A második világháború végén, a szovjet csapatok Kárpátaljára érkezését követően került sor a kárpátaljai magyarság történetének egyik legnagyobb tragédiájára. 1944 novemberében a szovjetek három napig tartó „malenykij robot” (kis munka) ürügyén jelentkezésre szólították fel a 18–50 év közötti magyar és német nemzetiségű férfiakat. Azonban a háromnapos jóvátételi munka helyett a szolyvai gyűjtőtáborba hajtották őket, ahol a járványok, az embertelen bánásmód és a borzalmas körülmények miatt a foglyok százszámra haltak meg. A szolyvai megpróbáltatásokat túlélőket pedig gyalogmenetben Szamborba hajtották, majd onnan marhavagonokban munkatáborokba szállították tovább. Sokan közülük soha nem látták viszont szülőföldjüket, a hazatértek többsége pedig nem érte meg az öregkort.
- Nyolcvan év távlatából az elhurcolásokkal kapcsolatban sok mindent másként látunk, már csak azért is, mert több kutatási adat áll a rendelkezésünkre. Fontos a legelején tisztázni: valóban Kárpátalja Szovjetunióhoz való nyugodt körülmények között történő csatolásának biztosítása érdekében történt a szovjet legfelső vezetés részéről az a döntés, hogy lágerekbe hurcolják a kárpátaljai magyar és német férfiakat? Vagy az ilyen jellegű intézkedések a rendszer jellegéből adódtak, elsősorban a megfélemlítést szolgálták, és hasonló dolgokra már korábban is volt példa? – kérdeztük Molnár D. Erzsébet történészt, a téma ismert kutatóját, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola docensét.
- Mindkét kérdésre az a válaszom, hogy igen. A civil polgári lakosság szovjet lágerekbe történő hurcolása Kárpát-medence-szerte két fő okból történt: vagy valamilyen szovjet hadműveleti kudarcból fakadó hadifogoly-létszám kiegészítésének okán (amikor az adott hadműveletet vezető szovjet parancsnok a front megakadását a német-magyar védősereg magas számával magyarázta feletteseinek, majd a hiányzó fogoly-létszámot a civil lakosságból pótolta), vagy etnikai tisztogatás céljából. A Kárpátalján 1944 novemberében elkezdődő elhurcolási hullám ez utóbbi kategóriába tartozik, sőt a témával foglalkozó kutatók egyhangú megállapítása alapján mondhatjuk, hogy a legnagyobb arányú etnikai tisztogatás a Kárpát-medence érintett területei közül éppen Kárpátalján zajlott. Ennek oka pedig valóban a Szovjetunióhoz való csatolás minél alaposabb és zökkenőmentesebb előkészítése, a magyar közösség megtizedelése és megfélemlítése volt. Mindezek az intézkedések pedig valóban a rendszer jellegéből adódtak, hiszen a Szovjetunió ekkorára már gyakorlatilag lágerbirodalommá nőtte ki magát, ahová a nem kívánatos elemeket hurcolták el és kényszerítették kényszermunkára.
- Egyáltalán, hogy látják a kutatók: az ilyen jellegű Szovjetunió-szerte végeztetett kényszermunka mennyire volt produktív, hatékony?
- A Szovjetunióban végzett kényszermunka – gyakorlatilag mint 20. századi rabszolgamunka – egyáltalán nem volt hatékonynak mondható, nem is lehetett, hiszen a lágerekben semmilyen feltétel nem volt adott a hatékony munkavégzéshez. Legnagyobb hiányosság a foglyok ellátása körül mutatkozott: a gyenge élelmezés, az alultápláltság, az egészségügyi és a higiénés helyzet katasztrofális volta miatt az eredményes munkavégzés szóba sem jöhetett. De nem is ez volt a cél. A foglyok ugyanis több esetben panaszkodtak a hiányos élelmezés miatt, és a fejadagok megnövelését kérték arra hivatkozva, hogy jobban bírjanak dolgozni, mire az őrök válasza az volt, hogy őket nem dolgozni, hanem „elpusztulni” vitték oda. A fogoly-munkaerőt egyszerűen csak kihasználták, dolgoztatták a végkimerülésig, amíg bele nem haltak a hideg, az éhezés, a betegség vagy az embertelen bánásmód okozta körülményekbe.
- Az elhurcoltakat a gyűjtőtáborokban fogadó rettenetes körülmények egy ördögi terv része volt, vagy csupán az történt, hogy a belügyi szervek nem készültek fel ennyi ember fogadására, elhelyezésére, ellátására, továbbindítására? A már jóval korábban felállított hadifogolytáborokban mennyire volt jobb a helyzet?
- Valószínűsíthetően mindkét ok közrejátszott a nagymértékű halálozási arányban. A szolyvai gyűjtőtábor például teljesen alkalmatlan volt ilyen nagy tömeg fogadására, de ez a belügyi szerveket nem akadályozta meg abban, hogy a kárpátaljai magyar férfilakosság izolálására és deportálásra vonatkozó tervet végrehajtsa, hiszen az emberélet az ő szemszögükből nem számított. A szambori gyűjtő- és elosztólágerben sem voltak jobbak a körülmények, ráadásul források utalnak arra, hogy a foglyok amúgy is silány fejadagjának jelentős részét a lágerparancsnok, illetve az őrök elsikkasztották. De hasonló állapotok uralkodtak a Szovjetunió területén már korábban felállított hadifogolytáborokban: mostoha higiénés körülmények, gyenge élelmezés, fűtési hiányosságok, a foglyok nem megfelelő, hiányos öltözéke, az evőedények és evőeszközök hiánya… Mindezek miatt és a járványos betegségek terjedése következtében a legyengült szervezetű emberek tömegével haltak meg.
- Aki túlélte a szolyvai, a szambori stb. gyűjtő- és elosztótáborok borzalmait, annak már sokkal nagyobb esélye volt az életben maradásra? Adatokkal tudjuk ezt bizonyítani?
- Az elhurcoltakat a Szovjetunió legkülönbözőbb vidékeire, főleg az Ural vidékére, a Donyec-medencébe, vagy Fehéroroszország területére vitték. A végletekig elgyötört és minden erőtartalékaikat felélt emberek kezdetben ezekben a táborokban is tömegével haltak meg, hiszen ahogy korábban már említettem, a tábori körülmények itt sem voltak sokkal jobbak. Ráadásul a Szolyván vagy Szamborban flekktífusszal megfertőzött személyek által a járvány bekerült a céltáborokba is. Ezért nem feltétlenül mondanám azt, hogy aki az elhurcolások szolyvai és szambori stációit túlélte, már nagyobb eséllyel maradhatott életben, inkább úgy fogalmaznék, hogy akik túlélték 1945 tavaszát, azoknak már komolyabb esélyük volt arra, hogy élve hazajutnak.
- Mindenkinek eltérő tapasztalata van azzal kapcsolatban, hogy a túlélők mennyire nyíltak meg és mondták el szeretteiknek, illetve a környezetükben élőknek azt, hogy voltaképpen mi is történt velük. Az önök kérdőíves felmérése és más kutatások alapján mit mondhatunk erről?
- Ezzel a kérdéssel kapcsolatban elsősorban tisztában kell lennünk azzal, hogy a túlélők jelentős részét a hazaengedéskor azzal fenyegették meg, hogy abban az esetben, ha beszélni mer a lágeréletről, visszaviszik őket illetve a családtagjaikat. Így érthető módon sokan hallgatásba burkolóztak. Az elhallgatás másik oka a családtagok megkímélése volt az általuk átélt szenvedési-megaláztatási folyamat különböző stációitól: egyszerűen nem akarták, hogy szeretteik tudomást szerezzenek, és ezáltal átéljék – ha csak közvetett formában is – a velük történteket. Persze voltak túlélők, akik vagy közvetlenül a hazatérést követően, vagy hosszabb-rövidebb idő elteltével megnyíltak és elmondták a lágerbéli tapasztalatokat. Sőt a 2000-es évek elején végzett kérdőíves felmérésünk idején már nagyon sokan válaszolták, hogy a családtagoknak vagy a történetük iránt érdeklődőknek elmondták a történetüket.
- A mai fiatalok többsége már nem találkozott azokkal, akik megjárták a lágerek poklát. Mégis, akkor mi módon lehet fenntartani érdeklődésüket a kárpátaljai magyarság ezen sorsfordító eseménye iránt? Mit kell tenni a szülőknek, a még élő nagyszülőknek, hogy ezek a dolgok ne merüljenek feledésbe, hogy az emlékezés kultúrája ebben az esetben is normálisan működjön?
- Így igaz, minél több idő telik el, annál komolyabb feladat, hogy az ártatlanul elhurcolt kárpátaljai magyarok emlékezete megmaradjon a kollektív tudatunkban. A feledésbe merülést akadályozhatják például azok a beszélgetések, amikor a szülők, nagyszülők mesélnek a családi érintettségről a fiatalabb generációnak. De fontos szerepet tölthetnek be a pedagógusok, tanárok is annak érdekében, hogy a deportálások történetéről tudomást szerezzen a felnövekvő nemzedék. A Rákóczi Főiskolán mi is igyekszünk minden lehetőséget megragadni tanórán belül és kívül – megemlékezések, konferenciák, vándoregyetemen tartott előadások keretében –, hogy megismertessük a hallgatókat az elhurcolások történetével. Arra kell törekednünk, hogy a fiatalokban tudatosítsuk: ez a mi közös történelmünk, része a kárpátaljai lokális identitásunknak, ennélfogva közös, soha el nem múló felelősségünk is, hogy az ártatlanul elhurcoltak emléke megmaradjon a kárpátaljai magyarság emlékezetkultúrájában. Hiszen Tamási Áron szavaival élve: „Aki nem ismeri a múltját, nem értheti a jelent, amely a jövőjének a hordozója”.
- Köszönöm a beszélgetést.
Kovács Elemér
Iratkozzon fel a Kárpátinfo.net csatornáira:
Facebook, Instagram, Twitter, Telegram
Olvassa a Kárpátinfo.net híreit a Google News oldalon.
Kövesse a Kárpátinfo.net oldalunkat: Facebook, Telegram, Twitter!
Legfrissebb híreink: Ukrajnai háború, Mozgósítás, Kárpátalja hírek, Ukrajna elnöke
Forrás
Naperőmű építéséhez nyújt hitelt Ukrajnának az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD).
Orbán Viktor miniszterelnök, a Fidesz elnöke felelősségvállalását hiányolta Magyar Péter, a Tisza Párt elnöke.
Lakóházak, energetikai létesítmények és üzemek rongálódtak meg.
A csapásokban legalább 14-en megsérültek, köztük egy gyermek.
Orosz titkosszolgálati megbízásból ölhetett meg egy ukrán katonát egy 26 éves nő Ungváron. A rendőrség őrizetbe vette a gyanúsítottat.
Az orosz hadsereg két rakétával, valamint 107 csapásmérő és álcadrónnal támadott ukrajnai célpontokat péntekre virradóra.
Halálos közlekedési baleset történt a Munkácsi járásban, Sztrabicsovo (Mezőterebes) közelében. Egy 34 éves gyalogos a helyszínen meghalt.
A fronton életét vesztette Mihajlo Roszoha, kárpátaljai katona. Hosszú ideig eltűntként tartották nyilván, halálhírét most erősítették meg.
A csapásokban lakónegyedek és egy kereskedelmi hajó kapott találatot, két ember pedig életét vesztette.
Az év eleje óta a megyében összesen 17 ember vesztette életét tűz következtében.
