| 2020. 11. 27. – 14:29 |

Hol terem a magyar nóta? "Beregszászban hagytam én a szívem…"

Hogy hol terem a magyar nóta? Micsoda kérdés? Hát a dalos szívekben. S tudjuk, hogy dalos szívűnek születtünk, csaknem mindahányan. Ám azt is régóta sejtjük, hogy nem lesz sem jó költő, sem jó író abból, akinek a kibeszélés vágya ugyan erősen ott munkál a lelkében, ám nem kapott isteni tehetséget, tálentumot hozzá. Így van ez a nótaszerzőkkel is.

Beregszász ezekben a tehetségekben sem szűkölködött sohasem.

Ám a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben élt itt egy kivételesen tehetséges pár, akik azóta bekerültek az egyetemes magyar nótatörténelembe: Csűry Editnek és Csűry Sándornak hívták őket.

A mai hatvanasok-hetvenesek még élvezhették ennek a két rendkívüli nagy tehetségű művésznek a játékát.

Többek között játszottak az akkori Kárpáti étteremben (a Beregszászi Úri Kaszinóban, a mai Arany Pávát nevezték így), de a visszaemlékezők szerint felléptek a Fehér Kőben és Gáton, az ottani Csárdában is.

Edit zongorázott és énekelt, Sándor hegedűn kísérte. A játék mellett dalokat is szereztek. Utánanéztem a világhálón: Sándor legalább 25 nótát jegyez. Megvallom őszintén, abban reménykedtem, hogy köztük lesz a „Beregszászban hagytam én a szívem…” kezdetű is, mely igencsak nagy karriert futott be. A dal nincs közöttük. Megkockáztatom: fél évszázaddal ezelőtt ennek a szövegét és dallamát minden hat-nyolc évnél idősebb kárpátaljai magyar ismerte. Olyannyira népszerű volt, hogy nem múlhatott el bál, lakodalom vagy bármilyen táncos mulatság, hogy a korabeli zenészek ne játszották volna.

Itt akár abba is hagyhatnám az írást, ám néhány dolog nem hagy nyugodni. Ha csak vándormotívumról lenne szó – például énekelhették volna úgy is, hogy Nagydobronyban, vagy Nagyberegen hagytam én a szívem –, de tudomásom szerint egyik korabeli zenekar sem vetemedett ilyesmire. Holott azt máskor megtették. (Csongoron például nem a beregszászi hegytetőn integet a szeretőm, hanem a munkácsi hegytetőn.)

Tapasztalataink szerint a vándormotívum hatása néha olyan erős, hogy felülír minden racionalitást.

Ha már a kárpátaljai cigányzenészeknél tartunk, emlékezzünk arra a múlt század ötvenes éveiben született anekdotára, mely szerint prímásunk hajnaltájban munkájából, a város patinás szórakozóhelyéről hazafelé tart kissé szalonspicces állapotban. Amikor elhalad a központban álló Sztálin-szobor előtt, belé bújik a kisördög, előveszi a tokjából a hegedűt, s a talapzatnak dőlve elkezdi játszani, csak úgy halkan, csak úgy magának, meg a népek vezérének, ahogy Sztálint akkoriban nevezték: „Hazugság volt minden szavad…” Hiába telt el több mint hatvan esztendő az ominózus eset óta, mind a técsőiek, mind a nagyszőlősiek, mind a munkácsiak, s természetesen a beregszásziak is esküsznek rá, hogy a sajátos hajnali szerenád az ő városukban esett meg. Sokan azt is tudni vélik, hogy mely akkori cigányzenésszel.

Visszatérve a cikkünk címében szereplő dalhoz.

Azt valamennyi kárpátaljai úgy érezte, hogy Beregszászon született. Így nekem is könnyű volt ebben a hitben ringatózni.

Mert ahogy bizonyítottan született már dal településünkről. „Beregszász a legszebb város” – énekelte meggyőzően Zsupán József későbbi polgármester ugyancsak a Kárpáti étteremben, immáron a XX. század hetvenes éveiben. A Shober Ottó versére írt és Baláczky Vladimir által megzenésített „Vérke partján, szőlődombok lágy ölén” kezdetű nóta mostanra szintén szép karriert futott be. S amivel valószínűleg kezdenem kellett volna, az Tompa Mihály „Beregszász” c. költeménye, melyben megírja a város keletkezésének a történetét. (Igaz, ez a vers, illetve egy része még megzenésítésre vár.)

Mindezek után keserű mosoly ült ki az arcomra, amikor Galambos Lajos, ismertebb nevén Lagzi Lajcsi előadásában a You tube-n meghallgathattam a „Budapesten hagytam én a szívem” kezdetű dalt, mely ugyanarra a szövegre és dallamra íródott, mint a már sokat emlegetett nóta beregszászi változata. Csak persze ott a vén Dunánál vár csókra a lány. Nyilvánvaló, hogy a nótát Galambos Lajos nem írhatta, mert valószínűleg még meg sem született, amikor a mi vidékünkön ezt már széltében-hosszában minden boldog és boldogtalan fújta. Nem kellett sokat keresni, a világhálón megtaláltam a „Délvidéken hagytam én a szívem” c. nótát, s biztos vagyok benne, ha tovább keresgélek, lett volna olyan, amelyik egy másik település nevével kezdődik.

De hogy mennyire magukénak érezte ezt a dalt Beregszász és mondhatni az egész Kárpátalja magyarsága, bizonyíték arra, hogy Váriban, s valószínűleg másutt is ismerik ennek a harmadik versszakát (Galambosék viszont nem!) A teljes nóta tehát így hangzik:

„Beregszászban hagytam én a szívem, elrabolta tőlem egy lány. Azóta is bánatos a szívem és a lelkem oly halovány. De ha újra Beregszászba megyek, én a szívem visszaveszem. Máskor jobban vigyázom, kevesebbet cicázom, édes szerelmesem. Amikor az est leszáll, szív a szívre rátalál. Valahol a Vérke partján, csókra vár egy lány. De amikor az est mesél, szív a szívhez így beszél, valahol a Borzsa-parton, csókra vár egy legény.”

Mindenképpen jó volna utánajárni a dal eredetének, hisz kell lenni valahol egy nótaregiszternek, ahol a dalok címe, a szerzők neve és a keletkezés évszáma elolvasható.

Ennek az írásnak pedig remélhetőleg az is a hozadéka, hogy megismertük két híres nótaszerző, Csűry Edit és Sándor nevét, akik munkásságukat vidékünkön kezdték, mely Magyarországon teljesedett ki igazán.

Azt tudjuk, hogy Csűry Editmesszire került a szülőföldjétől. A kanadai Torontóban érte a halál 2010. február 9-én, szinte napra pontosan tíz évvel ezelőtt. Az ottani magyarok internetes fórumukon, a CanadaHun.com-on így búcsúztak tőle: „Ebben a zajos világban időnként körbevesz minket a csend. Elment egy távoli színpadra az énekesnő, Csűry Edit. Hosszú évek óta tudtuk róla, hogy küzd a kórral, de élni akart. Mindenkinek az életben vannak választott feladatai. Ő azt választotta, hogy a dalt juttatja el mindenhova, ahova a muzsika elér. A szívekig biztos. A siker, a hang, az emlék ma már rögzíthető. A visszarémlő taps legyen az estharang. Nyugodjon békében!”

„Beregszászban hagytam én a szívem…” Nincs ebben a dalban semmi különös. Olyan, mint a magyar narancs: kicsit savanyú, kicsit zöld, de mégis a miénk.

Szépreményi Kristóf

Hirdetés

Kövessen minket a Facebook és az Instagram oldalainkon.
Iratkozzon fel a Telegram csatornánkra is.
Legyen jól informált!


Hirdetés