Beszélgetés Barta Ferenc református lelkésszel – Isten itt is meg tudja áldani az övéit

Barta Ferencet gyerekkorában – mint oly sok kortársát abban az időben – nagyszülei fogták kézen és vitték magukkal a templomba, ahol hamar ráébredt, hogy van egy Isten, aki irányítja az életünket, ami nem a temetőben ér véget. Bár, bevallása szerint, soha nem akart lelkész lenni – a biztos megélhetést jelentő informatika csábítgatta –, ma már tudja, hogy az Úr vezette erre az útra, s hálás, ha prófétálhat.

– Átlagos falusi családban születtem Beregújfaluban. Nagyszüleim még az előző kor neveltjei voltak, jártak templomba. Úgy hatéves koromtól vittek magukkal minden alkalommal. Hamar feltűnt, hogy ott az életünket irányító Istenről beszélnek, meg az ítéletről, hogy nem mindenki „oda megy a temetősorba”, ahogy néha az emberek mondják. Nem értettem mindent, de azt igen, hogy kétfelé megyünk. És az érdekelt igazából, hogy merre vezet az én utam.

– Az Ön korosztálya már részt vehetett hitoktatásban.

– Meg táborozhatott is. Amikor láttam, hogy az utcabeli fiatalok, hazajőve a táborból, csillogó szemmel mondták, hogy megtértek, s még az alkoholista családba is örömmel mentek haza, akkor úgy éreztem, hogy ami az ő életükben van, az nekem is kell. És akkor – lelkész, hitoktató, ifjúsági munkás stb. nélkül – elkezdtünk esténként összejárni. A táborból hazatértek meséltek megtapasztalásaikról, énekeltünk a hazahozott kis énekeskönyvekből, egy-egy bibliai üzenetet olvastunk fel, beszélgettünk róla. Egy este, amikor Krisztus keresztre feszítésének történetét olvasták, hogy „Atyám, bocsáss meg nékik, mert nem tudják, mit cselekszenek”, akkor ez mélyen megérintett. Mintha lelkileg én is ott lettem volna, s mintha rám mondta volna, hogy „bocsáss meg neki, mert nem tudja, mit cselekedett”. Akkor úgy éreztem magam, mint akiről láncokat vettek le. Nagyon megváltozott ettől az életem. Addig én érzékeny, gyenge, tornából felmentett, beteges kisgyerek voltam, sokat sírtam, miért nem változik jófelé az életünk, az életem. És ott volt egy törés az életemben. Akkor éreztem, hogy érdemes élni, és elhozta Isten azt az érzést, hogy hozzá tartozom, a kezében vagyok, s nem tud onnan kivenni senki. 

– Ez a felismerés merre indította el? 

– Az ifjúsági csoportba. Attól kezdve úgy éreztem, hogy az istentiszteleten a pap rólam beszél. De jó volt megtapasztalni, hogy tud az Úr megszólítani! Napról napra jobban értettem az Isten szavát, valamikor nem úgy, ahogy kellett volna, vagy későn értettem meg, de szólt hozzám. És szól ma is. Olyan örömöm van, amikor igehirdetésre készülve sokszor csak ki kell nyitni a Bibliát, és leírni, amit Ő mond. Persze van, amikor napokig készülök, gyötrődök. 

– Mikor döntött a lelkészi hivatás mellett?

– Soha nem akartam lelkész lenni. Van egy keserű élményem. Gyerekkoromban sokszor szavaltam, énekeltem, de egyszer a templomban kellett kiállni, és annyira folyt a könnyem, hogy még olvasni sem tudtam a papírról a verset. Úgyhogy nem vágytam soha emberek elé kiállni. Egyébként az iskolában a matematika nagyon jól ment, jó eredményeim, helyezéseim voltak, s úgy gondoltam, ezen a pályán fogok majd elindulni. A Péterfalvi Református Líceumba jelentkeztem, ami nagyon jó lelkületű volt. Úgy éltünk, mint egy nagy keresztyén család. És jó közösségek is voltak: ifi, szövetségi csoport, a nagyobbak tartottak kisebbeknek alkalmakat, volt lehetőség a nagyszőlősi kórházban az ottfelejtett gyermekek között szolgálni stb. Az első évben azt mondtam: Istenem, ezt az első évet odaadom neked, mutasd meg, hogy hol szeretnél látni. Nem igazán láttam Isten útmutatását. A számítógép, az informatika egészen elcsábított. Volt egy tanárunk, aki programozást tanult, s volt, hogy egy éjszaka alatt több száz dollárt keresett. És ez is csábított. Bele is merültem ennek a tanulásába, úgy éreztem, ez lesz az én utam. Harmadik évfolyamon, egy februári reggelen, amit a szokásos igeolvasással kezdtem, a Márk 8, 34 szólt hozzám: „Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel az ő keresztjét és kövessen engem”. Ültem, és nem értettem. Nem láttam semmi olyasmit az életemben, amit meg kellett volna tagadni. 

Már megvolt a felvételi lapom Budapestre és Debrecenbe az informatika szakra – oda rengeteg embert vettek fel abban az időben, úgyhogy még nagy kockázatot sem kellett vállalnom. Olyan egyértelműnek tűnt az utam… Tűnődtem az igén, de továbbra sem értettem. Amikor kimentem, a lelkész-igazgatóval, Seres János esperes úrral találkoztam, aki a kezembe nyomott egy tájékoztató lapot, hogy Beregszászban a püspöki hivatalban lesz egy meghallgatás azoknak, akik lelkészeknek készülnek. Mondtam, hogy ez nem nekem kell, hanem az osztálytársamnak – ő is Feri volt, s ő mindig papnak készült. Úgyhogy vissza is adtam a lapot. Délután meg a hitoktató hozta a felvételi lapot. Neki is azt mondtam, nem én, a másik Feri. Este megint elővettem az igét. „Tagadja meg magát és kövessen engem.” Tudtam, hogy az Isten útját nem akarom elhagyni, úgyhogy azt mondtam: tegyünk egy próbát. 

Kértem Seres Jánostól egy lelkészi ajánlást, és másnap elindultunk Beregszászba. Útközben Benében lerobbant az esperes úr öreg Ladája. Én meg boldog szívvel álltam a füstölő autó mellett: nem kell tovább menni, megoldódott a dilemma. Ám megállt mellettünk egy ismerős autós, és bevitt a püspöki hivatalba. Kilencen voltunk, s azt mondták, hárman kapnak ajánlást. Gondoltam, ez is rendben, én nem kerülök ebbe be, hisz a többiek régebb óta készültek, gitároztak, énekeltek stb. A meghallgatás után – még nem tudtuk az eredményt –, újabb feltételeket szabtam: Uram, én csak akkor megyek, ha Debrecenbe küldenek… Már négy nevet is felolvastak, aki megkapta az ajánlást, Budapestre és Sárospatakra. Ötödiknek az én nevemet mondták, és hogy Debrecen. Ettől kezdve nem volt kérdés, hová megyek. Innentől minden egyértelmű volt, hogy hol a helyem. 

– Milyen elképzelésekkel indult el a pályán?

– Nem igazán gondolkodtam azon, hogy hol, milyen gyülekezetben, milyen beosztásban szeretnék szolgálni. Leginkább Isten elhívásának akartam eleget tenni, s tudtam, hogy ahogy eddig vezetett, ezután is fog vezetni. Biztos voltam, hogy el lesz készítve az út. 

Annyit tudtam biztosan – és a feleségemmel, akivel a teológián ismerkedtünk meg, már az első randin meg is beszéltük –, hogy a tanulmányaim befejezése után haza fogok jönni. A feleségem meg jött velem. Ő az ötödik évét már itt töltötte exmisszusként. 

– A lelkész általában nem választja meg a szolgálati helyét… 

– Amikor megérkeztünk – Kovács Gyulával egyszerre jöttünk –, Szántó János esperes úr a gyülekezeteibe – Bátyú, Bakos, Újbátyú, Harangláb – mindenhová elvitt bennünket, mindenhol bemutatkoztunk, de nem tudtuk, hová helyeznek. Végül a feleségemmel Bakosba és Újbátyúba kerültünk. Újbátyúban volt a templom fölötti részben egy kis lakás, oda költöztünk. Nem panaszkodtunk a hiányosságokra, fiatalok voltunk, sok feladatunk volt. Igaz, ott gyerekkel nehezen lehetett volna megoldani a normális lakhatást. De az Úr ezt is elrendezte. Egy év múlva – akkor már Zsukovszky Miklós volt az esperes, s már Rafajnaújfaluban is én prédikáltam – áthelyeztek Barkaszóra. Nagyon örültünk, mert ott egy lakható parókia volt, egy nagyon jó gyülekezet, akik szeretettel fogadtak. Így azóta is itt élünk és szolgálunk, és Rafajnaújfaluba, a szomszédba is innét járunk. Ott is családtagként fogadtak bennünket, s úgy is élünk közöttük. 

– Közben bővült a család…

– Még házasságkötésünk előtt beszélgettünk a feleségemmel arról, hogy nagycsaládot szeretnénk. Mi ketten voltunk az öcsémmel, Noémiék hárman. Négy gyermekért imádkoztunk, hármat kaptunk. Zsófia az elsőszülöttünk, majd egy vetélés után megajándékozott az Úr Abigéllel, a kicsi fiunk, Lukács János most ötéves. Mindegyikükért nagyon hálásak vagyunk. 

– A lelkész az ünnepeken a legelfoglaltabb. A gyerekek hogy tolerálták ezt? Hisz anya és apa is lelkész.

– Ez soha nem volt kérdés. Ebbe születtek bele. Zsófi már párhetesen ott volt a templomban. És ha elmentünk az anyai nagyszülőkhöz Gergelyugornyára, ott is ezt látták. Úgyhogy számukra teljesen természetes volt, hogy velünk együtt ők is ott vannak az istentiszteleten. 

– Azért van lehetőség családi együttlétekre is.

– Persze. Úgy megszoktuk, hogy mindig közösen étkezünk. És olyan jókat tudunk így beszélgetni! A legkedvesebb a szenteste, amikor vége van az istentiszteleteknek, leülünk az asztalhoz, ajándékot bontunk, éneklünk, együtt játszunk. Vagy nagyszombaton, amikor elmegyünk sétálni. Az ünnepek első napja foglaltabb, mert sok helyre úrvacsorát viszünk mindkét gyülekezetben, de másnap istentisztelet után már a családé az idő. Amíg szabadon közlekedhettünk, akkor átruccantunk a határon a nagyszülőkhöz, ők is olyankor szépen összegyűjtik a családot. Jó példaként szolgáltak a feleségem nagyszülei is: a nagypapa, Beregszászi Károly büntetésből került Szabolcsba, Benkre lelkésznek, mert gyerekhetet szerveztek a legnagyobb kommunizmus idején. Azt gondolták a „büntetők”, hogy ott majd a gyerekeivel éhen halnak, de megtartotta őket Isten, még három gyerek született, s a nagypapa kilencvenegynéhány évesen a kórházban a többieknek bizonyságot tett Megváltójáról. Ezek a bizonyságtévő életek neveltek bennünket is. 

– Hogyan látja a gyülekezetét? 

– Rafajnán egy kis közösség vagyunk, hála Istennek, nem nagyon fogyunk, nem menekültek el tömegesen, néhány öregünket veszítettük el. Mindkét gyülekezetben úgy érzem, ha elmegy valaki, mindig jön más a helyébe. A háború kitörése után sokáig nehezteltem azokra, akik elmentek, bár nem tartoztak a veszélyeztetett kategóriába. Tavaly karácsonykor elengedtem ezt. 

Abbahagytam haragudni azokra, akik elmentek, elkezdtem jobban szeretni azokat, akik maradtak. Mindig jó közösségünk volt, mindig megvannak a munkatársaink, mindig van egy húzó csapat. Van híja a gyülekezetünknek, de nem ezt számolgatjuk, hanem örvendezünk. Mindig voltak nehéz idők, s mindig volt belőle felépülés. Hálás vagyok az odaszentelt életekért, a hálából való adakozókért, aminek köszönhetően nem csupán fenntartjuk magunkat, de önerőből tudtunk építkezni, felújítani. Mindkét gyülekezetben nagyon jól működik az énekkar, van, amikor együtt szolgálunk. Az énekkar a motorja mindkét gyülekezetnek. 

– Sohasem akartak elmenni innen?

– Azt szoktam mondani, a Budapest Kálvin téri gyülekezetbe mennék el szívesen – bár sosem voltam ott, de milyen nagy szám lenne! –, vagy a nagyvarsányiba. Ott legációban voltam egyszer, s tele volt a nagy templom. Később volt ott egy nehéz időszak, s hívtak bennünket. Akkor sokat imádkoztunk, de nemet mondtunk végül. Nem megyünk el a magunk kenyerét keresni, Isten itt is meg tudja áldani az övéit. A helyünkön látjuk magunkat, megtapasztaljuk, hogy Isten az övéiről gondoskodik.

– Milyen jövőképet vízionál?

– Most a presbiterekkel is a túlélésre játszunk. Nincsenek nagy felújítási terveink, ami fontos és nem sok pénz kell rá, azt meg fogjuk csinálni. És várjuk, hogy egy kicsit könnyebb legyen, hogy az üres házak újra benépesüljenek. Hiszem, hogy a mostani helyzetből is tud az Isten jót kihozni. Az a reménységem, hogy lesz itt még könnyebb, s lesz itt még jó, csak nekünk most helyt kell állni, látszani kell a templom körül is, hogy itt vagyunk. Ahol tudunk, segítünk, igyekszünk megtartani azokat, akik vannak. Nagyon kell szeretnünk az Istent, s engedni, hogy amivel túlcsordult a szívünk, abból folyjon a mellettünk levőnek. Ne kövek legyünk a vödör vízben, hanem szivacs: aki eljön a templomba, a közösségbe, az megszívja magát, és az úton is csepeg kifelé másokra, s otthon is átadja. Ne csak szóban, hanem éljük meg hitünket a kis dolgokban is, amiben megszólított az Isten. Tegyünk bizonyságot mások előtt, s az Isten majd elvégzi a szívekben a munkát. Amikor a háború kitört, én azt az igét kaptam, hogy „A bölcs látja a közelgő veszedelmet, és elrejtőzik előle, az ostoba pedig egyenesen belefut, és megszenvedi” (Péld 22, 3). Sok férfinek ezt tanítottam, de ott helyben meg kell élnünk a hitünket. Hálás vagyok sokakért, akik nem nagy dolgokat tesznek, de látszik rajtuk, hogy Isten gyermekei, és lehet számítani rájuk, odaállunk egymás mellé. Sokszor a mi sebeink árán gyógyulnak a többiek. Tanulunk egymástól, megbeszéljük tapasztalatainkat. És meg kell látni közöttünk, a közösségünkben, ki az, aki segítségre szorul. Legyünk a mieink között, találjuk meg az elkallódottakat. Ne legyünk haszontalan szolgák, akik csak a kötelességüket teszik meg.

– Úgy legyen!

Marton Erzsébet

---

 

Kövesse a Kárpátinfo.net oldalunkat: Facebook, Telegram, Twitter!
Legfrissebb híreink: Orosz-ukrán háború, Mozgósítás, Kárpátalja hírek