Felvidéken, egy országúton született, temetésén az egész nemzet zokogott

Száz évvel ezelőtt temették el Blaha Lujzát. Búcsúztatása méretében és külsőségeiben a legnagyobbakéhoz volt hasonlítható, hiszen Jókai Mórhoz, Kossuth Lajoshoz és Rákóczi Ferenchez hasonlóan ő is a nemzeti összetartozás és identitás egyik meghatározó alakja volt. Talán az utolsó azok közül, akit a nemzet egy emberként gyászolt, és akit százezres tömeg kísért el utolsó útján. Halálának kerek évfordulóján a Nemzeti Filmintézet nagy felbontásban beszkennelte és elérhetővé tette a temetésről készült filmriportot, amely egy vidéki mozis hagyatékában maradt fenn.

Blaha Lujza temetése olyan kivételes eseménynek számított, hogy a jelentősebb fővárosi színházak – éppen úgy, ahogyan ma a televíziós híradók teszik – már a temetés másnapján műsorra tűzték a nemzet csalogányának búcsúztatásáról készült filmhíradó felvételeit, és a filmszínházak több napon át vetítették, hogy azok is láthassák, akik nem tudtak a temetésen részt venni.

Blaha Lujzát ugyanis akkoriban mindenki ismerte. Ma ezt talán kicsit másként van, de a nevével szinte mindenki találkozott már. Ha máshonnan nem, onnan bizonyosan, hogy Budapesten teret neveztek el róla. A XX. század fordulóján ugyanis olyannyira rajongtak érte, hogy még életében, 1920-ban teret neveztek el róla, nevezetesen azt, ahol már életében a Nemzeti Színháznak helyet adó épület állt, s amelynek színpadán rabul ejtette a magyarok szívét.

S hogy Blaha Lujza miért is lehetett ekkora – mai szóhasználattal élve – sztár, ennek megválaszolásában Kurutz Márton, a Nemzeti Filmintézet – Filmarchívum szenior kutatója lesz segítségünkre.

Egy országúton született 

Amikor Blaha Lujza 75 évesen meghalt, temetésének napján a téren, az utakon, de még a környező utcákban is ritkán látott tömeg gyűlt össze, az emberek az ablakokban, a balkonokon fürtökbe állva búcsúztak tőle. Mindezt a korabeli Filmhíradó rögzítette, és a Nemzeti Filmintézet – Filmarchívum most felújított állapotban most közzé is tette – 4:03 perctől látható.

Kurutz Márton ezzel kapcsolatban egy érdekességre hívja fel a figyelmet. Ugyanis Blaha Lujza hangját, mozdulatait alig ismerjük, színpadi játékát egyáltalán nem, mégis őt tartjuk nemzeti színjátszásunk egyik korszakos és meghatározó alakjának. A nevét hallva nemcsak a fővárosi tér ugrik be, hanem egy balatonfüredi villa is, amelyben két évtizeden át pihente ki magát, illetve néhány köztéri szobor és emlékmű, amelyet csak a legfigyelmesebb szemlélődők vesznek észre:

Ennél többet nemigen tudunk róla. Pedig érdemes felidézni alakját, mert olyan korban élt, amelyben nehéz volt magyar színészként boldogulni, és olyan küldetést véghez vinni, amelyért valóban hálás lehetett az egész nemzet száz évvel ezelőtt, amikor végső búcsút vettek tőle.

Blaha Lujza alakját felidézve Kurutz Márton fontosnak tartja elmondani, hogy „a magyar színészet úttörői közé tartozott, noha az igazán elsők az eggyel korábbi generáció tagjai voltak. Déryné, Kántorné, Lendvay Márton, Egressy Gábor vagy Jókai Mór felesége, Laborfalvi Róza a XIX. század közepén már befutott, javakorabeli művész volt, amikor Blaha Lujza 1850. szeptember 8-án megszületett a felvidéki Rimaszombatra vezető országúton. Szülei vándorszínészek voltak, így beleszületett a szakmába, amelynek már ötéves kora óta egyre aktívabban lett a részese. Otthona, családja, sőt iskolája is a társulat volt, ahol a színpadi rutinok mellett az írás-olvasásra is megtanították idősebb kollégái.

Édesapját még egészen kisgyerekkorában elvesztette,

így édesanyjával és díszletfestő nevelőapjával kalandos körülmények között vándoroltak városról városra, gyakran cserélgetve a minden komfortot nélkülöző nyomorúságos hajlékokat. Mire Lujza tizenéves lett, kész színésznővé érett, és ekkoriban a szerelem is rátalált. Egy cseh származású osztrák katonakarmester, Jan Blaha volt a szerencsés ifjú, akihez Lujza tizenöt éves korában hozzáment, s aki igaz rajongással meglátta ifjú szerelmében a tehetséget. Sok jót tett vele, hangját képezte, karrierjét egyengette, azonban mindezt nem tehette sokáig, mert 41 éves korában elvitte a tüdővész. Blaha Lujza, aki a férje iránt érzett örök hála jeleként élete végéig viselte a nevét, még húszéves sem volt ekkor.”

Utolsó szavaival édesanyját hívta

1926 januárjában Blaha Lujza testét végképp hatalmába kerítette a kór. A Prágai Magyar Hírlap erről eléggé részletesen beszámolt a színésznő temetésének napján:

A gonoszindulatú betegség, amely ötnegyed év előtt a beleit támadta meg, pár hónap előtt az agyára ment át, amely mindazideig korát meghazudtoló frisseséggel, bámulatos pontossággal funkcionált. Főfájások, beszédzavarok és tragikus állapota dacára, az egyébként komoly betegnél jelentkező tréfálkozási kedv elárulták, hogy az agy homlokhalántéki részében is megjelent a gyilkos betegség egy góca. Ezzel párhuzamosan erői fokozatosan csökkenni kezdtek, aluszékonnyá vált és készült a halálra. Környezetét nem háborgatta halálos gondolataival, csak az orvosával közölte többizben, hogy halálát közeledni érzi. (...)  Vasárnap már negyvenfokos lázt mértek. Blaha Lujza nehezen szedte a lélegzetet, hörögni kezdett. Lehajtott fejjel, fekete kámzsában a küszöbön állt már a Vég. Vasárnap éjjel a láz 40.3 fokban kulminált. Hétfő reggel hét órakor is 40 fokos volt a láz. És tizenegy óra tíz perckor Biró Gyula dr., hűséges kezelőorvosa felállott: – Meghalt.

A korabeli leirat szerint Blaha Lujza utolsó szavaival édesanyját hívta. „Pénteken délelőtt, az agónia bekövetkezése előtt, váratlanul izgatottabb lett a szívműködés. Hirtelen magához tért a nagybeteg. Felpillantott, mosolyogni próbált, megismerte azokat, akik körülötte álltak. Szeretettel pihent meg szeme a kis Magdin, dédunokáján, aki az ágy lábánál állt, de azután újra elvesztette eszméletét. Ezen a napon minden két-három órában magához tért a halállal vívódó Blaha Lujza. Ilyenkor lázasan fantáziált:

– Mamám, mamám... – susogta –, miértnem jösz?

A kísérteties csöndben mindenki a sírást gyűrte le magában. Tompán kongott a haldokló szava. Az örökkévalóság kapujában anyját szólította. Estefelé a fia állt meg az ágy előtt. Blaha Lujza felnézett:

– Vártam reád, angyalom – mondta. Mosolygott. Azután behunyta a szemét. Többé ebben az életben ki sem nyitotta már.”

Kurutz Márton azt mondja, hogy „a fiatal színésznő szépségére, lágyan csengő mezzoszoprán hangjára és különleges emberábrázoló képességére közben egyre többfelé felfigyeltek. Még Bécsben is hangos sikereket aratott a dualizmus korának egyre népszerűbb új színpadi műfajában, az operettben, a külhoni népszerűség azonban nem tudta elcsábítani szeretett magyar közönségétől.

Noha ígéretes pálya állt előtte az operettszínpadokon, ő mégis a népszínművek világában érezte jól magát, s ebben is aratta legnagyobb sikereit.

Blaha Lujza kivételes népszerűségét elsősorban ennek a műfajnak köszönhette, hiszen a népszínművek hőseivel tudott legkönnyebben azonosulni az akkori Magyarország. A XIX. század végén, amikor a nemzeti kultúra építése és ápolása kiemelten fontos volt az egyre szabadabbá váló Magyarországon, ő maga is fokozatosan a nemzeti identitás egyik szimbólumává vált. Magyar nyelvű dalaival, szerepeivel a népi hagyományt népszerűsítette, ezért viszonylag hamar a nemzet első számú kedvenceként tisztelték és szerették, akiben magára ismert a közönség.

Még maga a király is lelkendezve beszélt róla, amikor egy alkalommal megköszönte Andrássy Gyulának, hogy figyelmébe ajánlotta a színésznőt:

Tegnap megint megnéztem Blahánét. Köszönöm, hogy fölhívta rá a figyelmemet, mondhatom, csodálatos művésznő, valóságos tündér, amilyenről csak álmodni lehet.

Színpadi játéka egyszerű, természetes, ugyanakkor karizmatikus volt, s így alkalmassá tette arra, hogy lelkesítő, erős női karaktereket keltsen életre, akikkel szinte egybeolvadt a színpadon. Ebbéli képességeit egy anekdota is megőrizte, melynek valóságtartalmában nem lehet egyértelműen kételkedni:

A Piros bugyelláris egyik előadásán történt az eset, melynek előzménye 13 magyar huszár halálos ítélete, akik Galíciában agyonverték kegyetlenkedő őrmesterüket. A nemzeti közvélekedéssel együtt Blaha Lujza is a huszárok pártját fogta és elítélte a király megtorló büntetését, mellyel a katonákat sújtotta. Blaha szóvá is tette a főuraknak és a vezető politikusoknak, hogy tegyenek valamit a huszárok megmentése érdekében, de a helyzet reménytelen volt. Ekkor támadt az a vakmerő ötlete, hogy az előadás során, melyet Ferencz József is megtekintett, a színpad elején féltérdre ereszkedve, közvetlenül a király páholya felé fordulva énekli dalát az előzőleg odahaza kifundált szöveggel: »De szeretnék a királlyal beszélni, De még jobban szobájába bemenni. Megmondanám a királynak magának, Kegyelmezzen a 13 huszárnak.« Dermesztő csend támadt a színházban, őfelsége felállt, mosolyogva, beleegyezően intett az izgalomtól reszkető primadonna felé, akit fergeteges, véget nem érő tapsorkán köszöntött.

A legenda szerint másnap tizenhárom boldog anya és nagyanya látogatta meg Blahánét, akinek ruháját csókolva mondtak köszönetet fiaik megmentéséért.”

Maga kérte, hogy Jókai Mór mellé temessék

A 8 Órai Újság 1926 januárjában megírta, hogy Blaha Lujza már tíz esztendővel azelőtt, „1916-ban, amikor egy súlyos betegségen ment keresztül, kérelmet intézett a fővároshoz, hogy sírhelyét Jókai síremléke közelében jelöljék ki.

Az illetékes ügyosztály javaslatára a tanács akkor a Jókai-síremlékek közvetlen közelében, az árkádos sírboltnak végénél egy minden oldalról út által határolt, egyedül ki álló sírhelyet jelölt ki a nagyasszony számára, mely sírhely az azóta elhunyt Ady Endre síremlékének pendantja. A régebbi kikötés alapján ide temetik holnap Blaha Lujzát.

Polgármesteri rendeletre gyászt öltöttek a főváros hivatalos épületei is, és ma délelőtt óta gyászlobogók lengnek a városháza és az elöljáróságok homlokzatain.”

Blaha Lujza, a főváros csillaga

„A főváros Blaha Lujza nevét csak az 1870-es évek elején ismerhette meg, amikor a Nemzeti Színház hívta meg egy fellépésre” – mondja Kurutz Márton. Vele nyitotta meg kapuit a Várszínház is, amelyet a Karmelita kolostorban rendeztek be, s ahol vígjátékokban és operákban játszott. 1875 elején a Falu rossza című népszínmű hozta meg számára az országos elismerést. A női főszerepet alakította, amelyről így írt Mikszáth Kálmán:

Egy Tóth Ede kellett és egy Blaháné egyszerre, hogy a magyar népszínmű oly pompában tündököljön, mint ahogy tündökölt, s hogy ne csak gyönyörködtessen idehaza, de hódítson is.

A Falu rosszát az ország más színpadjai is éveken át sikerrel játszotta, a XIX. század végéig a legtöbb színház állandóan műsorán tartotta. A Nemzeti igazgatósága látva Blaha Lujza Finum Rózsi alakítását, tagjai sorába hívta a színésznőt, aki azonban csak néhány hónapig csatlakozott az Astoriánál álló színház társulatához. Az új évadot a körút sarkán éppen akkor megnyíló Népszínházban kezdte inkább, ahol életének új fejezete kezdődött ezzel.

Az akkor huszonöt éves színésznő népszínművek, operettek és zenés drámák tucatjaiban játszotta el a főszerepet, folytatja Kurutz Márton, majd arról is beszél, hogy a Millenniumig több mint kétezerszer lépett fel a pestiek körében egyre népszerűbb színház deszkáin.

Ötvenéves volt, amikor a Népszínház, fennállásának 25 éves fordulóját ünnepelte, ekkor meleg ovációban részesítették Blaha Lujzát is.

Még ugyanebben az évben a király koronás arany érdemkereszttel tüntette ki. 1901-ben indította útjára a Nemzeti Színház az örökös tagság intézményét, ezt elsőként Blaha Lujza kapta meg, aki ebben az évben átszerződött a nagy múltú társulathoz. Ebben az évben játszotta utolsó vendégszerepeit is vidéken, és ettől kezdve már nem vállalt nyári fellépéseket sem.

Az októberben megtartott népszínházi búcsúfellépésekor régi kedves szerepét, Erzsikét játszotta a Sárga csikó című népszínműben, mondja Kurutz Márton. Egy idő múlva azonban visszakerült a Népszínház épületébe, mivel azt összevonták a Nemzetivel, melynek Astoriánál álló épületét lebontották.

Ez a népopera műfajának végét jelentette, amely Blaha Lujza számára komoly kihívást jelentett, hiszen korábban ebben a műfajban mozgott a legotthonosabban.

Ettől kezdve Blaha Lujza prózai szerepekben is kénytelen volt bizonyítani, amely végül az idősödő művész számára újabb sikeres korszakot jelentett. Közben 1908 elején megünnepelte félszázados színészi jubileumát, amelynek kapcsán külön az ő számára énekes vígjátékká alakították át Csiky Gergely Nagymama című drámáját. Ebben ő játszotta a címszerepet.

Kurutz Márton arról is beszél, hogy a Nagymamát évekkel később filmen is eljátszotta, a Kolozsvári Nemzeti Színház igazgatójáé, dr. Janovics Jenőé volt az érdem, hogy a forgatásra egyáltalán sor kerülhetett. Janovics ugyanis, aki a színháza mellett komoly filmvállalkozást is üzemeltetett Kolozsváron, régről ismerte a Nagyasszonyt, és a köztük kialakult baráti kapcsolat volt az a meggyőző erő, amely végül lehetővé tette a mozitól alapvetően idegenkedő idős művész filmszereplését.

A 66 éves színésznő ekkor már hosszú ideje nem lépett színpadra megroppant egészségi állapota miatt. Második házassága néhány évig tartott és válással végződött, 1909-ben viszont harmadik férjének elvesztése végleg visszavonulásra késztette. Az első világháború alatt néhányszor ugyan eljátszotta még a Nagymama címszerepét, színházba azonban már leginkább amiatt járt, hogy unokája, Blaha Gitta karrierjét nyomon követhesse.

Kurutz Márton azt is felidézi, hogy 1925 szeptemberében ünnepelték Blaha Lujza 75. születésnapját, rajongóinak tömegét és a cigányzenekart azonban, amely a róla elnevezett téren, lakása ablaka alatt húzta, már csak ablakából láthatta. A Népszínház ötvenéves jubileumán, amelyet ugyancsak ekkoriban tartottak, már szintén nem tudott jelen lenni. A jubiláris előadásról barátai számoltak be, ők mesélték el neki, hogy ünnepelte őt távollétében is a közönség.

A Nemzeti Színház gyászjelentése, 1926

„A Nemzeti Színház igazgatósága és személyzete nagy megilletődéssel és szomorúsággal jelenti, hogy özv. Miháldi báró Splény Ödönné, Blaha Lujza, a Nemzeti Színház örökös tiszteleti tagja, a koronás arany érdemkereszt, stb. tulajdonosa, ez év január 18-án, délelőtt, hosszas szenvedés és a halotti szentségek ájtatos felvétele után csendesen elhunyt. Több, mint öt évtizeden keresztül szolgálta a magyar színjátszást páratlan lelkesedéssel, odaadó szeretettel és a legszebb művészi eredményekkel. Temetése a Nemzeti Színház előcsarnokából lesz 1926. január 20-án, szerdán délután 3 órakor és a megboldogult földi maradványait a köztemetőúti temetőben, a székesfőváros által adományozott díszsírhelyen helyezi örök nyugalomra.”

Blaha Lujza a moziban

Kurutz Márton, a Nemzeti Filmintézet – Filmarchívum szenior kutatója azt mondja, hogy „Blaha Lujza 1916-ban hosszas betegsége után játszotta el a filmszerepet, amelyben évekkel korábban már láthatta őt a Népszínház közönsége. A felvételekre nem kerülhetett sor a messzi Kolozsváron, ezért a Kino-Riport budapesti műtermében dolgoztak, de forgattak egy hűvösvölgyi villa kertjében is.

A darabot az akkor 23 éves Korda Sándor írta át forgatókönyvvé, és ő volt a film rendezője is.

Blaha Lujza iránti szeretete és tisztelete jeléül – hogy ne fárassza az idős művészt – olykor titokban fotografáltatta az operatőrrel a Nagyasszonyt, amikor úgy ítélte meg, hogy a beállítás és felvétel használható lesz majd a kész film egyik-másik jelenetében. Blaha Lujzát ugyanis kora és színpadi rutinja ellenére igénybe vette a filmezés.”

Istenem! Nagyon különös ez nekem. Eltekintve attól, hogy már nagyon elszoktam a játéktól, mégis: ugyanaz az izgalom, szívdobogás, szóval lámpaláz vett erőt rajtam, mint egész életemen keresztül, minden premierem előtt. Mielőtt ezt a mozit elkezdtük, egész éjjel nem tudtam aludni. Nem bírtam ugyanis elképzelni: hogy lesz, mint lesz. Szerepet se kaptam, próba se volt – sose láttam én még ilyen furcsa-módi színészetet. Hát hiszen se a fejet nem erőlteti meg, se a hangot, de annál jobban az idegeket...

– nyilatkozta a forgatáson az egyik újságírónak, akinek azt is elárulta, hogy „Jól megy minden, csak az a furcsa, hogy a végén kezdjük, az elején végezzük és alig játszunk egy-egy percig egyfolytában. Az is szokatlan nekem, hogy rőfszámra mérik a színészkedést. Valaha nálunk úgy mondták: ez a jelenet tízperces, a felvonás egyórás, vagy hogy a darab három óra hosszáig tart; most meg: tíz méter, száz méter, ezer méter! Hogy amit én játszom, azt méterszámra mérjék, mint a posztót, hát ezen én mindig mosolygok.”

A „Blaha-film” az akkoriban alakult Corvin filmgyár számára kiemelt fontossággal bírt, mondja Kurutz Márton, ezért már a forgatások előtt elkezdték a reklámkampányt. Tíz évvel később, Blaha Lujza halálakor a filmet újból műsorra tűzték, és mint a színésznő egyetlen filmszerepét, nagy sikerrel vetítették.

A Nagymama kópiái azóta elvesztek, csupán töredékek maradtak fenn belőle.

• Egy néhány perces fekete-fehér gyenge másolat a londoni filmarchívumban
• és egy eredeti, színezett snitt egy veszprémi filmgyűjtőnél, aki a kilencvenes években juttatta el a temetésről szóló filmriportot a Filmarchívumba.

Az eredeti, tűzveszélyes tekercset a kerek évfordulóra digitalizálta a Nemzeti Filmintézet Filmarchívuma, amely a Ma 100 éve című sorozatának januári epizódjában tette közzé a felvételeket - közölte az index.hu.

---

Kövesse a Kárpátinfo.net oldalunkat: Facebook, Telegram, Twitter!
Legfrissebb híreink: Orosz-ukrán háború, Mozgósítás, Kárpátalja hírek

---