„Szóltam néked, mikor jól volt dolgod, de ezt mondottad: Nem hallom. Ifjúságodtól fogva ez a te szokásod, hogy nem hallgattad az én szómat!” (Jer 22, 21)
Ezek a szavak úgy hangzanak, mint amikor egy gondos, szerető, aggódó édesapa feddi a gyermekét. Igen, ez az Isten intő szava a gonosszá vált királyokhoz. Isten nem dühös, nem ingerült, de emlékeztet és fenyít. Mert szeret.
Amikor minden jól és simán megy az életükben, szeretjük elkönyvelni magunknak a sikert: „Hát igen, én jó szervező vagyok; igen, ehhez tehetségem van; mert én okos vagyok, különb vagyok...” Én, én. El van telve az ember önmagától.
A „szerencse” idején ugyan hogy is jutna eszébe a balgatag embernek meghajolni alkotója előtt és hálát adni neki! A siker elvakít. Pedig Isten most szólongat, most akar beszélni velem, most akar felkészíteni a nem látott holnapokra. De én, az elbizakodott ember esztelenül közömbös vagyok. Bízom a sikereimben, bízom önmagamban.
Most a jólét, a siker, az egészség idején Isten kincset szeretne átadni: ez a kincs egy pici fény, mint egy gyertyafény. Ez az Ő szeretete, gondviselése, előre látása. De én, az öntelt, elbizakodott ember most nem hallom a szólítgatást, Isten szavát. Úgy viselkedem, mint a gyermek, aki nem akarja meghallani édesanyja szavát, mikor az valami szívességre kéri. „Nem hallottam”, mondja szemérmetlenül, ha számon kérik. Nem hallom, hogy Isten beszélni akar velem, hogy mondanivalója van számomra – pedig a szerető szívű Atya csak adni akar...
Aztán egyszer eljön az az idő, amikor minden sötétté válik: egy betegség, baleset vagy haláleset miatt vége szakad a „jó dolgomnak”. Rémülten kérdem: miért történt ez velem, nem értem, miért? Kétségbeesve kapkodok, nincs kiút, nincs semmi biztatás. Pedig volt, amikor Isten ezt a világosságot akarta rám bízni, egy gyertyafényt, amely irányt mutat és segít megtenni a következő lépést.
De én akkor vonakodtam, nem akartam meghallani az Úr hívását. Akik hallgatnak az Úr szavára és életüket Isten fénye kíséri, azoknak az életében is van baleset, halál, pénzhiány és betegség. De az a kicsiny gyertyafény – az Úrral való kapcsolat – elég, hogy tovább haladjanak az úton. Sőt, még örvendezni is tudnak, és van erejük hálát adni a nyomorúságért is.
Meddig juthatnak ezzel a kicsi fénnyel? Messzire, az út végéig. Az út végén viszont fényárban úszik Isten „fogadóterme”. Ismeri az Úr az övéit, nem felejti el, hogy ők azok, akik jöttek a nagy nyomorúságból, ők azok, akik meghallották, meg akarták hallani az Ő szavát, amikor szólt hozzájuk, ők azok, akik engedelmeskedtek neki.
Milyen választ adsz most Istennek? Mert még szólítgat, most még mindig kezdeni akar valamit veled! Isten nem mond le az emberről. Az ember taszítja félre a felé közeledő „mentő kezet”.
Fogadd el, halld meg a szavát! Ő szeret, vezetni akar, hogy amikor bekövetkezik az életedben a sikertelenségek és kudarcok sötét időszaka, ne essél kétségbe. „Szóltam néked, mikor jól volt dolgod...” – most halld meg, kérlek!
Szóltál, Uram, jövök. Add szívembe a Te Szentlelked fényét, amely vezet az életem göröngyös útjain. Köszönöm, hogy nem mondtál le rólam. Köszönöm, hogy szeretsz. Vezess engem és segíts, hogy engedelmes életet éljek a Te dicsőségedre. Ámen.
(Morzsák 1., 1999)
Dr. Tapolyainé Bartha Gizella
Kövesse a Kárpátinfo.net oldalunkat! Értesüljön időben a legfontosabb ukrajnai és kárpátaljai hírekről! Kövessen minket Facebookon, Instagramon, Twitteren vagy iratkozzon fel Google News csatornánkra!
Kövesse a Kárpátinfo.net oldalunkat: Facebook, Telegram, Twitter!
Legfrissebb híreink: Ukrajnai háború, Mozgósítás, Kárpátalja hírek, Ukrajna elnöke
