Örökölt örökítési örökségeink

A mulandó öröklétre vágyik. Az öröklét belátható formája a mulandó mozgásiránya. A mulandóság számára az öröklét formájának át- és beláthatósági szintjével egyenes arányban van a megvalósítási készség és a céltartási erő. Ezen át- és belátható öröklétforma nélkül a létezés mulandó formában is feladandóan értelmetlen. Tehát az emberi élet produktivitásának jó „tálentum-felhasználási” feltétele: a tevékenységek örökkévalóságformájának megvalósítható lehetősége. 

A legjelentősebb értelemmotiváció-örökkévalóságformát hivatott megjeleníteni: az örökítés (itt: az önmagán túlmutató „jel” „örök”-re utaló hangsúlyozásával). Minél nagyobb arányban van lehetősége a mulandó tevékenységeknek öröklétformává – és így értékes örökséggé – válni, annál nagyobb arányú a tevékenység-, és így produktivitás formában megmutatkozó energiabefektetés. Ugyanis egy örökkévalóságforma megmutatkozása az örökkévalóságforrású és -irányú, de a mulandóságkeretbe zárt energiák számára a „honvágy” által keresett menekülési tér boldog felismerését eredményezi (tehát míg a mulandó kategóriában lévő energiáknak van kapcsolata – „át-, belátása” – az örökkévalóságformával, addig e formabetöltés irányában feltartóztathatatlan áradatként fognak áradni). Ahol nincs az örökkévalóságformák megmutatkozása (ill. kétséges azok öröklét identitása), ott az energiák céltalan szétesése és elapadása, így inproduktivitás, ill. felelőtlen energiapazarlás (mint megkeseredett és feladó energiaszétszórás – „sej, egyszer élünk…”) tapasztalható. Tehát egy e világi közösség (család, társadalom, nemzet stb.) jó energiahasznosítási feltétele: az örökkévalóságformákat jelentő és megvalósítható örökségminták lehetőségének megalkotása, folyamatos aktualizálása és a kommunikációs térben tartása (pl.: tértől és időtől függetlenül, minden közösség egyik legfontosabb kihívása: az örökítés; ahol minden érintett számára – megközelítően – megnyugtató örökítések voltak, ott volt megállapodott békesség – ill. fordítva: háború).

A jelen Kárpát-medencei (főleg: kárpátaljai) társadalmunk egyik agyonnyomó terhe: az örökítendők örökkévalóságformáinak látszólagos hiánya (pl.: üresen omladoznak az évtizedek és generációk munkáját megtestesítő falusi házak, miközben az örökös egy – nyugati – város albérletében él, és számára a családi ház felszámolandó lelkiismereti terhet jelent). A lehetséges örökítési irányokat (család, gyerekek, unokák) tekintve az örökítő korosztály (életveszélyesen!) beszorult az ő örökségformáit az örökkévalóságértékétől megfosztó „szükségszerű” és „legalizáló” fejlődés dogmája és az önmaga (terhet jelentő) feleslegessége közé. 
Kérdések: A tapasztalható (társadalmi, gazdasági, politikai stb.) változásokat mindenkor követendő fejlődésnek kell értelmezni? A „szükségszerű fejlődés” kategóriájában lehet-e olyan tényező, mely egyre direktebb kommunikációban harsogja a múlt és a jelen energiabefektetésének értéktelenségét és értelmetlenségét, és sürgeti a felszámolást? A (horizontalitást inkább feltételező) „haladás” is és a (vertikalitást inkább feltételező) „fejlődés” is a környezettől igényelheti az „igazodást”? Szükségszerűen kell-e (akármilyen irányú) „haladást”-t igazodó tényezőként elfogadni, ha az öncélú és így „szükségképpen” (!) életellenes hatású? Nagyobb legalizációval rendelkezik a haladás, mint az élet? Öröksége(é)t hitelesítő örökkévalóságképviseletnek kell-e a jövőképviseletet tekinteni, ha annak az értékelési szempontja inkább a környezeti tényezőkben és nem a teremtésforrású kapcsolati élettérben van? Képesek vagyunk a „fejlődés” fogalmát a magunk Kárpát-medencei és kárpátaljai érdekei szerint megfogalmazni, és ahhoz ellenmotivációk között is következetesen ragaszkodni?

Radvánszky Ferenc

 

---

Kövesse a Kárpátinfo.net oldalunkat: Facebook, Telegram, Twitter!
Legfrissebb híreink: Orosz-ukrán háború, Mozgósítás, Kárpátalja hírek

---