Áldozatvállaló szeretet

„Egy samaritánus pedig az úton menvén, odaért, ahol az vala, és mikor azt látta, könyörületességre indula.” (Lk 10, 33)

Sokan vannak az útszélen, egyre több a kifosztott, sérült, tönkrement élet. Házasságok, családok bomlanak fel, gyermekek hontalanná lesznek, mert sem itt, sem ott nincsenek többé otthon.

Egyszer egy válófélben lévő apától hallottam ezt a bizarr kijelentést: „Mennyivel jobb lesz a gyermekeknek, ha elválunk! Lesz két otthonuk is, egyszer itt, másszor ott lehetnek, s végül, ahol a legjobban érzik magukat, majd ott kikötnek!”

Minden gyermek egy biztonságos fészekre, otthonra vágyik! Nem az ő döntésük a ketté szakított családi élet. De ki veszi ezt komolyan? Ki szánja ezeket a gyermekeket? Ki hajol le, hogy átölelje, megvigasztalja kétségbeesett kis szívüket?

Mi van az elárvult öregjeinkkel? Miután eladatták a házat, elvették a szobáját, már nincs helye többé. Egyre elviselhetetlenebb az idős édesapa, a fáradt édesanya. Nem lehet itt tartani! – mondják gyermekei, azok a gyermekek, akikért szenvedett, dolgozott és áldozott egy életen át. Ha itt nem maradhat, abban a fészekben, amit ő épített a saját verejtékével, akkor hol élhetné utolsó napjait?

Az öregotthon nagyon jó lenne neki, mondják. Tetszik vagy nem, kiteszik a saját otthonából az idegenbe, az öregotthonba. Nem azért, mert az ott jobb lenne neki... Hanem, mert gyermekei szívében nincs könyörületesség! S mi történik a beteg, sérült családtagokkal, vagy ha egy fogyatékos gyermek születik a családba? A legjobb esetben elfekvő kórházban vagy intézetbe teszik, vagy a beteg, fogyatékos gyermeket többnyire állami gondozásba adják.

Hála Istennek, sokan vannak, akik szeretettel gondoskodnak idős szüleikről még tehetetlen öregnapjaikban is. Vannak, akik éjjel-nappal ápolják, gondozzák szeretteiket, vállalják és rendkívüli szeretettel nevelik sérült, fogyatékos gyermeküket. De, sajnos, egyre többen vannak, akiknek sürgősebb és fontosabb a siker, az anyagi jólét, az egzisztencia. Ezért szaporodtak fel a szenvedők, akik az „árokszélén”, az életből  kitaszítva, kiszorítva, megsebzetten, kifosztva tengődnek.

Mindenre van magyarázat! Mindig könnyebb igazolni magunkat mások előtt, mint terhet vállalni otthonunkban, esetleg a zárt ajtók mögött. Jézus szánta az embert! A szenvedő nyögése hamarabb meghatotta szívét, mint a törvénytudó dicsérete. Jézus nem hatódott meg a Jó Mester megszólítástól. De meghatódott a Nain városából kifelé tartó, koporsót cipelő özvegyasszony könnyeitől, aki egyetlen fiacskáját gyászolta, temette. A pogány százados alázatától, aki végtelen szeretettel kérte haldokló szolgájának a gyógyulását. De önmagát nem tartotta méltónak, hogy Ő, a Mester, a házába jöjjön.

Nincs szeretet, nincs felebaráti együttérzés, nincs szánalom és nincs irgalom az emberek szívében. Elzárja magát a szomszéd a szomszédtól, rokon a rokontól, testvér ellensége a testvérének. Istentelenné lett a világ, kihűlőben van a világ! Az emberi szív kizárta Istent, ezért nem képes szeretni!

A megvetett samáriai feltétel nélkül megszánta a sebzett, kifosztott, elhagyott embert.

Nem kérdezte a vallását, anyagi állapotát, korát, nemzetiségét. Ez az ember bajban volt, szüksége volt segítségre. Ki segíthet? Ki alkalmas? Kinek van ideje? Ki az örökös rokona? Kire tartozik az ápolása? Nem kérdezte! Ez az ember még él! Meg kell menteni!

Az élet drága, az élet fontos! Ki segíthetne hamarabb, ha nem én, aki a közelében vagyok?! Megláttam, észrevettem, itt vagyok, segítek. A samáriainak a szíve könyörületességre, irgalomra, szánalomra indult, ő tudott sajnálni!

A mai emberek kemények, érzelmileg sivárak, elhidegültek és nem tudnak még sajnálni sem, mert nem tudnak már szeretni. Hogy tudna szeretni az, aki csak ítélkezik, bírál, kritizálja a másik embert, s mindenkinél fontosabbnak tartja önmagát?!

Legkönnyebb a szánakozó szeretet: csak le kell hajolni. A cselekvő, áldozatvállaló szeretet, a megbocsátó, a felemelő szeretet már nehezebb. Mennyi házasság megmenthető lenne, ha lenne megbocsátó, elengedő, elfogadó szeretet! Mennyi idős embernek bearanyozhatnánk utolsó napjait, ha tudnánk feltétel nélkül, odaadóan szeretni! Könnyebb szánakozva lehajolni egy útszélen fekvő, ismeretlen sérülthöz, aki rámszorul, mint szeretni azt, aki megbántott, akinek tűrtem, aki nem szeretett engem. Nehezebb szánni és megkönyörülni azon, aki mellettem van, vagy volt. A jerikói úton válogatós volt a pap is, meg a lévita is! Közömbösen mentek el a sérült ember mellett. A megvetett samáriainak megesett a szíve, szánakozott, áldozatot vállalt, időt szánt és gyógyított. Mert Ő szeretett. Tudta, mit jelent elhagyottnak, megvetettnek, kifosztottnak, sebzettnek lenni! Hiszen ő „csak egy samáriai volt!”       

Úr Jézus, bocsáss meg nékem, ha én is válogatok, ítélkezem és méregetem az emberek helyzetét, ha nem tudok azonnal lehajolni, segíteni, felemelni, gyógyító segítséget adni. Tiszta szívet teremts bennem, óh Istenem, és adj szeretetet szívembe.

Miért szeretsz Te engem, Uram? Hiszen semmi szeretni való nincs bennem. Köszönöm, hogy olyan sokszor lehajoltál hozzám, amikor szenvedtem, amikor mások észre sem vettek. Nem vagyok méltó könyörületességedre, szánalmadra, de olyan jó, hogy Te szeretsz. Köszönöm. Ámen!

(Morzsák 4., 2006)

Dr. Tapolyainé Bartha Gizella