A beregszászi korzó. Az ifjúság és az aranykor - Mennyire rebellisek a lázadók?

Személyes érintettség okán is érdeklődéssel olvastam Kovács Elemér kollégám feljegyzéseit a beregszászi korzóról, korzózásról, amely a múlt század hetvenes-nyolcvanas éviben teljesedett ki és élte virágkorát. Mivel nem követem folyamatosan a helyi sajtót – tehát elnézhettem valamit –, de eleddig még nem találkoztam ilyesmivel, hogy bárki is zsurnalisztikai alapállásból és némi szociológia igénnyel leírni, értelmezni próbálta volna ezt a tényleg egyedülálló, érdekes jelenséget. Bár előre mondom, a cikk néhány megállapításával kapcsolatban vannak fenntartásaim… De haladjunk sorjában.

A beregszászi korzózás, a korzó az akkori fiatalság közösségi helye, holtbiztos találkozási, kommunikációs tere volt. Tehát fontos, érdekes szociális szerepet is betöltött. E jelenség leírása, értelmezése, megértése – vagyis hát egy ilyen komoly újságíró kísérlet minderre – már csak ezért is méltányolandó, üdvös, dicséretes. Le a kalappal! Hisz minden kétséget kizáróan vitathatatlan az alapállás, hogy ez „egy kifejezetten beregszászi jelenség” – miként írja is a szerző rögtön az első cikk bevezetőjében. Mivel egy több részből álló sorozatról van szó, remélem a folytatásból világosan kiderül: miért inkább csak Beregszászban dívott a korzózás úgy istenigazából, mondjuk, Munkácsra, Ungvárra, Nagyszőlősre ez már nem volt annyira jellemző? Kétségtelen tény, délutánonként, esténként másutt is csoportba verődtek a fiatalok és bömböltették rádiójukat, magnójukat, ám ez másutt nem volt annyira látványos és tömeges, mint a Vérke-parti kisvárosban… 

Miként a bevezetőben is utaltam rá – mindennemű igenlésem, helyeslésem, elismerésem mellett – bizonyos fenntartásaim is maradtak a téma feldolgozása kapcsán. Már rögtön a címmel is gondjaim vannak.  „Lázadó ifjúság.” Hmm... A túlzás enyhe leheletét a szerző is érzi, és sejteti a pontosítás igényét: „Egyébként hogyan is lázadhatott ez az ifjúság, melynek tagjai közül mindenki vagy tanult, vagy dolgozott”. Hát ez az! Bár az egész mégsem ennyire egyértelmű! Hisz a fiatalság egy bizonyos tekintetben mindig lázadó, számára a szülők által megalkotott rendből, rendszerből szinte semmi se jó, sok mindenbe beleköt, amit az előttük járó nemzedékek abszolváltak, igaznak és elfogadhatónak, sőt örök érvényűnek tartanak. Ilyen értelemben a „lázadó” jelző pont úgy sajátja az ifjúságnak, mint az, hogy „felnövekvő”, „serdülő” stb. Lenne még egy jó pár ilyen jelző. Csakhogy ez mindig, minden időben így volt és így lesz. A Kovács Elemér anyagában érintett beregszászi korzózó ifjúság lelkében aligha volt rebellisebb, „lázadóbb”, mint az azt megelőző – vagy azt követő – korosztályok képviselői. Bár őszintén megvallom, nincs pontos információm arról, hogy miként töltötték szabad idejüket annak a korábbi nemzedéknek a tagjai, akik a múlt század ötvenes éveinek elején, közepén voltak fiatalok. Tény, hogy akkor sokkal komolyabb kihívásokkal kellett szembenéznie annak a korosztálynak. Hogy mást ne mondjak, az iskolapadból kikerülő fiatal fiúkat fenyegető donbászi kényszermunkát említeném nagyhirtelen, vagy az ugyancsak sok családot érintő kuláktalanítási kampánnyal összefüggő pereket...

Amúgy természetesen vannak további más, apróbb fenntartásaim is. Mint például az, hogy akkor „a fiúk vállig érő hosszú hajat viseltek”.  Hát, voltak sokan ilyenek is, de például, akik felsőfokú tanintézetekben tanultak – már csak az ott működő átkozott katonai tanszék miatt sem – nem ereszthettek nagy sérót. A középszinten is dúlt a pedellusok ádáz harca a srácok hosszú haja ellen. Hja, mondhatná a gyárakban keményen dolgozó munkás ifjúság: valamit valamiért! Minket nem is próbált vegzálni emiatt a hozzánk hasonszőrű komszomoltitkár…

Az ilyen és hasonló észrevételek aligha vonnak le bármit is a téma, a témaválasztás fontosságából, eredetiségéből, a kidolgozás értékéből, érdekességéből. Úgyhogy – sok olvasótársam nevében is – érdeklődve várom a folytatást!

Turányi József