Beszélgetés Radvánszky Ferenc református lelkésszel - Prófétai küldetésünk van

Radvánszky Ferenc immáron huszonhét éve szolgál a mezőkaszonyi és a bótrágyi református gyülekezetben. Már kicsi gyermekkorától foglalkoztatja a létezés lényege és terjedelme, a miértek végtelenített sorozata és a valóságon túli valóság megismerése. A válaszokat a Szentírás és az irodalom által igyekszik megközelíteni. A vele való beszélgetés külön élmény volt számomra, és igazi kihívást is jelentettek ezek a filozófiai eszmefuttatások, melyek szerintem sokunkat foglalkoztatnak, ha nem is mélyedünk el ezekben ilyen mértékben. Barangoljanak velünk, keressük együtt a létkérdésekre a válaszokat, ismerjük fel küldetésünket.

– Kezdjük a gyermek- és ifjúkorával: volt-e családi kötődése a templomhoz, az egyházhoz? Hogyan került közel Istenhez?

– Egy szilárd értékrenddel rendelkező családból származom. A szüleimnek mindkét oldaláról erős elkötelezettsége volt az egyházi és a nemzeti értékek felé. Jellemzően több felmenőm katona volt, ami számunkra egy átlagosnál is fegyelmezettebb családi értékrend megélésben nyilvánult meg. Amikor a hitoktatás elindult Váriban – 1989-et írunk –, mint „egy rendes család jól nevelt gyermeke”, én is a hittanosok között voltam. Egészen magával ragadott a templom légköre, a lelkipásztor szellemisége, a Szentírásból kibontakozó igazság megdönthetetlen valósága. Már kora gyermekkorban is természetesként kezeltem a megfoghatóságot körbevevő és fenntartó létezést; s már akkor világos volt, hogy ennek a megértése egy olyan vállalkozás, melynek a számomra a személyes következménye egyszerre jelenti az e világi élet nehézkessé tévő súlyosságát és az érinthetetlenséget suttogó magányosságát (folytonos gyerekkori kérdés volt e tudással járó lényegi elszigetelődés felvállalása, vagy az előle való menekülés). S ugyanígy természetes valóságként éltem meg a magam „küszöb pozícióját” a látható és a láthatatlan találkozásánál, amely minkét oldal megértésében segítő eszközök felé terelte érdeklődésemet. Ezen (egyik lényegi) eszköz, melytől egyszerre a megértést és az identitásstabilitást reméltem, az irodalom volt, egy-egy továbbhaladási szakasznál egyszerre átélve a felfedezés katarzisát és a „szent tudatlanság” utáni vágy visszafordíthatatlan veszteségként megélt fájdalmát. Az irodalom iránti vonzódásomat, mintegy kényszerű sorskötelezettségként és távolról sem látható és láttató történésként éltem meg – bár verseket, novellákat írogattam anno, melyek meg is jelentek a sajtóban, az irodalom ezen sorskategória mivolta, az Istennel való kapcsolat fejlődésével egyenes arányban vált megértési és kifejezési eszközzé és keretté. Amikor kiskamaszként a templomban a prédikációt hallgattam, elkezdett feltárulkozni – így: cselekvő entitásként – előttem a valóságon túli valóság (amit éppen az irodalom is megcélzott). Már négyévesen a végtelenség kérdése foglalkoztatott. Ugyanis azon gondolkodtam, hogy minden kérdés után van egy újabb, tehát minden létező után van egy újabb. Ez a végtelenséget bizonyította számomra… Ez az óvodáskori eszmefuttatás – hogy olyan nincs, hogy semmi, mert akkor nem lenne neve, mert ami van, annak van neve, s ha van a semmi fogalma, akkor van a semmi tárgya, tehát a semmi is van – s a létformák kérdése csak másodlagos kategória, a kérdés mindig csak az, hogy mi van a továbbiakban – végigkísérte eddigi életemet. A létezés kérdésének értelmi dilemmája: az örökkévalóság szükségessége, de az örökkévalóság megfoghatatlansága. Az ember egy olyan létező, aki a létezést mindig sejti, de soha nem értheti. Azóta sem tudtam túljutni ezen a kérdésen: mert itt véget érnek értelmi képességeink, a befogadhatatlan továbbiak valósága előtt csak az út közben hátrahagyott mulandóság sallangjaitól megtisztult dicséret és magasztalás van. Az irodalomban és a misztikumban a létezés kérdésére és rendszerére kerestem a válaszokat. Magával ragadott az orosz irodalom. Dosztojevszkijt olvastam már egészen fiatalon...; és aztán a franciákat: Camust… Ha az életem elmúlt szakaszainak valamilyen meghatározó fogalomneveket kellene adnom, akkor azok valamilyen kiemelkedő irodalmi klasszikus nevei lennének. Például kisiskolás koromban volt egy Fekete István korszakom, aztán Jókai, Mikszáth, Móricz, s ezt követően már jött a Tolsztoj, a Németh László, a Dosztojevszkij, a Márai, a Camus-korszak és így tovább. A költők pedig forgó és haladó spirálként vették körül e szakaszokat. 

– Térjünk vissza a hitoktatáshoz. Mi fogta meg a templomban?

– A templom mint szent hely. Azért vannak szent helyek – ami igaz minden kultúrára, attól függetlenül, hogy mi a kultúrának a tartalma, a nyelve, hitvilága –, mert ott az ember a teljes valósággal való találkozást akarja megélni. Ugyanis a szent hely „mechanizmusának” kulcsfogalma: a találkozás. Azért vagyunk egy akármilyen templomban, mert ott az embernek egy olyan érzete van – s ez túl ér az értelmi kategórián, ez sokkal komplexebb –, hogy ott találkozik az ég és a föld, a mulandó és a mulandóság, a Teremtő és a teremtmény. Amikor belépünk egy templomba, s átérezzük annak az egyszerre alázatra intő és felemelő misztikumát, akkor mindig a találkozásnak és (jó esetben) az újjá teremtésnek az élményét éljük át. A valóság és az igazság viszonyában az igazság van előbb. A valóság az igazságból ered és az igazságra alapul. Erre utal az „univerzum” kifejezés, melynek az általános értelmezésben a jelentése: egyetemes valóság. Az „univerzum” szó szerinti jelentése: egy igazság (uno+veritás). Vagyis a valóságnak az alapja és összetartó ereje, a rendező elve és megújulási lehetősége, a harmonizáló modellje és kiegyensúlyozó bölcsessége: az egyetlen igazság. Minden szent helynek ezen újjá teremteni képes egy igazsággal való találkozás a gyakorlati funkciója. A templomban a szakralitásnak ezt a kulcsfogalmát tapasztaltam meg, s hatalmas élmény volt, hogy itt tudom folytatni a valóság felé haladó kérdések sorozatát (sokkal inkább, mint más területen; credo ut intelligam – hiszek, hogy értsek, Anselmus). 

– Elképesztő, hogy gyerekkorban milyen kérdések foglalkoztatták.

– Szerintem ez nem korfüggő. Legfeljebb a kérdések megfogalmazási formája más, de a ténye ugyanaz. Sőt gyermekkorban sokszor tisztább a kérdések valósága, mint felnőttkorban. A szent helyen úgy éreztem, hogy az univerzummal való találkozás kulcsfogalmával együtt tudtam dobbanni, tehát benne voltam a szakralitás életében és küldetésének úgy megcélzottja, mint betöltője voltam: a szent hely lüktetése az én lüktetésemmel együtt alkotott sodró harmóniát. A továbbiakban abszolút mértékben az fogalmazódott meg bennem, hogy nincs másnak értelme; ezért én, mint felkínálkozó (itt: cselekvő entitás) lehetőségként, a valóságot teremtő és újjáteremtő igazság megismerésével és megjelenítésével szeretnék foglalkozni, s így az új teremtés folyamatának szolgája lenni. És mivel is foglalkozna mással az ember, ha ő, mint az Igazság által teremtett valóság egyik inkarnációja és a valóságban kell feloldódnia. A teremtettség mint kozmosz, szó szerinti jelentése: rend, mely az egy igazság, az uno veritas/univerzum által jött és – a folyamatos teremtés kegyelmi megnyilvánulásaként – jön létre; s a pusztuláshoz vezető káosz egyetlen reménysége, a kozmoszt alkotni képes kegyelemként megmutatkozó uno veritas mindenekkel szembeni és ezért szükségszerinti áldozatos érvényesítése. Ezért is jelentkeztem a teológiára. Czirók Béla volt a lelkipásztorunk Váriban, aki különösen fontos volt számomra. Vele például tudtunk úgy párbeszédet folytatni, hogy Ady-idézeteket mondtunk egymásnak; illetve e tekintetben édesapám hatása is fontos volt, vele Pilinszky-idézetekben tudtunk megnyilvánulni… – együtt fedezgettük fel a „Mélypont ünnepélyé”-t. 

– Hogy született meg a döntés, hogy teológiára megy? Ott tartottunk, hogy megkezdődött a hitoktatás…

– Igen, ott voltam minden hittanórán és istentiszteleten. A szülői házból hozott fegyelmezettséggel. Ennek a fegyelmezettségnek az egyik alapmegnyilvánulása, hogy amit az ember elkezd, azt be is kell fejezni, végig kell vinni, még akkor is – bocsánat a kifejezésért –, ha belegebedsz. Mert felelős vagy azért, amit felvállaltál, azt te tartod életben. Az egyik sarokpontja volt a családi értékrendszernek, hogy a létért való felelősséged egyik legfontosabb megnyilvánítása a kitartásod. Ez mai napig belém vésődött evidencia. Például a fizikai korlátoltságaim miatti feladat-prioritási összeállítás mindig jelentős lelkiismereti küzdést jelent a számomra. De ezek az alapkövek gyerekkorban tevődtek le. Így egyértelmű volt számomra, hogy bár akkor sok továbbtanulási lehetőség volt adott, azt választom, amiről úgy vélem, hogy a legnagyobb értéke van a világon. Az Isten felé való nyitottság, az Isten dolgaiban egyre jobban elmélyülés, az Istenről való tudás megszerzése volt számomra igazán vonzó. A teológiára is az Istenről való tudás vágya vonzott. Ha azt kérdezné, hogy is történt a megtérésem, akkor azt mondanám, hogy az Istenről való tudás vonzása – hogy nincs másnak értelme – vezetett el a személyes Isten megismeréséig és az önátadásig – ez a hitmegélésem egyik legjelentősebb vonása. 

Egyébként szülőfalumban, Mezőváriban egy fantasztikus ifjúsági közösségünk volt. Személyes barátságot ápoltunk. Hetente háromszor jöttünk össze. Szerdánként „igebányászó” ifjúsági órát tartottunk, és előre meghatározott rend szerint tanulmányoztunk egy-egy igeszakaszt; pl. megtanultuk valamennyien (nem teológusok is!) a görög Bibliát és a görög szótárt használni, hogy jobban megértsük az Igét. Így „bányásztunk” és próbáltuk az igekincseket összegyűjteni. A szombati bibliaórán imádkoztunk a másnapi prédikációért, és ezeken az alkalmakon mély lelkigondozói beszélgetések is zajlottak. A vasárnap délutáni ifjúsági órára pedig már sokan jöttek, ilyenkor matinéprogramok voltak. S ezeket az alkalmakat mi magunk szerveztük. Ez az önszerveződő közösség számomra minta lett. Amikor Budapesten tanultam, szintén egy ilyen önszerveződő gyülekezetben találtam meg a közösséget, ahol például egy évig nem is tudtam, ki itt a helyi lelkészt, mert ott mindenki szolgált. Mikor lelkipásztor lettem, a bemutatkozó szolgálatomnak is az volt az kulcsüzenete: az a célom, hogy feleslegessé tegyem magam. Hogy minden értéket át tudjak adni, ami bennem van, s úgy beépülni a gyülekezet minden porcikájába és minden tag gondolkodásába, hogy ha fizikailag ott sem vagyok, mégis ott vagyok.

– Mennyire sikerült?

– Hát ez jó kérdés – fontolgatja a választ beszélgetőtársam. –Huszonhét év után érzem, hogy talán mostanra kezd ebből valami megvalósulni. 

(Folytatjuk)

Marton Erzsébet

---

---

Iratkozz fel a Kárpátinfo.net csatornáira: Facebook, Instagram, Twitter, Telegram, Google Hírek

---