! – mondta Simon Péter. De Jézus ezt felelte: Aki megfürdött, annak csak a lábát kell megmosni, s akkor egészen tiszta lesz. Ti tiszták vagytok, de nem mindnyájan. Tudta, hogy ki árulja el, azért mondta: Nem vagytok mindnyájan tiszták. Amikor megmosta lábukat, fölvette felsőruháját, újra asztalhoz ült és így szólt hozzájuk: Tudjátok, mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok, s jól teszitek, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg. Bizony, bizony, mondom nektek: Nem nagyobb a szolga uránál, sem a küldött annál, aki küldte. Ha ezt megértitek, s tetteitekben ehhez igazodtok, boldogok lesztek”.

 

Ekkor mondja ki Jézus a főparancsot

„Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást” (János 13,34).

Térjünk vissza az imént szemlézett Lukács evangélistához, aki így folytatja az utolsó vacsora történetét: „De nézzétek, az áruló keze is rajta az asztalon. Az Emberfia ugyan elmegy, de jaj annak az embernek, aki elárulja.”

Mindez már előrevetíti a folytatást: Júdás otthagyja a társaságot és elárulja Mesterét, aki a Getsemáne-kertben vett búcsút tanítványaitól.

Ez a bizonyos kert a Jeruzsálemhez közeli Olajfák hegyének lábánál található, nevének jelentése: az olajprés helye. Jézus idejében itt valóban volt egy major, amelyben egy olajprés is működött.

Nos, azt tudjuk az Újszövetségből, hogy Jézus szeretett itt lenni. A vacsora után ide jött a tanítványaival, s azt kérte tőlük, hogy virrasszanak vele. Lukács mindezt így írta le: „Azután eltávolodott tőlük mintegy kőhajításnyira, és térdre borulva így imádkozott: Atyám, ha akarod, vedd el tőlem ezt a kelyhet; mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied. Ekkor angyal jelent meg neki a mennyből, hogy erősítse őt. Halálos gyötrődésében még kitartóbban imádkozott, és verejtéke olyan volt, mint a földre hulló nagy vércseppek. Amikor az imádkozás után felkelt, odament tanítványaihoz, és látta, hogy a szomorúságtól kimerülve alszanak. Ekkor így szólt hozzájuk: Miért alusztok? Keljetek fel, és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek!” (Lukács 22,41-46).

Valóságos krimi bontakozik ki a Biblia lapjain, egy igaz és izgalmas drámát olvashatunk, amit most Máté evangélista tolmácsolásában olvashatunk tovább: „Odaért Júdás, a tizenkettő közül az egyik, s vele a főpapoknak és a nép véneinek megbízásából egy kardokkal és dorongokkal fölszerelt csapat. Az áruló jelben egyezett meg velük. Akit megcsókolok – mondta –, ő az, fogjátok el! Azzal mindjárt Jézushoz lépett. Üdvözöllek, Mester! – mondta, és megcsókolta. Jézus megkérdezte: Barátom, miért jöttél? Erre körülfogták Jézust, kezet emeltek rá, és foglyul ejtették. Jézus kísérői közül az egyik kardjához kapott, kirántotta, a főpap szolgájára sújtott és levágta a fülét. Jézus rászólt: Tedd vissza hüvelyébe kardodat! Aki kardot ragad, az kard által vész el” (Máté 26,47-52).

Jézust letartóztatták, tanítványai pedig elfutottak, és a nap hátralévő részét rettegve, félelemben töltötték. Péter például a félelme miatt háromszor is megtagadta mesterét. A nap azzal zárul, hogy Jézust átadják Pilátusnak (Máté 26,69-75) - közölte a hirado.hu.

---

Kövesse a Kárpátinfo.net oldalunkat: Facebook, Telegram, Twitter!
Legfrissebb híreink: Ukrajnai háború, Mozgósítás, Kárpátalja hírek, Ukrajna elnöke

---