A lelkész – Isten követeként – a gyülekezet vezetője, aki felelős a közösség lelki irányításáért, bátorításáért. Ez soha nem volt könnyű feladat, ám a mostani helyzetben, amikor egyre nagyobb a nyomás rajtuk, mindenféle téren, még nehezebb. És úgy kell bátorítani, bizonyságot tenni, hogy az ne emberi legyen – Istenre mutasson…
A lelkész felelősségteljes hivatása mellett férj, édesapa is. Ismerjék meg ezúttal Menyhárt István mezővári lelkészt, akinek egész lényéből sugárzik a szeretet, aki hitelesen tesz bizonyságot életével gyermeknek, felnőttnek egyaránt, aki minden nehézség ellenére elégedett, s vallja: mindig jobbat kapott Istentől, mint amit megérdemelt.
– Gyermekkorában milyen kapcsolata volt Istennel? Hogy ismerte meg Őt? Hogyan kapta az elhívást?
– Végtelenül hálás vagyok, mert egy istenfélő családban és közösségben nőhetett fel Szernyén. Különösen nagyszüleim mutattak jó példát. Édesanyám, és elsősorban nagymamám hitgyakorlata igazán nagy hatással volt rám. No meg a lelkészünk! Aki nem csupán a templomban hirdette az igét, de egész életével Istenre mutatott. Horkay László a fiatalokat is nagyszerűen meg tudta szólítani és össze tudta fogni. És nem csak a szernyeieket, de tavasztól őszig több gyülekezet fiataljainak tábortüzes ifjúsági találkozókat szervezett a gyülekezet munkatársaival. Olyan jó volt már akkor is együtt dicsőíteni az Urat! És rengeteg más gyerek- és ifjúsági alkalmon vettem/vettünk részt. Úgy éreztem, egyre közelebb kerültem Istenhez. Ám a Nagydobronyi Református Líceum volt az a bölcső, ahol az elhívásomat kaptam, s ahol odasegítettek erre az útra.
– Milyen elképzeléssel, célokkal indult a lelkészi pályán?
– Horkay püspök úrtól láttam, hogy messze nemcsak a templomi szolgálatról szól a lelkészség, hanem hogy együtt kell élni a közösséggel. Az emberek felé való szolgálatot, a szociális érzékenységet elsősorban tőle tanultam meg. Amikor pedig az elhívásomban megerősödtem, akkor tudatosult bennem, hogy a leglelkészibb feladat az evangélium hirdetése. Amikor felfogtam a prédikációk fontosságát, akkor megértettem, hogy elsősorban lelki kenyeret kell adni az embereknek. És ez az a szolgálat, amit egy életen át kell tennem, bármilyen körülmények között.
– Erre mennyire készít fel a teológia?
– Lényegében ott elsősorban erre készítenek fel. A Sárospataki Teológia ebben erős igei központú tanítást adott. Megerősítették bennünk, hogy az igehirdetésünk legelső számú hallgatója maga az Úr Isten. Mindig ezzel a tudattal kell készülni, akár gyerekek, akár idősek előtti, akár temetési vagy esküvői szolgálatra. Mert ott az az Úr van, aki engem oda küld, és aki általam az igei üzenetet tolmácsolni akarja a hallgatóságnak. Érzem és tudom, hogy az Úrról való bizonyságtételt ugyanazzal a szeretettel, ugyanazzal a lelkesedéssel kell tenni idősebb korban is, mint fiatalon, az életünk minden időszakában tőle függünk. Nemhiába mondja az ige a zsidókhoz írott levélben, hogy figyeljetek oda tanítóitokra, s különösen nézzétek meg az életük végét… Én nagyon hálás vagyok Istennek, hogy vannak előttem olyan hiteles emberek, akik által én is erőt meríthetek. Nagyon szeretnék hű lenni ahhoz az Úrhoz elsősorban, aki elhívott engem erre a szolgálatra, másodsorban azokhoz is, akiktől átvettem. Mindennap kérdésként merül fel, hogy vajon jól csinálom, vajon ilyennek kell lenni ma egy lelkésznek? Mert más a világ, mint harminc évvel ezelőtt volt. Ezért is figyelni kell arra, mit akar az Úr, nehogy elveszítsük a fonalat, nehogy túl emberi legyen az erőlködés, a mi akaratunk.
– A lelkész nem igazán választhatja meg szolgálati helyét. Ön mindig is haza akart térni? Hogy érzi, jó helyre került? A helyén van?
– Én azzal az elhatározással tanultam végig a teológián, hogy haza fogok jönni. De mindenekelőtt szerettem volna világot látni. Sikerült is egy diakóniai évet Németországban tölteni, Oldenburgban, fogyatékkal élő emberek között szolgálni. A teológia végén többen akarták, hogy Miskolcon maradjak a Lévay Gimnáziumban, vagy Sárospatakon, ugyancsak a gimnáziumban. Ezek inkább a barátaim vágyai voltak, nem az én akaratom. Nem is törtem magam ezért, hagytam, legyen, ahogy az Úr akarja. Mindkét ottmaradásom meghiusult. Úgyhogy a németországi hazatérés után, a törvényeknek megfelelően, itthon jelentkeztem segédlelkészi szolgálatra. Akkor Váriban meg Szőlősgyulán volt szabad hely. Hogy ide kerültem, én ebben is az Isten vezetését látom. Mint minden sorsdöntő kérdésben. Az Isten mindig jobbat adott nekem, mint amit megérdemeltem. Hittem, hogy ahová helyeznek, az lesz az én helyem, azt Isten akaratának láttam.
– Akkor jó helyen van?
– Ez a kérdés számomra elsősorban nem azt jelenti, hogy fizikailag, földrajzilag hol vagyok, és az éppen tetszik-e nekem, hanem ennél sokkal komolyabb. Bárhol legyen az ember a világban, ha a szívében nincs rend, békesség, megelégedettség, hála, szeretet, akkor mindegy, hol él. A világ leggazdagabb országaiban is vannak panaszkodók, elégedetlenek. Vágyjon az ember a világ másik végére is, saját maga elől nem menekülhet el. A világon olyan hely úgysincs sehol, ahol minden ideális és tökéletes legyen az ember számára. A mi békességünk nem e világból való, a megváltó Jézus adja naponként, a menedékem nem csupán egy hajlék, amit otthonomnak nevezek, vagy egy falu, amit a sajátomnak tartok, hanem ennél sokkal több. A mi menedékünk, oltalmunk az Úr, Izrael Istene, aki otthont teremt még a kietlen pusztában is számunkra. Az Ő tenyerén, kebelén hogyne lennék a helyemen! Ott, tudom, hogy minden céllal történik, és minden emberi nyomorúságom, számos bűnöm ellenére az Ő kegyelme megtart és még a vesszeje és botja is javamat szolgálják.
Segédlelkésznek Váriba helyeztek ki, majd két évre maradtam beosztott lelkészként. Ez idő alatt igyekeztem megismerni a gyülekezetet, ők is megismertek engem. Zán Fábián Sándor püspök úrral szolgálunk itt együtt. Személyében megint csak egy olyan példakép van előttem, aki az egyházért, az Úr Istenért a szolgálatában még a legnehezebb körülmények között is mindent odaadóan megtesz, és hűen kitart. A felém, mint lelkésztársa és családom felé nyújtott szeretete és gondoskodása nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Várit otthonomnak tekintsem és a helyemen legyek.
Amikor leteltek beosztott lelkészségem évei, a gyülekezet presbitériuma úgy döntött, hogy maradjak továbbra is a vári egyházközségben, ezért egy második lelkészi állást hoztak létre, és azt velem tölttették be. Isten kegyelméből 14 éve szolgálom az Urat és az ő reám bízott nyáját Mezőváriban, mind a magyar, mind a cigány közösségekben.
– Ön már házas emberként érkezett Váriba?
– Igen. Feleségemmel 2006-ban ismerkedtünk meg Balazséron egy konfirmandushéten, mindketten nevelők voltunk. Igaz, már korábban is ismertük egymást. Andrea a szomszéd faluban, Barkaszón élt, és találkoztunk azokon a korábban emlegetett tábortüzes alkalmakon. De Balazséron szerettünk egymásba, és ott döntöttünk, hogy egy párt alkotunk, ennek lassan 20 éve. Én akkor másodikos teológus voltam, ő Munkácson tanult a tanítóképzőben. Én háromhetente-havonta utaztam haza, akkor is csak egy-egy hétvégére, úgyhogy ez távkapcsolat volt, de jól működött. És most 15 éve – a teológia befejezése után – a szernyei templomban kötöttünk házasságot. Így már férj-feleségként együtt mentünk Németországba, majd költöztünk Váriba. Nagyon hálás vagyok a feleségemért, akiben igazi társat kaptam és így boldog házasságban élhetünk. Manapság ez nagy kincs. Ő az Isten ajándéka számomra. A kiegyensúlyozott, boldog házasság titka pedig, hogy vigyázunk egymásra és ápoljuk a kapcsolatunkat – az áldás minderre az Úrtól jön.
– És aztán szépen bővült a család…
– A bővülésre sajnos sokáig kellett várnunk. Ez volt a mi nagy próbánk. Nehéz hét év volt, míg megszületett a kisfiunk, Istvánka. Ez a hét év is sok mindenre megtanított minket: a várakozásra, a türelemre, és megtanított örülni a mások örömének, úgy, hogy közben ne merüljünk el a keserű irigységben. Biztatott az Isten végig, de nehéz volt. Ám amiért nagyon hálásak vagyunk, hogy nem keseredtünk meg a hét év alatt, ez a helyzet nem ment a kapcsolatunk rovására, nem szomorodtunk bele, hogy ilyen terhet hordoztunk magunkban. Valahogy az Úr Isten megtartotta bennünk a jó reménységet.
– A hosszú várakozás után viszont gyorsan jött az újabb gyermekáldás.
– A kislányunk, Zsuzsanna, két évre a fiunk születése után érkezett. És akkor boldogok voltunk, hogy az Úr fiúval és lánnyal is megajándékozott bennünket, s úgy gondoltuk, hogy teljes a család. Az Úr Isten szeretetének csodálatos megnyilvánulása, hogy amikor mi már megelégedettek és hálásak voltunk, és úgy gondoltuk, hogy itt a családbővülés véget ért, egy évvel ezelőtt még megkaptuk a kis Pétert is. Ma, ha rájuk tekintünk, akkor azt mondjuk, hogy az Úrnál nincs lehetetlen, eszünkbe juttatja sok könyörgésünket, melyeket meghallott és kellő időben cselekedett. Minden szomorúságot elfeledtet velünk általuk az Úr. Még a jelen helyzet szörnyűségeit is könnyebb elhordozni, ha rájuk tekintünk, hisz számunkra reménységet jelentenek. Most azért könyörgünk, hogy egy békésebb világban ők is teljes életet élhessenek, és megismerve az Urat, egy boldog életre nőhessenek fel.
– Az előbb épp arról beszéltünk, milyen elfoglalt a lelkész. Aki emellett férj és családapa is...
– Meggyőződésem, hogy az is egy bizonyságtétel, ahogy egy lelkész a családjában él. Nekem a gyermekeimet fel kell nevelni, hitben kell nevelni, s fontos, hogy lássák rajtam azt, hogy szeretem és szolgálom az Urat, de mellette a családomat sem hanyagolom el. Az Istennek való szolgálatom komoly része a családom felé való szolgálat is. Nekem, nekünk kell a gyerekeket megtanítani imádkozni, szeretni templomba járni, és számtalan dologra. Erre időt kell szánni. És a házasság sem működik magától, a társunkra, egymásra is figyelnünk kell. Az a hét esztendő erre is felkészített. Ha a gyermekeinkre nézek, akkor arra gondolok, hogy nem tékozolhatom el a rájuk kapott időt, szeretnék jó apa lenni számukra, aki nemcsak mindent megad nekik, hanem azt adja, amire igazán szükségük van, ez pedig nem más, mint az APA. Hálás vagyok a munkatársakért, testvérekért, akikkel meg tudjuk osztani a munkát, és megértéssel vannak, így tudok több időt szánni a családomra. S nemcsak a kis családomra, de a szüleimre is. Ma is szinte hetente hazamegyek, hazamegyünk özvegy édesanyámhoz. Senkinek nem szabad elfelejtenie, hogy honnan jött és kinek mivel tartozik, hogy ne feledjük el, hol vannak a gyökereink, mert az áldást legelőször általuk kaptuk.
– Hogy látja a gyülekezet, az egyház helyzetét és milyen jövőt vízionál.
– Ez nagyon nehéz kérdés… Valahogy mi is úgy állunk az Isten előtt, mint Ábrahám, és azt mondjuk: Uram, elfogyunk lassan. Jó az Úr hozzánk, mindenben megsegít bennünket, de emberileg nézve egy nehéz úton vagyunk. Hiszem, hogy nekünk most ebben a helyzetben kell hűen szolgálnunk, ezt fogja majd számon kérni rajtunk az Úr. Nem azt, hogy milyen fantasztikus nagy dolgokat vittünk véghez, hanem hogy ebben a leterhelt időszakban hogy állunk helyt, hogyan állunk a gyászolók mellé, hogy fordulunk a gyermekek, az egyedül maradt idősek felé. Az Istennek való szolgálatunk mindig meglátszik az emberek között végzett szolgálatunkon.
Az istenszeretetünk fokmérője az emberszeretetünk is, hisz ha nem szeretjük azt, akit látunk, hogy szerethetjük azt, akit nem látunk? Ezért én úgy gondolom, hogy nekünk most ebben nyitott szemmel kell lenni, és ha nehéz időszakon megyünk keresztül, akkor ahhoz az Úr Isten még nagyobb erejét adja. Ábrahámnak azt mondta: Ne félj! Tekints fel az égre, és lásd meg, hogy milyen az én hatalmam. Idős korod ellenére én téged nagy családdá, nagy néppé teszlek. Emberileg nézve ott sem sok reménység volt, sőt reménytelennek tűnik. Mibe telt az Úrnak? Ugye, adott gyermeket, s azt a gyermeket megáldotta, nagy néppé tette, amelyből adott Megváltót az egész világnak. Hiszem azt, hogy ha nekünk most egy ilyen nehéz helyzetben is kell helytállni, de részesei vagyunk annak a nagy népnek, a Jézus Krisztusban kiválasztott né-pének tagjai vagyunk. Emberileg nézve nem tudom, hogy mennyire megfordítható a mostani helyzet, nem tudom, hogy Isten olyan utat szán-e nekünk, ahol lassan elfogyunk, vagy valami csoda történik... Az biztos, hogy ezt az utat kell most nekünk végig járni, és ezen arra is megtanít minket az Úr, hogy nemcsak a sok száz az érték, hanem az egyért, a kettőért is el kell menni, és annak is örülni kell. Annyit tudok, hogy az Isten jó, hogy az övéiről gondoskodik, és akik az Istent szeretik, azoknak minden a javukra van. Még egy ilyen nehéz időszak is.
Hiszem azt, hogy az Isten népe nem fog elfogyni, nem fog megsemmisülni, mert maga az Úr ígérte, hogy „Én élek, és ti is élni fogtok”. A jövőnk nem statisztikán alapul, hanem a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmán, amely győzedelmeskedett mindenen. És ha erre gondolunk, akkor kell, hogy legyen reményünk.
Marton Erzsébet
Kövesse a Kárpátinfo.net oldalunkat: Facebook, Telegram, Twitter!
Legfrissebb híreink: Orosz-ukrán háború, Mozgósítás, Kárpátalja hírek
Kövesse a Kárpátinfo.net oldalunkat: Facebook, Telegram, Twitter!
Legfrissebb híreink: Ukrajnai háború, Mozgósítás, Kárpátalja hírek, Ukrajna elnöke
