Virágvasárnapi gondolatok - Miért sírt Jézus?

Virágvasárnap. Egy olyan ünnep, amiről talán a tavasz jut eszünkbe. Talán szép, virágos képek kerülnek elénk gondolatainkban, közel hozva az új kezdetet. Zöld pálmákat képzelünk el, melyekkel a hangos, éljenző tömeg köszönti a Jeruzsálembe bevonuló Jézust. Lelki szemeinkkel látjuk a „királyi” fogadtatást és a várakozó örömöt. Lukács evangéliuma így írja le az odakiáltott szavakat: „Áldott a király, aki az Úr nevében jön!” (Lk 19, 38a) Micsoda köszöntés!…

Pár nappal később ugyanebben a városban, ugyanazok (vagy majdnem ugyanazok) az emberek 180 fokos fordulattal már egészen mást üvöltenek, követelve Pilátustól, a római helytartótól: „Feszítsd meg! Feszítsd meg őt!” (Lk 23, 21) Mi történt? Mire vélhető ez a megváltozott magatartás? Hová tűnt az emberek boldog hozsannázása?

Hunyadi Attila, Máramaros-Ugocsa Egyházmegye esperese, tiszabökényi református lelkész a virágvasárnapot Jézus szemével próbálta láttatni az ünnepi istentiszteleten. A Lukács 19, 41-42 versekben leírja, Jézust Jeruzsálem láttán nem az öröm, hanem a mély szomorúság járta át. Földi élete során mindössze kétszer sírt: először Lázár sírjánál, és most, útban Jeruzsálem felé. Útban a Golgota felé. Ő már tudta, mi vár rá. Ahogy azt is, hogy az emberi természet milyen képlékeny. Egyszer éljenez, máskor gyilkol. Jézus nem maga miatt fakadt könnyekre – az emberekért, az emberiségért zokogott, szíve mélyéig megrendülten. Az akkor éltekért és az elkövetkező nemzedékekért. Mindenkiért. Jeruzsálem pusztulásáról, s választott népe, a zsidók vakságáról szól a 43-44. versben: „Mert jönnek majd reád napok, amikor ellenségeid sáncot húznak körülötted, körülzárnak, és mindenfelől szorongatnak; földre tipornak téged és fiaidat, akik benned laknak, és nem hagynak belőled követ kövön, mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét”. 

Ez a gondolat hatotta át Barta Elemér prédikációját is a Glória Ifjúsági Központban. Jakab leveléből merítve az ember álhatatlanságáról szólt; arról, honnan erednek a viszályok és harcok. „Nem a tagjaitokban dúló önző kívánságok okozzák-e ezeket? (Jakab 4,1b) Panasz, elégedetlenség, fölösleges beszéd a következménye az áldatlan állapotnak.

„Alázzátok meg magatokat Isten előtt” – mondja az ige a negyedik rész címében. És felszólít mindannyiunkat: „Engedelmeskedjetek azért az Istennek, de álljatok ellene az ördögnek, és elfut tőletek” (Jakab 4, 7).  A Galata 5-ben a Lélek gyümölcseiről szólva, szembeállítódnak a kívánatos tulajdonságok az Isten előtt utálatos jellemzőkkel. „Szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás. Az ilyenek ellen nincs törvény” – olvasható a 22. versben. Micsoda reménység! 

De mi látható az én életemben? Vajon Jézus mit lát benne? Mit rejt a szívem? Békességet? Szeretetet? Vagy csupa olyasmit, amiknek leginkább a negatív indulatokhoz van köze? Lásd irigység, önzés, gyűlölet, bálványimádás, tisztátalanság, harag és még sorolhatnánk, mi minden… Meglehet, kívülre szép vagyok. És sokan dicsérnek is, de belülről majd szétfeszít a békétlenség. Nem találom a helyem, de igyekszem a látszatot fenntartani, megmutatva: én hívő ember vagyok! Én templomba járok! Imádkozom is… De fárasztó a képmutatás, és értelmetlen! Isten tudja az igazságot rólam. 

Hogy mi a helyzet velem, milyen keresztyén is vagyok, ha Isten megtart és élünk, lesz idő elmélkedni a feltámadás ünnepén. Mert életbevágó látni magunkat úgy, ahogy Krisztus lát minket. Tisztán és pőrén. Az Ő tükrébe tekintve lehull az álarc. Jó rácsodálkozni a Megváltóra és hangosan világgá kiáltani: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia!” (Mt 16, 16). Adja Isten, hogy így legyen! Ámen. Áldott ünnepet kívánok!

Bodnár Diána