Egyre sikeresebb a Nagypaládi Pengető Citerazenekar - Tehetség és tudásszomj

Vidékünkön egyre nagyobb népszerűségnek örvend a népzene oktatása. Ahogy a kicsik megismerkednek hagyományos dallamainkkal, úgy szeretnék ők is különböző hangszereken megszólaltatni azokat. A népi hangszerek művelői pedig örömest adják át tudásukat az arra szomjazóknak. Nincs ez másként Nagypalád esetében sem, ahol többek között citeraoktatásban vehetnek részt a fiatalok. A tanulók olyannyira megkedvelték ezt a hangszert, hogy mára megalapították a Nagypaládi Pengető Citerazenekart. Alakulásukról, terveikről a zenekar vezetőjét kérdeztük.

– Ismerjük meg Simon Saroltát!

– Batáron születtem, másféléves koromban elköltöztünk Tiszapéterfalvára, így ott nevelkedtem. Nagyon színes és élményekben dús gyermekkorom volt. Már háromévesen énekeltem, majd iskolás koromban Csele Gáza bácsi, az ottani zenekar vezetője felfigyelt a tehetségemre, tanítgatott engem. Így kezdődött a zene iránti szeretetem. Később a helyi zeneiskola zongora szakára jelentkeztem, Pál Lajos és felesége, Kati néni voltak az oktatóim. Majd felvételt nyertem az Ungvári Közművelődési és Művészeti Koledzs ének-karmesteri szakára. Meghatározó élményem, hogy a Credo Verséneklő Együttes alapításának részese lehettem. Ivaskovics József vezetésével született meg ez a kamarakórus, melynek neve hitvallást jelent. Az együttes ma is sokakat megörvendeztet, azonban a szakközépiskola befejeztével én már nem tudtam folytatni velük a munkát.

– A népi hangszerek oktatását választotta.

– Az ungvári iskola befejezését követően a Nagypaládi Művészeti Iskola oktatója lettem. Kezdetben szolfézst tanítottam és énekkart vezettem, körülbelül tíz éve pedig a citera szépségeire tanítom a gyerekeket. Az emberek változnak, én is sok tapasztalatot gyűjtöttem az évek során. Visszagondolva, kezdetben szigorúbb voltam, mára rájöttem, hogy a kamaszok megértéséhez nem mindig a szigor vezet. Próbálom megtalálni velük a közös hangot, hogy eredményes munkát érhessünk el. Én magam is autodidakta módon, különböző népzenei táborokba járva sajátítottam el a citera megszólaltatásának módját. De az évek alatt nagyon megkedveltem ezt a hangszert.

– Milyen módszereket alkalmaz az oktatásban?

– Mint tudjuk, minden gyermek más, másképp kell hozzá közelíteni. Így először az alapokkal ismertetem meg őket, a pengetéssel, hogyan kell bánni a hangszerrel. Majd megismerkedünk a hangokkal és az ujjrenddel. Idővel mindent jól begyakorolunk, és csak ezek után kezdődik a dalok lejátszásának megtanulása. Én közben éneklem a dalokat, majd a gyerekek is megtanulják és csatlakoznak hozzám.

– Aztán megalapították a zenekart.

– Több mint tíz évvel ezelőtt alakultunk a művészeti iskola diákjaiból. Az akkori diákok leballagtak, majd újabbak és újabbak jöttek, ennek fényében nincsenek állandó tagjaink. Akkoriban még nevünk sem volt, de mi lelkesen léptünk fel különböző rendezvényeken. Öt évvel ezelőtt az akkori tanítványaimmal az első helyért járó díjat vehettük át a „Szól a fülemüle!” tehetségkutatón. A jelenlegi tanítványaimmal az idei évben ismét megmérettettük magunkat, ekkor döntöttünk a Nagypaládi Pengető Citerazenekar név mellett.

– A tehetségkutatók kapcsán a gyerekek hogyan mesélnek élményeikről?

– Nagyon szeretik ezeket a megmérettetéseket, mindig pozitív élményekkel térünk haza. Mint minden évben, most is ellátogattunk az ungvári Szivárvány Csengő Folklórfesztiválra és versenyre, ahol az első helyet sikerült megnyernünk. Rendkívül büszke vagyok a tanítványaimra, és ez nekik is motivációt ad a további gyakorlásra. Ezeken a megmérettetéseken nem csupán a hangszeres játékot figyelik és jutalmazzák, hanem a megjelenést is, a népviseletet, összességében mindent, ezért tanítom arra a gyerekeket, hogy minden aprósságra oda kell figyelni.

– Hogyan élték meg a karanténnal járó nehézségeket?

– Ez az időszak mindenki számára megterhelő volt. Egy hangszeres oktatást nem lehet online térben lebonyolítani, kell a személyes kontaktus. A gyerekeket a megfelelő hanggal el kell indítani, emellett megszokták, hogy én is játszom velük együtt, online térben ezt nem lehet kellőképpen megoldani. Túléltük ezt az időszakot, és reméljük, hogy a jövőben folytatódhatnak a jelenléti órák.

– Mit jelent önnek a munkája?

– Számomra a gyerekek lelkesedése adja a legnagyobb örömet. Hála Istennek, olyan tanítványaim vannak, akik kihozzák magukból a maximumot, nem félnek megmutatni azt, ami bennük van, és ha valami nem sikerül, addig gyakorolunk, amíg tökéletesen végre nem tudjuk hajtani. Úgy érzem, hogy megérkeztem, ez az én utam, jó helyen vagyok.  

– Meséljen kicsit a családjáról.

– Férjemmel huszonnégy éve kötöttünk házasságot. Mindketten a mezőgazdaságban dolgozunk, a zeneiskola mellett én is besegítek neki a munkában. Három fiú – a nagyobb 23 éves, a középső 20, a legkisebb 17 – boldog szülei vagyunk. Nagyobbik fiam szintén népzenész, nagybőgőn játszik, a középső még keresi önmagát, a legkisebb pedig felvételt nyert a Rákóczi Főiskola Egán Ede Szakképzési Centrumának agrár szakirányára. Mondanom sem kell, tartalmasan telnek napjaink.

– Milyen tervei vannak?

- Szeretném meghonosítani községünkben a népi ének, gyerekjáték oktatását, ehhez keresek partnereket. Terveim között szerepel, hogy havi rendszerességgel táncházakat tartsunk, mert úgy látom, lenne rá igényük a lakosoknak. Emellett alakult fiatal és középkorú hölgyekből egy énekegyüttesünk, ezt szeretnénk tovább folytatni.

– Mi pedig további sikereket kívánunk!

Kurmay Anita